A keletiek (kelták)

 

 

A keletiek (kelták) kialakulása

 

            Mielőtt bármit is mondanék Európa őstörténetéről, magát a kelta nevet kell helyére tennem, mert ennek azonosításán akadtak el eddig a nem magyar nyelvű kutatók próbálkozásai. Baráth Tibor foglalja össze a kérdést: “Európa őstörténészei ... szinte minden földrajzi probléma előtt megtorpannak, és azt írják, rejtéllyel állnak szemben. A keltákkal kapcsolatban is minden rejtélyes: a nép földrajzi eredete, faji hovatartozása, nevének jelentése és Európában való szétáradása. Egy dologban mégis minden kutató egyet ért, abban, hogy a kelták szerepe Európa történetében főbenjáró jelentőségű, mert a mai európai nemzetek népi állománya legnagyobb részben az így nevezett népek leszármazóiból alakult ki. Nagyon fontos tehát, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a kelta kérdést és közreadjuk magyar szempontú adalékunkat.

 

 

 

7. kép. Stilizált bagolyfej egy nagy üst fogójáról, amelynek maradványait egy tőzeglápban találták meg Braban (Jütland); Kr. e. III. század. Az üstöt szándékosan törték darabokra – talán fogadalmi ajándékként. Az üstök peremére gyakran erősítettek állatfejeket, hogy vigyázzanak az edény tartalmára. Ez a szokás keletről ered, innen vették át (hozták magukkal pontosabban, erről lesz még szó a későbbiekben – megjegyzés tőlem) a kelta kézművesek is, különösen Közép-Európában, ahol feltehetően ez az üst is készült. Forhistorisk Museum, Moesgaard, Dánia.[1]

 

            A Kelta néven szereplő népesség tudományunk mai álláspontja szerint Európában alakult ki a már régóta ott élő népekből. Ez nagyon lényeges és alapvető megállapítás. A közelebbi táj pedig, ahol a név első viselőit tömegesen észlelik, a Duna középső és felső völgye, tehát a történelmi Magyarország és Dél-Németország területe, hozzávéve Bohémia (Csehország) területét.[2] Erről a meglehetősen terjedelmes közép-európai tájról áradt szét a név használata a Rajna völgyére s onnan tovább Franciaország területére. Egy másik irányban az Elba, Odera és Visztula mentén északnyugatra, végül egy harmadik irányban a Dráva és a Száva felső völgyén át a Pó vidékére, Itáliába. A nevet viselő népesség a Kr. e. 3. század végén érte el a legnagyobb földrajzi kiterjedését.”

            A kelták európai kiinduló területét, jobban mondva: a Kelta név első viselőit egyes szakemberek a Rajna völgyében képzelik el, külön népnek tekintik és szétáradásukat onnan vezetik le, de nem tudják, hogy oda honnan érkeztek. Ennek ellenére a kelta régészeti anyag zöme mégsem a Rajna völgyében, hanem (a történelmi) Magyarország és Bohémia (Csehország) területén helyezkedik el, s a Kr. e. 3. és 1. század közti időből ered.[3]

 

 

 

8. kép. A kelta vándorlások menete.[4] 1. A La Téne kultúra elterjedési területe, 2. A kelták által meghódított területek. Szabó Miklós a bemutatott térképen a nyugati, de nálunk is elfogadottnak tekintett felfogás szerinti helyzetet adja közre.

 

 

 

10. kép. A valódi kelta etnogenezis és elterjedés sematikus képe nézetem szerint. Lényege, hogy a már korábban, Kr. e. 3000 tájától keletről folyamatosan elszármazó ragozó nyelvű néprészek a szkíták nyugatra vándorlásával, felülrétegződésével forrtak össze kelta név alatt Kr. e. 750 és 500 között egységes műveltségű népességgé. Ezt követően voltak belső átrendeződést jelző népmozgások, de nem ezek adták a kelta tágulás, terjeszkedés lényegét. Itt nincs egy kitüntetett helyről induló hódítási tevékenység. Az indoeurópaiak számára leginkább ez okozza a megértés nehézségeit, hisz elképzelni sem tudják, hogy egy földrész egységes műveltsége véres háborúkon kívül más módon is kialakítható lehetne. Hogy mégis, azt most itt láthatjuk.[5]

 

            A keltákról a régibb kutatók úgy vélekedtek, hogy egy külön emberfajta voltak, az inkább magas termetű, világos bőrű, árja fajú népesség. Valószínűleg ama részükre vonatkozik e megállapítás, amely a Duna-medencében és egyebütt már a bronzkor óta otthonos volt, vagyis elsősorban a földműves úr törzsekre, amelyeket a kelta nevet hozó, illetve elterjesztő néphullám bekeretezett és rájuk is kiterjesztette saját nevét. Az embertan újabb kutatói ugyanis megállapították, hogy a Kelta nevet eredetileg viselők nem voltak … világos megjelenésű emberek, hanem inkább sötétes arcú, alacsonyabb termetű, kerek fejűek, bár ők is árja nyelven beszéltek[6] Az akkori viszonyok között e második csoportban csak turániakat láthatunk, akik a Kaspi-Oxus térségében alakultak ki árja és kus fajta elemek összeolvadásából és akik első nagyobb hulláma, a szkíták, éppen a Kelta-név elterjedése kezdetén, a Kr. e. 6. században érkeztek a Duna vidékére és a Kárpátok fölé, Dárius perzsa király Kr. e. 512-ben lezajló támadása idején. Az első kelták (szkíták) nyugatra vonulásakor nincs szó komoly háborúkról, súlyos fegyveres összetűzésekről, a megelőző lakosság kiirtásáról vagy elűzéséről, sem új politikai keretek felállításáról. Úgy látszik, minden csendben zajlott le s a szabály a meglévő keretekbe való beilleszkedés volt, összevegyülés a régibb, de azonos nyelvű lakossággal, akik valamennyien közös nyelvet beszéltek és mindnyájan a Régi Keletről eredtek. Talán nem is annyira a népesség áradt szét és keveredett, hanem lényegében inkább egy új, divatos név elterjedéséről volt szó. Ezt tükrözik az ilyen kettős nevek, amelyekben a Kelta szó, mint jelző és értelmező szerepel, pl. a kelto-ligúr, kelto-szkíta, kelt-ibéri.

 

            Ilyen körülmények között döntő fontosságú a Kelta szó jelentésének tisztázása. A nyugati tudósok nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megtalálják a név eredeti értelmét, mert ők is úgy vélték, az adhat végeredményben választ a zavarosnak látszó kelta problémára. Bár a megoldáshoz minden szükséges adatot összegyűjtöttek és a lényeget is megállapították, mégis eldöntetlenül kellett hagyniok a kérdést, mert eltévedtek a látszólag sokfelé vezető úton. Megállapították a név legrégibb írásbeli alakjait: Kelti, Keltai, Keltoi, Caleti, Caledi, Caledoni (KeletHoni) és Galati, Galli. Minden nép nyelvében keresték aztán értelmét, csak éppen a magyarban nem. Mégis, a magyar ismerete nélkül eljutottak oda, hogy első és legvalószínűbb magyarázatként azt a nézetet fogadják el, amely szerint a Kelta név, mint szó, a “Kel” gyökérből származik s a “kelni, felemelkedni” jelentést foglalja magában (une racine QUEL, impliquant l’idée de lever)[7] A magyarul tudók megértik, hogy a teljes név, a Kaleti vagy Keltoi azonos a magyar keleti szóval, amely Kelet alakjában azt a tájat jelenti, ahol a nap fölkel, s ami a Régi Kelet (Orient) szokványos neve.

            A kelta nép nem emberfajta, hanem e név alatt foglalták össze azokat, akik valamennyien ugyanarról a földrajzi tájról, a Régi Keletről - a Termékeny Félhold tájairól és Kisázsiából - eredtek és Európában egymással újra összefonódtak. A Kelta név egyébként nem Európában keletkezett, ismert volt az a magyari népek által lakott őshazában is a Régi Keleten, a Habúr folyótól keletre elterülő vidéket, egész Mezopotámiát jelentette, az odavaló lakosokat hívták Caleti, Khalti, Káldi embereknek. A Habúrtól nyugatra lakókat viszont Esti, Esthoni azaz nyugati népeknek is nevezték. A Keleti név használata Európában sem a Kr. e. I. évezred közepén kezdődött, forgalomban volt az már ott is kezdettől fogva, a piktek (kusok) idejétől - Kr. e. 3200-tól - szakadatlanul, csakhogy inkább mint alkalmi elnevezés szerepelt.[8]

            Nézzük meg, mit találni a kel szó ural-altáji rokonságáról Marácz Lászlónál:

magyar            kel

sumér              I. gal - hochbringen, heben, /felemelni, erheben, aufziehen /megemel, felhúz

                        II. gal - fest sein / szilárd

                        III. gal - bestimmen, festsetzen / u.a.[9]

magyar            kel, felkel, kel a tészta, el-kel, keltez, kelet, napkelte, útra kel

mongol            kel-ki - eine Sippe bilden / egybe kel

ótörök             käl - kommen, ankommen / jönni

ozmán             gel - ua. vö.: g

ujgur               käl - ua.

középtörök      käl - ua.

vogul-oszják   kal, kul - aufstehen, aufsteigen / feláll, fellép[10] Eszerint a szógyök kiterjedt ural-altáji kapcsolatokkal rendelkezik, ősi eredete jól kimutatható. Miután a magyar nyelv használja a legkiterjedtebb értelemben a szót, joggal tekinthetjük származását is magyarnak.

            Ezeket a Keletieket a Káldeus (Magyar) Biblia tanításai vezették életükben. Tisztelték és félték az egy Istent - IZ-TEN-t. Jelképéül a napot választották, nevét soha szájukon ki nem ejtették, ábrázolni meg sem kísérelték, legfeljebb jelölték, hiszen akkor emberivé vált volna. Az IZ-TEN-t jelképező napot megtisztelték a Szemúr, Kerekúr, Ra, Úr, Karika, Kerékúr, Estúr, Kelőúr stb. nevekkel, amelyek mind a nap tulajdonságain alapultak. Egyetlen istenüket mindenütt jelenvalónak képzelték, különösen nagy előszeretettel képzelték el nagy hegyek, folyók, ligetek, erdők, de kövek és bármilyen tárgyak lakójaként, amelyeket azután istenük jelképes nevével illettek valamilyen formában. Így lettek szent helyek a Kerekerdők is népmeséinkben máig megőrizve az ősi hitet. Később a napot is jelképekkel ábrázolták, mint a szkíták az aranyszarvassal, így kettős áttétel mögé rejtették istenüket. Azok a hódítók, akik népeinket legyőzve uralkodni kezdtek rajtuk, ezt nem értették meg, azok istenektől hemzsegő égi világot láttak maguknak örökségül vehetni, ebből nyakatekert és bonyolult mitológiákat alakítottak ki maguknak. Pontosan olyanok lettek e mitológiák, mint az őket létrehozók, hisz saját magukat örökítették meg benne. Itt azután már mindenről szó volt, csak az Emberről meg az Istenről nem, hiszen a kirívó szabadosság helyenként vérfertőzéssel, családirtással, véres erőszakkal, ármánykodással is - és természetesen mesékkel is - gazdagon fűszerezve kente rá a földiek bűneit az égiekre. Ezekért a félresikerült mesékért csak magukat okolhatják az ősi gondolatot meg nem értő átvevői és kisajátítói. Nem is lenne nagy baj, ha megtartották volna maguknak újraértelmezett örökségüket. Sajnos nem ezt tették, hanem a görög és római történelemmel együtt közkinccsé lett. Nem is számít ma művelt embernek az, aki e temérdek mitologikus varázslatot nem tudja kívülről. E mitológiák tulajdonosait mindannyian ismerjük, ők a görögök és a rómaiak, vagyis a mai indoeurópai közös műveltség európai alapítóiként számon tartott népek. Magyar istent vettek maguknak mindannyian. Az indoeurópai történetírás tragikus tévedéseivel való szembenézésnek első lépése tehát az kell legyen, hogy rámutatok ezen mitológiák létrejöttének körülményeire. Annál is inkább fontos ez, mert a mai napig él az a tudat, - sőt sok helyen a máig ható mindent taroló birodalmi eszme is, - hogy ezek az alkotások az emberi teljesítőképesség határát ostromolták szellemiekben. Az etruszkok, krétaiak, egyiptomiak, kisázsiaiak és sumérok szellemi és anyagi kultúrában már évszázadokkal és évezredekkel előbb képesek voltak annak sokszorosára, amire ők. Ne tévesszen meg senkit a ma oktatott történelem, a görögök haszonelvű kereskedőnép, a rómaiak pedig könyörtelen katonanép voltak. Mint ilyenek, mint újgazdagok megvásárolhatónak tartottak mindent, még a gondolatot is. Igen nagy kár, hogy ez csak most kerül terítékre, sok szenvedéstől menekülhetett volna meg az emberiség, ha másként alakul a dolog.

            Igen jellemző az, hogy az indoeurópaiak által elvitatott ősnépi származású népek - kelták, etruszkok, hettiták, szkíták - közül az első kettőnél igen kiterjedt mitológiáról szólnak a könyvek megtetézve a sumérokkal is, mint sokistenhívő népekkel. Nyilvánvaló, ha sikerül őket sokistenhívőként feltüntetni, jelentősen javul indoeurópaizálási esélyük. Ami a keltákat illeti, elsősorban Cézár galliai beszámolóinak alapján, fölös számban talált római isteneket ott, leginkább Mercurius, a kereskedők istene ábrázolásai terjedtek el. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy Gallia nem vele ismerkedett meg a rómaiakkal, azok már jó ideje kereskedtek ott. Vagyis nem tudatja velünk senki, hogy római kereskedők a szoborállítók, egyszerűen közli, hogy Gallia tele van Mercurius-szal, mintha a sajátjuk lett volna. De nem ez a perdöntő a kelták esetében. Ha valaki elolvassa MacCana Kelta mitológiáját, az az érzése támad, hogy a hagyományos kelta mesék és mondák szereplőit az indoeurópaiak kéretlenül is isteneknek tekintették, holott a régi történetek éppen valós emberek valódi küzdelmeit és vívódásait írják meg, ahogy elődeik e történeteket rájuk hagyományozták. A később kiszínezett történetek később már olyannyira fantasztikusnak hatottak, hogy emberin kívüli okokkal vélték megmagyarázhatóaknak. Ilyenkor az istenek mindig kézre estek. Hogy ez mennyire így van, arra éppen a Mitrász - kultusz elterjedésével és hatalmas sikerével mutathatok rá annak idején. Az etruszkok isteneiről lesz még szó a megfelelő helyen, a félreértés ott is nyilvánvaló. A szkítákról az előbbi kettőnél sokkal kevesebbet tudunk (tudnak), ezért az ő indoeurópaiságuk története máshol kezdődik. De ha egy gépezet beindul, nem lehet megállítani. A sumérok, akik a valaha lehetséges utolsóként indoeurópaizálható népe lesz a világtörténelemnek, hát ők is sokistenhívőként végzik a mai történetírás lapjain. Egyetlen indoeurópai sem olvasta volna el Badiny trilógiáját a sumér valóságról? Egyetlen egy sem értette meg a teokrácia hitét, valóságát és lényegét? Valóban olyan nehéz felfogni “Az” egyetlen teremtő és a Szent Háromság eszméjét? És ha ők, a sumérok ezt az egyetlent beleképzelték életük minden tárgyába, kövekbe, hegyeibe, folyókba, al- és felvilágba, miért nem lehet felismerni a mindenütt jelenvaló IZ-TEN-t? Talán a sokistenhit lendülete viszi az indo-kat ma is tovább, ez a fentebb említett lényeg meg nem értéséből adódik. Talán valóban nem tudják felfogni azt, hogy a ragozó ősnyelv népei az egyistenhitben egyesülve lakták be a Földet, hangsúlyozom lakták és nem hódították, mint afféle világhódításra szakosodott népcsoport.

            Most újra utalnom kell korábbi felvetésemre a Nagy Ókori Világháború gondolatát illetően. Hogy ez létrejött és évszázadokon keresztül zajlott, azt mutatja, már akkor voltak, akik rájöttek ugyanarra, amit fentebb feszegettem. Az a hatalmas küzdelem, amit a kelta(szkíta)-pártos-(szarmata-jazig-(jász-alán)-hun népeink vezettek a rabszolgatartó társadalmak felszámolására, szinte emberfeletti vállalkozás volt. Mai hasonlattal élve talán a II. világháború nyomasztó amerikai anyagi fölényéhez hasonló túlerőt ellensúlyozva kellett a kelta népeknek megállítaniuk a világot rabságba döntő Rómát, vagyis a sokmilliónyi rabszolga teljesítményét is ellensúlyozniuk kellett a győzelemhez. Atilla, a győztes hadúr végrehajtotta a Gonosz felszámolását és ez újabb nagy fejezete lesz Európa újjászületésének.

            A görög és római uralmak megszilárdulásáig folyamatosan érkeztek a bevándorlók a fent említett kibocsátó területekről. Akik nem találtak maguknak alkalmas letelepedési helyet, azok tovább vándoroltak északra, nyugatra. A Kr. e. 6. és 3. századra tehető a kelta uralom virágzása Európában. A kelták neve helyesen keleti, így nevezték magukat, miután a hosszú évezredek óta Európába érkezettek egymásba olvadtak és közös népi öntudatuk kialakult. Ezek az eddig felsorolt néprészek a Kárpát-medencében lakók kivételével a germánok beözönlése okán meggyengültek, majd a rómaiak fellépésének köszönhetően elpusztultak, beolvadtak, felmorzsolódtak, leszámítva belőlük az ír szigeteken megmaradt keltákat. Műveltségük sok eleme bekerült a későbbi uralkodó népek szókincsébe és műveltségébe, de ha nem innét szerezték azokat, akkor a latinból vették át, amely viszont az etruszkból vette ősnyelvi elemeit. Végeredményben bármelyiktől is vették át, keletről származó kultúrkincs birtokába kerültek.

            Kr. e. 500 tájától a szkítákkal kezdődően a turániak keletről több hullámban érkeztek és népesítették be tovább az öreg kontinenst, de ugyanők laktak a Régi Keleten, a Kaukázusban és a Kelet-európai síkságon is nagy számban, Pártosországban, Közép-Ázsiában hun, szabir, pártos, avar, fehér-hun, később onogur, szavárd, úz, besenyő, kun, magyar stb. nevek alatt. Ez utóbbiak ősei a Kr. e. 6. évezredtől kezdve folyamatosan töltötték fel népességgel Sumerből és a Folyamközből először Perzsia, majd Türkmenisztán, Khorezm, Kubán, Szkítia és Dél-Szibéria területét magyari népeinkkel. I. Sargon Sumerben bekövetkezett hatalomátvétele után Kr. e. 2450 tájától az északra menekülés tömeges méreteket ölt, amely a későbbi asszír és perzsa népirtások idején is megmarad. Ezek alkotják meg először a kubán-majkopi, majd a Kr.e. 1800 tájától a hatalmas és egységes andronovói kultúra területét a Volgától a Pamírig. Ők tehát a turániak.

            Eszerint a Kr. e. 500 táján Európát túlnyomó mértékben délkeleti és Kárpát-medencei elszármazású néprészeink lakták, és az ősnyelvet birtokolták. A keletiek (kelták) laknak Európa majd minden szegletében. A Keleti név használata Európában sem a Kr. e. I. évezred közepén kezdődött; forgalomban volt az már ott is kezdettől fogva, a piktek idejétől szakadatlanul, csakhogy inkább, mint alkalmi elnevezés szerepelt. Így érthető, hogy azok a kutatók, akik a kelta név első európai előfordulásai után nyomoztak, már a pikteket is keltáknak, “korai keltáknak” nevezik. Hasonlóképpen keltának minősültek a később érkezett népelemek.[11] Nincs tehát semmi logikátlanság vagy zavar a név használata tekintetében, ha tudjuk a lényeget, hogy a név egyszerűen földrajzi eredetre utal s ilyen értelemben szolgált a Régi Keletről érkezett népek közös megjelölésére. A kelta név jelentésének meg nem értése sok bosszankodásra adott alkalmat Waddellnek.[12] Végül úgy döntött: That the early Celts or Kelts were presumably the early Picts calling themselves Khaldis or Khaltis… or Galli or Gel.[13] Magyarul: .. hogy a korai kelták feltételezhetően a piktek voltak, akik magukat káldeusoknak, gallnak, vagy gélnek (gael) nevezték. Ugyane Khaldis névből eredt a Caled-Oni (KeletHoni) név is[14] - mondja Waddell, bár az is igaz, hogy a káldeus elnevezést jobbára a babiloniakra értik ma. Azt is jól megfigyelte, hogy ahol a Pikt nevet elhagyták, helyette azonnal megjelent a Keleti név.[15] Hawkes ugyanezen az úton járva a harang alakú edények készítőit is “őskeltáknak” nevezi. Hubert szerint a kelták már az újabb kőkor végén (!) a Brit-szigeteken vannak. A halomsírok népe is kelta.[16] A Közép-Európából a Loire mentére költözött Turoni (Turáni) nép is kelta.[17] Nevük után népünk törökös törzséből származókkal van dolgunk. A Duna menti Sicambriából Franciaországba vándorolt Sequani, Sicani nép szintén az.[18] Ez utóbbiak székely törzsbelieknek tűnnek fel.

            A fenti eredményekkel teljesen összhangban áll az a tény, hogy a szakemberek külön kelta nyelvnek sehol semmi nyomát nem találtak, nem is találhatták, hiszen a kelta népeket azok alkották, akik magyarul beszéltek. A Szajna felett lakó belgák például jól megértették a tőlük délre lakó és Garonneig terjedő gallokat, és mindketten értették a brithonik nyelvét.[19] A kisázsiai galaták (keletiek) Kr. u. 4. században még mindig úgy beszéltek, mint a Rajna vidékiek, akiktől hétszáz évvel korábban elváltak, amint ezt Szent Jeromos tanuságtételéből tudjuk.[20] Ezt látva, a nem-magyar tudósok maguk is megállapították, hogy az ókori Európában, a kelta időkben egymás megértésének komoly akadálya nem volt. Az “európai nyelvi egység” így a kelta irodalom egyik alapvető tétele. Camille Julien francia ókori történész szerint ezt az egységes nyelvet százmillió ember beszélte. Kétségtelenül túlzás ennyi embert feltételezni az akkori Európában, de a lényeg helytálló: a kelta időkben, Kr. e. 6-1. században, Európában még ragozó nyelven beszéltek az emberek – és nem indoeurópaiul.[21] Európa temérdek magyarul érthető helyneve mindenesetre ebbe az irányba mutat. Mindezt a magyarokon kívül nemigen tudják Európa és más földrészek történészei, ezért a nép megnevezése sehol sem pontos a történelemkönyvekben. Amit tőlük fentebb idéztem, az ott is politikai alapokon működő indoeurópai szempontok szerint éppen úgy félresöpörték, ahogy Magyarországon is a finnugorokkal ellenkező eredményeket. A Kelta elnevezést, mint meg nem értett népnevet természetesen átvette mindenki és a saját nyelve szerint bánt el vele. Egy gond van csupán így, hogy az átvett és tovább formált szó a világon semmit sem jelent nekik. Ezért, ha a Keleti szót alkalmazni akarják más népek, úgy javasolhatom, az eredeti Keleti szót fordítsák le és használják úgy tovább könyveikben. Ha tehát egy angol az átvett, de számára egyébként értelmetlen Celts szót Easties vagy Easterners - keletiek többes számban, - egy német a Kelten szót Ostiern, Östlichern szóra cseréli, a többiek pedig ehhez hasonlóan cselekednek, akkor a saját nyelvükön is érthető népnévhez jutnak, nem pedig olyan szóhoz, amely csak egy magyar szó külföldire csavart kiejtése. A szócsere több haszonnal is jár egyúttal, bárki számára könnyen megérthető név kerül így a történelmet befogadók elé, világosan kifejezi honnan is kerültek e népek a helyükre, Európába, továbbá nem utolsósorban azért, mert ha valakinek saját maga által szerkesztett magyar neve van, az magyar is. Lehet, hogy ma még sokan vannak olyanok, akiknek ez a gondolatmenet talán túl gyors, de ha ezen a kezdő kérdésen nem rágjuk át magunkat rögtön az elején, később sem hangolódhatunk rá e nép elképesztően sodró lendületű történelmére.

 

            Korábban közreadott dolgozatommal, A magyar őstörténet kincsestára[22] c. munkámmal bizonyos értelemben átfedések lesznek a most kifejtendő történetben. Ez nem is csoda, hiszen ott tízezer évnyi időtávolságot kellett átfogni a magyar történelem vázlatának újrarajzolásához - amelyben szinte csak érintőlegesen tudtam a Keletiek, Kelták történetének néhány fontosabb mozzanatát rögzíteni - ezúttal csak egy célt, egy szűkebb időszak részletesebb feldolgozását tűztem ki magam elé. A Keletiek (Kelták) története kis részlete csupán korábbi munkámnak, most azonban a középpontba helyezve a velük kezdődő világégés egészen más értelmet kap. Olyan döbbenetes erővel mutatja meg az igazi Európa mára eltakart arcait, hogy igen sok téveszme és tévtanítás marad mellette hátra. Európa számára ugyanis a Keletiek fellépése adja a kézzelfogható kezdeteket. Velük lépnek ki az ásató régészek névhasználatában ilyen-olyan kultúrának nevezett leletek képviselői a ma embere számára is “fogyasztható” eleven, azonosítható emberekként, megfogható és emberközelbe hozható elődökként. Magyarul: az egységes Európa új történelmének ők azok a pontos néven nevezett, már követhető ősei, akikben mindenki közös ősöket találhat, a Keletiek mindenki számára könnyen érthető emberek lesznek és mindenki számára elegendő összekötő kapcsot is biztosítanak az eddig elhanyagolt valódi, kézzelfogható alapokon nyugvó európai tudat kialakításában. Szükség, igen nagy szükség lesz olyan gondolatokra, amelyek gyökeret tudnak verni mindenütt. Szükség lesz azokra is, akik úgy tudják e gondolatokat megfogalmazni, hogy történelmi mélységekből feltörve hitelesek lehessenek, képviseljék a múltnak a jövő felé mutató szellemi ívét is. Befogadható, általánosan igaz eszmék kell legyenek.

            Mindezt a királyi szkíta típusú történetírás szellemében igyekszem előadni. Itt abban nyilvánul majd meg ez új típusú szemlélet, hogy nem hátrafelé haladva keresek igazolást mai helyzetek érdekéhez igazítva a köztörténetet, hanem az idő múlásával rögzíthető valóság kap főszerepet. Ennek a történelemnek nagy vesztesei lesznek, éppen azok, akik az idealisztikussá emelt Szent Grál keresésében kerültek tévútra, saját mitológiák felállításával kizárólagosságra törekedtek a történelemkönyvekben, történelmet másítottak meg, és olyan eszméket terjesztettek, amelyek Európa lelkeit egyirányú utcába terelték. Rá kell mutassak az indoeurópai történetírás igen sok, célzatosan terjesztett téveszméjére, a római és a görög érdekű történetírás tarthatatlan tételeire.

 

 

 

 

A keleti (kelta) Európa

 

            Európa, amely Kr. e. 500 táján közös gyökerű keleti elszármazású műveltségében, népeinek egységesülésében, vallásában megjelenik előttünk kelta (keleti) név alatt, igen nagy figyelmet érdemel az utókortól. Nemcsak a közös gyökerek kimutathatósága mutat rá e földrésznyi keleti eredetű varázslat létrejöttére, - elsőként a belső címoldalon látható, - de születése körülményei is különlegesek. A mai ember el sem tudja képzelni, hogy valami, akár népek saját belső alakulási rendjének utat engedve nyerje el új formáját, ne pedig valamilyen elszánt erőszakkal összetákolt birodalom létrehozása lenne az indítóok. A mai ember ott tart, hogy kézzelfogható műveltségeket szinte már csak birodalmi keretek között tud elképzelni. Sőt, ahol nem keletkezett valamirevaló birodalom, ott nyilván műveltség sem létezhetett.

            A keletiek Európája sohasem volt birodalom. Közös ország volt. Aminthogy a ragozók sohasem nevezték birodalomnak egyetlen országukat sem, e neveket az indoeurópaiak aggatták rá sajátjaikra, majd a hun, a pártos, a hétita, a szkíta országokra jóval később. Magyarországot sem nevezték birodalomnak. A közös elszármazású ragozó nyelvű népek természetes módon terjedtek el e földrészen, alakítottak mindenütt hagyományaiknak megfelelő társadalmakat és közös név alatt voltak képesek magukat megnevezni. Soha nem volt semmilyen birodalmi központjuk, nem volt mindent elsöprő hadseregük, nem is találtak fel mindent megsemmisítő fegyvereket. Nem hódítottak mindent pusztítva maguk előtt más népeket, és nem alapítottak különféle címekkel ellátott világbirodalmat. Ez természetesen nem érdeme a kelta népnek, alkatuknál fogva nem is gondoltak, nem gondolhattak erre. Meg sem fordult a fejükben. Ebből is látszik, nem hasonlíthatóak az olyan népekhez, amelyeknek életelemük volt a hódítás. Hiányzott belőlük a birtoklás olyan fokú vágya, amely más népek szabadságának jelentős mértékű korlátozása árán lett volna elérhető. E nagy indulatok híján mégis valódi közös Európát hoztak létre a kelták. A magukkal hozott eszmék elegendőnek bizonyultak műveltségük kiteljesítésében.

            E paradicsomi állapot ki is tartott addig, amíg nem találták magukat szemben olyan elszánt népekkel, amelyek nem ismerték az ősiség tekintélyét. E népek nem ismertek más mércét, csak a sajátjukat, és azt akarták rákényszeríteni a többi népre is. Európa kálváriája itt kezdődött el kétezerötszáz évvel ezelőtt.

            Az Olvasó már nyilván sejti, nem talál e könyvben szépen megírt, kerek kelta és más történeteket, mert bár róluk lesz szó, mégis általános értelemben feldolgozott ismeretekkel terhelem meg. Most földrésznyi elterjedésű népek hovatartozósága felett folyik a vita, még nincs itt az ideje valamelyik törzs ügyeivel mélyrehatóan foglalkozni. Attól izgalmas ez a munka, mert a tét igen nagy.

            Általában több jelentős indoeurópai népet látnak Európában a kelta korban. Görögöt, latint, germánt, keltát, szkítát és külön a többi, összevontan sztyeppeinek nevezett népet. Az indoeurópainak nevezhető nép közülük a görög, latin és germánok, bár egyik sem “tiszta” a szó korábbi indoeurópai értelmében, mert igen jelentős, többségi részben olvadtak közéjük kelta és őslakó ragozó nyelvű törzsek, mint pl. a pelazg, etruszk, magyari törzsek. Skandináviából történt szárazföldre szállásuk után a germánok elkeveredtek a helyben talált ragozókkal, és ennek emlékét nyelvükbe zárva máig őrzik. A többi mind ragozó nyelvű nép. De nemcsak nyelvük köti őket össze, hanem műveltségük, szokásaik, hitük, Napistenük, temetőik.

            A korábban megismert európai benépesedés folyamatát magunk elé idézve igen elcsodálkozhatunk a keletiek általánosan ismert elterjedését illetően. Elgondolásuk szerint egy La Téne központú, Alpoktól északra eső terület ontja a keltákat milliószámra igen rövid idő leforgása alatt. Eszerint igen rövid idő alatt képesek voltak jelzett törzsterületük legalább nyolcszorosát benépesíteni, és közben folyamatosan háborúzni, emberveszteségeiket is folyamatosan pótolni, hisz az indoeurópaiak elképzelése szerint fegyveres hódítások történtek. Ha ezt a bőven termő, évente háromszor arató Mezopotámiában gondolták volna el, talán hihetőbb lett volna. A gyors népszaporulathoz akkor, - az öntözéses földművelés feltalálása idején - korlátlan élelmiszerellátás is kellett. Olyan helyen viszont, ahol már az alma is lassan érik be mindig, a búza pedig augusztusban valamikor esetleg, ez kissé furcsának, hogy ne mondjam, gyermetegnek tűnik. A La Téne-központúság eredménye a szkíták keleti irányú mozgásának feltételezése is, de ezt látni több, mint meglepő. Gondoljuk csak végig, egy letelepedett népet visszaküldeni a sztyeppére felér egy halálos ítélettel.

            Általános jellemzőjük ezen elgondolásoknak, hogy a kelták nyugat-európai központokból hódították meg a földrészt indoeurópai szkíta testvéreik segítségével. Hogy e széles körben terjesztett elképzeléseket régészetileg, antropológiailag, - továbbá a főszereplő nép, a kelták műveltségének teljes mellőzésével, - egyáltalán nem igazolható alapokon végzik, arról eddig kevés szó esett.

 

 

 

 

 

 

 

16. kép Az indoeurópaiak kelta etnogenezise.[23]

 

 

            Az indoeurópaiak szerinti kelta etnogenezis a szkíták nyugatra vonulásával és a La Téne környékén Itália irányából megjelenő ún. klasszikus népek találkozásával valósult meg.[24] A szkítákkal itt nincs is gond, már ami vándorlási irányukat mutatja, a kelták másik összetevői azonban nem az évezredek óta itt élő keleti elszármazású ragozó nyelvűek, hanem a klasszikus, classical néven szereplő itáliaiak (?) és a Fekete-tenger nyugati partjain élő görögök (?) Kr. e. 500-ban (!) vonulnak La Téne irányába, hogy ott egymást gazdagítsák műveltségükkel, és létrehozzák az újat, ami elterjedt Európában kelta név alatt. Mindebből annyi igaz, hogy Marseille, Massilia környékén voltak görög kereskedő telepek, de Itáliából ekkor még csak etruszkok áramolhattak volna észak felé, mert olyan klasszikus római, akikre a felsőbbrendűek gondolhatnának, még ki sem alakultak ekkor. A görög gyarmatok, mint pl. Massilia (Marseille) valóban kereskedtek a tőlük északabbra lakó keletiekkel (keltákkal), de ez nem etnogenezis még ettől. Lehet, hogy Hannibál és Cézár edzett seregeikkel átkeltek az Alpok hágóin, de spontán népvándorlást éppen ide elgondolni elég nehéz. Nem lehetetlen, de ha valakinek van választási lehetősége, ezt választja legutoljára, mert magával kell vinnie a gyereket, csecsemőt, nagymamát, nagypapát, felszerelést, és az állatokat is. Az Alpok hágói ma is csak két-három hónapig járhatók évente. Miért kellene gondoljuk, hogy az amúgy távolról sem túlnépesedett Itália népei éppen a legmagasabb hágókon vonulnak ki az országból? Az indoeurópaiak számára ma még egyszerűen elképzelhetetlen, hogy mai országaik közepén valaha más is megfordulhatott, mint ők és elődeik.

            Miközben a nyugati kelta leleteket Hallstatt és La Téne meglehetősen jól feldolgozott tárgyi műveltségeiből eredeztetik Kr. e. 800 körültől indítva - egyébként részben helyesen, ugyanis legalább Kr. e. 3000-ig kellett volna visszanyúlni a teljes megértéshez, - addig a magyarországi kelta anyagot eddig még senki sem egyeztette a magyar bronz és vaskor anyagával, és véletlenül sem eredeztetik saját fejlődésének tényeiből. E magatartással döntően besegítettünk a nyugatiaknak saját, nyugatról keletre nyomuló elméletük életben tartásába. Ha Szabó Miklós Kr. e. 400 táján korai vaskorról beszél a Kárpát-medencében, majd a nyugatiakra hivatkozva közli itteni adatait, maga adja a nyugatiak kezébe ajándék bizonyítékát. Ha az egyeztetést magunk is megtettük volna, - vagyis a magyar régészet időben felismerte volna a magyarországi kelták régóta tartó folyamatos életét, - könnyedén bebizonyíthattuk volna a magyarországi kelták igen régi, folyamatos helyben lakását, és nem szolgáltattunk volna ingyen érvet a nyugatiak elképzeléseihez. Annál is inkább, mert a kelta vonulások elgondolása csak egyetlen nagyobb, háromszázezresre becsült kirajzás története köré épülnek fel, ez a Kr. e. 400 táján történt. Egészen más lesz a helyzet, ha a magyarországi kelta anyagot kézbe véve végre kimutatjuk a magyar bronzba és még korábbi időkbe vezető gyökereit és azonosságait, töretlen létét. Ez nemcsak keltáink itthoni szerepének átértékelését jelenti majd, de más oldalról is igazolja a Kárpát-medencei népi folyamatosságot és azonosságot. Talán nem kell külön rámutatnom, hogy ez jelentősen módosítja a csak Hallstatt és La Téne anyagára épített történelmi elképzeléseket. A nyugati elgondolások kidolgozásakor túlságosan is a régészetre hagyatkoztak az elgondolások kifejtésekor, továbbá csakis indoeurópai népeket láttak mindenfelé, ezért tévútra kerültek. A nyugatiak a kelták valódi szelleméből semmit sem értettek meg, elsősorban azért, mert saját magukat szerették volna a keltákban felismerni. Megelégedtek Massilia görög gyarmatának létezésével, és e gyarmatokat túlontúl jelentős, mondhatni hatalmas szereppel ruházták fel. Az tény, hogy a görögök hatása tetten érhető a tárgyi műveltség gazdagabb díszítésű megjelenésében pl. a Kárpát-medencei leletekhez képest. Arra azonban messze nem elég, hogy a keletiek (kelták) etnogenezisébe bele lehessen őket vonni, hisz a tengerpartoktól a görögök sehol sem hatoltak be a szárazföld belsejébe. Erre éppen a szellemiek megértésének teljes hiánya mutat. Most kissé előreszaladtam, de a kelta ügyek tárgyalásának végén az Olvasó láthatja a kelta-magyar nyelv, szellem, műveltség egyeztetésének eredményét. Ebbe sem a görögök, latinok, és a fentebb classical néven említettek nem férnek bele. A téma részletes kifejtését a Kárpát-medencei keletiek (kelták) ügyeinek tárgyalására hagyom. Ennek előzetese e kötetben egy villanás erejéig a belső címlapon is látható két egymástól igen távoli, de azonos szellemű tőr- és kardmarkolat bemutatásával, és az etruszk nyelvi fejezetben a dunántúli lábvértek és a hajdúböszörményi bronzleletek felemlítésekor olvasható. A figyelmes olvasó láthatta a markolatok megtekintésekor, hogy a dinnyési 200 évvel korábbi az írországinál, ezért itt sem állíthatjuk, hogy csak nyugatról keletre terjedt volna a keleti (kelta) műveltség.

 

 

A keletiek (kelták) régészeti hagyatéka

 

 

            A fentebbi kelta emlékek tárgyalása további távlatokat nyit meg népeink történetében. Időközben kiderült ugyanis, - kis túlzással - hogy az elmúlt 4-5000 év folyamán szinte csak az nem hajózott át Amerikába, aki nem akart. Dr. Fürstner László szerint a forgalom élénk volt, szabályos tengeri kereskedelem zajlott Európa és Amerika között, ezt Történelem és kultúra új megvilágításban c. könyvében gazdagon részletezi. A kelták ezek között voltak, vélhetően Európából egyedüliként és rengeteg emléket hagytak maguk után kőbe vésve a mai Egyesült Államok területén, fémeszközökben és tulajdonságokban is, amelyek idővel feloldódtak az indián őslakosságban. Adatai szerint mindkét Amerika igen sok látogatót kapott az elmúlt 5000 év során Egyiptomból, a Régi Keletről és Európából. Sok bizonyságot is hagytak erről, sok esetben kőbe vésve. Meglehet, korábban több figyelmet kellett volna az akkoriban marginálisnak és tudománytalannak nevezett dolgokra fordítani.

            Éppen az itt felsorolandó különös adatok kívánják az eddigiektől különböző elgondolás felvázolását. Első látásra furcsa is lehet az, amit e tárgy felvezetéseként hozok kis kitérővel. Ha végiggondoljuk, Pap Gábor: Pilis-szindróma című tanulmányának megjelenése után már nem írhatunk történelmet úgy, ahogy eddig. Itt most vitatkoznom kell az általam nagyra becsült szerzővel is, mert nem biztos, hogy az emberiség felemelésére tett áldozatunk feltétlenül azzal kell végződjön, hogy hagyjuk magunkat felszámolni. De tudom régóta, Pap Gábor szellemiségével és mércéjével az egyszerű halandók nem versenyezhetnek. Ki fogja felemelni az emberiséget lelkében és erkölcsében, - már ha az egyáltalán igényt tartana rá, - ha elfogynak a mágusok? Bár a szerző itt természetesen nem kelta vonatkozásokat tárgyal, hanem igazi nemzeti sorskérdéseket, de most nem is erről van szó. “... “Vádoló kövek” - idéztük Andrássy Kurta János keserű szójátékát ... Később “merényletsorozatról” beszéltünk, nyelvi - területi - történelmi feldaraboltatásaink kapcsán. De hát miről is van szó itt konkrétabban? Ha valóban egy önmagát korról-korra megújítani képes, magasrendű erkölcsiséggel és nem kevésbé magasrendű műszaki ismeretanyaggal felvértezett népesség élt ezen a tájon a szkíta-hun-avar-(korai) magyar időkben, akkor napjainkban miért nem ezt tapasztaljuk? Mi tette mára “szószegénnyé” és “finnugorrá” a nyelvét, hogyan szakadhatott előbb három, majd legújabban hat részre az ország, mitől vált földdel egyenlővé a királyok központja, “különnemű részekből sebtében és durván összetákolttá” az uralkodói fejéke? A tamáskodók - látszólag - méltán csóválják fejüket: nem is igazán hatalmas nép az, amely így megaláztatott, de nem tekinthető igazán bölcsnek sem, ha nem tudta elejét venni bajainknak.

            Nos, ez az ítélkezés figyelmen kívül hagyja, hogy bár a pilisi kövek valóban “vádolnak”, és a vádlottak, vagy akik vádolhatók (esetleg már csak egyenesági örököseik) valóban köztünk járnak-kelnek, sőt regnálnak ma is, a “merényletsorozatnak” pedig koránt sincsen vége, a kérdés mégsem innen közelítve oldható meg.

            Állásfoglalásunk - legalábbis e sorok írójának szilárd meggyőződése szerint - csakis arra a felismerésre alapozódhatik, hogy áldozatot önként is lehet hozni - másokért. És hogy az ilyen áldozat meghozatalára csakis a legmélyebb bölcsesség és a legnagyobb hatalom birtokosa képes, akár egyénről, akár népről essék szó. Sem a “Szent Istváni fordulat”, sem a “Nyugat védőbástyája” szerepkör igazi jelentését (jelentőségét) nem tudjuk fölbecsülni, ha mindezt szem elől tévesztjük. Ebből a nézőpontból vizsgálódva ugyanis nem az a kérdés tűnik perdöntő jelentőségűnek, hogy nekünk, a pilisi királyi központot megörökölt, magyar nyelven beszélő, kárpát-medencei lakosoknak, a Szent Korona népének jó-e a jelenlegi létállapot vagy sem, hanem az, hogy az egyetemes emberi értékek megmentésére - az emberi nem magasabb szintre jutása érdekében - hozott áldozatunk végül is hathatósnak bizonyul-e majd, vagy sem.

            Jó volna tudni, hogy igen, s ez a bizonyosság azután minden további kérdést jelentéktelenné, sőt, végső soron egészen feleslegessé is tenne.[25]” Most féltem igazán Pap Gábort, ha ennyire kiélezi a kérdést, hisz a pusztába kiáltott szó nem jön vissza e közegben sohasem. Krisztusi alkata nem alkalmas a primitív válasz felfogására, váteszi tudata pedig elértheti a valódi visszhangot. Visszhangnál többre nem számíthat, őt ebben megérteni nekünk is nehezünkre esik, egy kívülállónak pedig szinte lehetetlen vállalkozás. Igen jellemző e témát boncolgatva a pilisi várkomplexum leírása, hisz képszerűen válik általa megfoghatóvá a “vár” működési elve. Elkorcsosult agyunk számára szinte felfoghatatlan, hogy e rendszerben gondolkodva kár lenne méteres várfalakat és tornyokat keresve végigtúrni a hegységet, mert “a vár abban az esetben is az, ha emberi kéz történetesen két szalmaszálat sem tett össze a felépítése érdekében.[26]” Hogy nem ezt kell tenni, azt Andrássy Kurta útmutatásai alapján így folytatja a szerző: “Nos, Andrássy Kurta János döntően abban haladta meg kutatóelődjeit (Sashegyi Sándor, Németh Péter) és kortársait (Vértessy György) módszertani tekintetben, hogy az ilyen “várakra” is rá mert ismerni a pilisi háromszögben, és így bizonyos vonatkozásokban gazdagabb, árnyaltabb képet tudott elénk rajzolni a királyi központ egykori felépítéséről, illetve működéséről, mint említett “kollégái”.

            Az “árnyalások” közül itt egyet érdemes közelebbről szemügyre vennünk. A “kint” és “bent” viszonyáról van szó - a megszálló, illetve a bennszülött típusú kultúrák várépítészetében. (A mi terminológiánkra átfordítva a “megszálló” nyilvánvalóan a “héj”-szemléletűnek, a “bennszülött” pedig a “mag”-szemléletűnek felel meg.) Miben áll a különbség a kétféle várépítészet között? Röviden fogalmazva: a megszálló számára a “bent” a teljesen körülépített, viszonylag szűk területet, a menedéket jelenti, a “kinttel”, a falakon túli, ellenséges világgal szemben. Ily módon a “kint” és a “bent” ellentéte antagonisztikus, kettejük kapcsolata alá-fölérendelő jellegű.

            A “bennszülött” szemében nincs lényeges különbség a “kint” és a “bent” között, minthogy a falakon túl is a saját népe várja-fogadja. Akár kijön a várból, akár behúzódik, mindenütt otthon van. (A “kint” és a “bent” között tehát mellérendelő a viszony.) Az ilyen vár - akárcsak maga az őt hordozó-működtető kultúra - csomópont-erővonal rendszerben épül fel. Nincs szüksége összefüggő, zárt falkoszorúra, amely - minden oldalról egyforma biztonságot nyújtva - teljesen körbezárná, ehelyett megerősített gyülekező pontok és belőlük csápszerűen kinyúló keskeny (jobbára két társzekérnyi szélességű) felvonulási utak rajzolódnak elénk, amelyek töltés- vagy sánc-jellegű földnyúlványok gerincén futnak, általában jól álcázottan. A támadó ellenség sohasem tudhatja, idebent van-e már, vagy még (esetleg már megint) odakint. Ha tisztességesen viselkedik, akár az égig is csörtethet az egész erőd-rendszeren anélkül, hogy ez a kérdés kiéleződnék. (Képes Krónikánk egyik miniatúrája jellegzetesen ilyen helyzetet örökít meg: a német-római császár és a francia király, keresztes hadaik élén, végigvonulnak a vár alatti völgyön, míg a környező magaslatokról felajzott íjjal magyar harcosok vigyázzák őket).[27]”

            A szerző általános gondolatait most a keltákra is kiterjeszthetjük, annál is inkább, mert ők is részei voltak a feláldozásban eltűnő ősnépnek. E feláldozásnak kézzelfogható bizonyítéka és eredménye is van, mégpedig az ősnyelv szavainak minden képzeletet felülmúló, mindmáig rögzíthető jelenléte a valamikori kelta területeken, amelyet a kipusztított nép hagyott örökül támadóira “hálából”. Minderről a kelta nyelvvel kapcsolatos fejezetben olvashatunk bővebben.

            Ami a más népek – nyilván a héj-szerepű népek - felemelkedésében játszott áldozat vízióját illeti, lehetőség szerint igyekezzünk különválasztani tőlük a saját rokonainkban tudatosítható együvé tartozás újbóli felélesztésére tett erőfeszítéseket. Első lépésként mai kelta rokonainkban erősíthetjük fel az összetartozás érzését annak a valóságnak a bemutatásával, amely bennünket évezredek óta összeköt.

 

Amerika korai látogatói

 

            “Sok ismeretlen nyelvű sziklafeliratot fejtettek meg a szakértők Amerikában, melyekről kiderült, hogy már 25-30 évszázada látogatják e kontinenst Európából, Ázsiából, Afrikából hajós nemzetek fiai.

            Rengeteg eszköz is előkerült és ezt különböző múzeumokban bemutatják már. Így a laikus számára is szembetűnik egyes amerikai eszközegyüttesek teljes azonossága a mellette kiállított európai, ázsiai és afrikai hasonló szerszámokkal.

            Ezenkívül a temetkezési dombok és a halottak eltemetésének azonossága is szembe tűnt már több régésznek. Számtalan csillagászati tájolókő, dolmen és ménhír építési módja, alakja és keletkezési ideje is bizonyítja az Óvilág és az Újvilág réges-régi kapcsolatát.

            Barry PELL az egyik olyan tudós Ausztráliából, aki ezeket a kővéseteket és írásokat a legutóbbi időben újra tanulmányozta ér több más kollégájával tisztázta ezek eredetét. Az erről szóló könyv alapján írom most le Amerika népeinek kialakulását az elmúlt 3000 évben. Csak azon csoportokról esik szó, melyek eredete más kontinensről már bizonyítható. egyes népek, csoportok eredete ma még nem tisztázható.

Idézem magát a könyv íróját: “Háromezer évvel ezelőtt már kelta hajósok szelték át az Atlanti-óceánt, hogy felfedezéseket tegyenek, s ezután gyarmatosították Észak-Amerikát. Ezek a mai Spanyolországból és Portugáliából jöttek, érintve a Kanári-szigeteket, vitorlázva a szelek segítségével, mint ahogyan Kolumbusz Kristóf tette sokkal későbbi időben.”

            Ezek a szelek először a Karib-tenger szigeteire vitték el a keltákat, itt azonban nem telepedtek meg tartósan. Tovább is mentek felfelé a partok mentén a hegyes New England partjaira. Itt létrehoztak egy királyságot, melyet saját nyelvükön Jargalomnak mondtak. Ez annyit jelent: Napnyugtán Túli Föld.

            Itt telepeket hoztak létre, templomokat emeltek, druida szentélyeket alkottak, szent ligeteket alakítottak ki, vésett kövekkel fedték be halottaikat. Kelták éltek itt már a Kr. e. 9. századtól egészen a római császárkorig, mint ahogy ezt Julius Cézár idejében, a naptárreform idejében kivésett kövön a régészek megállapították. Ezen az ún. Beltaine-kövön, - amit 1975-ben találtak New-England-ben, - látható a római módra készített kelta dátum, a Kr. e. 46. évből és a római újévtől számított (március 25.) 39 nap római számokkal van megadva. Ez a nap pedig a kelták nyarának kezdődátuma: május 1-3. ...

            ... Ezek a merész kelta kivándorlók először New-England déli részén, New Hampshire-ben telepedtek le a Merrimac folyó mentén, Észak-Salemben. Később felhajóztak a Connecticut folyón Vermont államba, majd nyugatra fordultak és felfedezték a Green Mountains vidékét is. Itt félreeső völgyekben papjaik kőköröket, phallusokat (ménhíreket - megjegyzés tőlünk) állítottak fel, tájoló-kamrákat építettek, ahogyan ezt Európában tették.

            Ogam írásukkal köveken feliratokat hagytak. Ezek közül sokat megtaláltak az utóbbi időben. Többet, mint az Óvilágban, mert ott a keresztyénség terjedésével ezeket elpusztították. Amerikában ez nem következett be, mert a keresztyénség itt akkor nem létezett. Észak-Amerikában megmaradt az európai ember nagyon régi vallási szokásrendszere, míg ebből Európában csak nagyon kevés maradt.

            Ogam írásokról már írtam. Most csak azt emelem ki, hogy ezek az írások igen egyszerűek voltak, bárki könnyen megtanulhatta. Húzott egy vonalat egy lapos kövön, sziklafalon egy színesen fogó kővel és a vonal fölött és alatt hosszabb-rövidebb függőleges vonalat huzigált. E vonalak száma 1-től 5-ig terjedhetett az ogam írásban. Így máris 20 jelet lehetett alkotni. A legegyszerűbb ogam írás pontosan 15 mássalhangzóból és 5 magánhangzóból állt. ...

..... James Whitall régész volt az első, aki kimutatta a hasonlóságot és párhuzamot az ibér és az észak-amerikai írások között. Portugáliában talált olyan vallási központot, melyhez hasonlót később Vermontban is felfedeztek. Kelta előkelőségek sírjait látta Ibérföldön és ilyeneket találtak Vermontban egy szakrális helyen. Pálmaág és rövid kard látszott itt kőre vésve, ami a háború és béke jelképe a keltáknál. ...

            Nem írásos, de nagyon régi korból eredő lelet a kelta bronz tőr, amit 1900-ban C. A. Kershaw talált Massachussets államban. Ugyanilyen tőrt találtak Spanyolországban El Algar közelében, már korábban. E helyről kapta e kultúra a nevét. Ennek virágkora Kr. e. 1500-1200 között volt! Jelenleg a Harvard Egyetem Peabody Múzeumában található mindkét bronztőr és ikertestvérként hatnak a vitrinben. Még egy ilyen tőrt találtak 1924-ben Maine államban, Madison város közelében.

            J. Whitall összegyűjtötte az Amerikában talált kelta eredetű fémeszközöket és a melléjük beszerzett óvilágiakat is. Kiállította őket és senki sem mondhatja, hogy nem ugyanazon kultúra termékei azok!

            Meg kell említenem az ún. “Marhabőr-bronzokat”, melyek az Égeikumban i. e. II. évezredben terjedtek el, s mint fizetési eszközt alkalmazták ezeket. Ilyen bronzöntvényeket találtak az Ohio-völgyében. Ezek alakja és nagysága megegyezik a Knosszoszban talált hasonlókkal. Más államok moundjaiban is találtak hasonló bronzönteteket Amerikában. Az első ilyen “bronz-bőröket” 1896-ban Ciprus szigetén ásták ki és nem tudták a régészek, hogy mik is ezek? Azóta a Földközi-tenger környékén számos ilyen bronzlapot találtak, köztük olyat is, amit elsüllyedt hajóból emeltek ki.

            Az amerikai leletek azt bizonyítják, hogy az i. e. I. évezredben a bronzlapok a nemzetközi kereskedelem fizetőeszközei lehettek. Elsősorban tengerjáró hajókereskedők használták ezeket a “marhabőröket”.

            Ezek is igazolják Amerika korai látogatottságát, de még sok más is. Például kisebb kövekre felemelt hatalmas monolitok láthatóak Connecticut és New York államokban, s rajtuk ogam betűkkel a kelta napisten, Bel nevével. Teljesen azonos típusú monolitokat látni Carrezdában, az Óvilágban, Portugáliában.

            Kelta nagy fedett urnákat találtak Oyasco helységben, New York államban és ugyanilyeneket Barcelona közelében. Megtalálható a korai kelta látogatások írásos nyoma egy karib-tengeri kis szigeten, Saint Vincenten is! Ez a felírás az i. e. 8-9. századból ered, s ezt jelenti: “Mab felfedezte ezt a távoli, nyugati szigetet.”

            Connecticut államban Danbury közelében egy mészkőből épített kis helységről J. Williams régész kimutatta, hogy nyílása a téli napforduló napjára van tájolva. A közelben található sziklára ogam-kelta és ibér-pun írással rövid szövegek állnak erre vonatkozóan. Egy rajzot is látni, amely egy kör kettészelve. Ez a Égeikumban a napéjegyenlőséget jelenti több népnél. Az írások között látni a kelta napisten, Bel nevét is. Korukat a Kr. e. 7. századra teszi Barry Fell.

 

Mystery - Hill felfedezése

 

            1975 májusában New Hampshire-ben egy erdővel körülvett, dombos vidéken néhány régész és néhány szimpatizáns jött össze tanulmányozni ezt a helyet, ahol ismeretlen eredetű épületromokat lehet látni. Ezt a területet egykori gazdája Titokzatos-dombnak nevezte el találóan. Ez egy kb. 20 hektárnyi terület, ahol megalitikus romok, monolitok hevernek látszólag nagy össze-visszaságban. Nagy részük földdel borítottan, más romok beomolva, nagy részük pedig elbontva, mert a környékbeliek elhordták a köveket építkezésre.

            Előzőleg már Barry Fell tanulmányozta a régebben M. B. Pearson által készített fotókat, s ebben részt vett Norman Totten professzor is, a Bentley Kollégium Történeti Intézetének vezetője. Ekkor Pell a köveken ogam és ibér-pun betűket fedezett fel. Másrészt Skóciában már évekkel ezelőtt látott B. Pell hasonló romokat. Mindebből már sejtették, hogy ezeket az építményeket is kelták emelték. Eddig ugyanis az itt talált, földbe süllyesztett kőkamrákat “zöldséges veremnek” határozták meg a régészek, amelyeket az első telepesek építettek volna, hogy megvédjék répájukat a téli fagytól. Ez a nevetséges állítás szívósan tartotta magát szakkörükben. ...

            J. Whitall néhány éve már járt ezen a területen, s talált egy háromszögletű, lapos követ, melyen ibér-pun írással ez állt: “Baalnak ajánlva a kánaánitáktól! ” Ebből beigazolódott, hogy a föniciaiak is jártak e területen már korai időkben.

            Most a jelenlévők közt az a vélemény alakult ki, hogy itt minden valamilyen szempont szerint, egy bizonyos célból került oda ahol van, tehát megtervezett építkezésről van szó. Később így fogalmazták ezt meg: ez a hely egy vallási és csillagászati központ volt, amit druida papok terveztek és alkottak. Azt is látták már, hogy a kis kőkamrák különböző irányokba néznek nyílásukkal. Júliusban meghívták George Carter texasi régészt, aki ámulva látta a sok ismeretlen romot. Mély benyomást tett rá az ún. Table of Sacrifice, az áldozati asztal. Ez egy nagy, durván faragott, trapéz alakú kőlap volt. Pereméhez közel, kb. 10-12 centiméterre vastag árok futott és a kő jobb felső sarkában egy fúrt lyuk is látszott. Mindez felvetette az emberáldozat gyakorlatát itt.

            Carter érkezése után Bob Stone fiatal régész egy másik írásos követ talált a közeli kőfalban. Ez az írás ogam jelekkel készült, s három betűből állt: B-B-L. Ezt Belnek (ajánlva) fordították, tehát felajánlási tárgy volt a kőlap. ... E régészcsoport találta meg az ún. Beltaine-követ, melyen már a Julius Cézár által bevezetett naptárreform szerint állt a dátum. Kiderült, hogy a kis, téglalap alakú kamrák nem véletlenül olyan alacsonyak, s alakjuk sem véletlenül ilyen. Betájolták az egyik kamrát és rájöttek, hogy nyílásán a téli napforduló napján süt csak be a felkelő nap és első sugarai elárasztják a szemközti falat. Ezzel határozták meg a téli napforduló napját, pontos idejét, december 21-ét. Kultikus ünnepet tartottak ilyenkor a kelták.

            Egy másik ilyen építmény a tavaszi napéjegyenlőséget jelezte a druidáknak. Ugyanígy az őszi napéjegyenlőség és a nyári napforduló meghatározására is ilyen kamrák álltak itt.

            Később felfedeztek egy szabadtéri “kőkalendárium”-ot. Ennek központja egy simára egyengetett kör alakú térség lett. Ezt megfigyelőhelynek nevezték. Pontosan északi irányban állt e helytől néhány méterre egy csúcsos, nagy monolit. Később bemérték tájolóval az északi irányt és a druidák mérése olyan pontos volt, hogy csak néhány másodperc eltérést lehetett kimutatni.

            E kőtől balra kb. 56,5 fokra, s ugyanennyire jobbra is találtak egy-egy álló követ. Ezekkel határozták meg a nyári napforduló napját, s ezen belül a napfelkelte és a napnyugta idejét. Ezt utánmérésekkel be is bizonyították az amerikai csillagászok. Déli irányban, a megfigyelőhelytől kb. ugyanilyen távolra szintén 1-1 nagy követ helyeztek el a druidák. Ezek közül egyik, a délkeleti időközben ledőlt.

            Ezekkel határozták meg a téli napforduló pontos idejét. Így többféle módszerrel is be tudták határolni ezeket a napokat, s ha az egyik módszer pontatlannak bizonyult valamiért, a hibát észre lehetett venni, és időben kijavítani a tévedést. Ezek a nagy pontossággal működő építmények Stonehenge és Carnac (Bretagne) építőinek alkotóit juttatják eszembe, mert a druidák ezek építőinek méltó utódai lettek és ismereteiket átvitték az Újvilágba is.[28]

            A keletiek (kelták) amerikai kalandjainak felsorolását nyilván sokáig lehetne folytatni még az amerikai régészet eredményeinek még alaposabb bemutatásával. Nekünk most ennyi elég, hogy megnyugodhassunk abban a véleményünkben, miszerint az a műveltség, amely ily korai időkben szervezetten, és a jelek szerint tömeges méretekben képes volt más földrészen is megvetni lábát, az európai hazájában sem volt utolsó, pusztán rabszolgasorsra érdemes primitív horda. Az, amit eddig a föld visszaadott a keletiek által hátrahagyott kézzelfogható tárgyak közül, egyszerre kevés is meg sok is. Kevés, mert még többet szeretnénk, hátha valamin egyszer rajta lesz a “kulcs”, amitől hirtelen megvilágosodik elménk e kincsekkel kapcsolatosan. Sok ugyanakkor, mert azt a keveset sem igazán értjük még, ami van. Nem remélem semmiféle “kulcs” kiásását sem most, sem később. A megfejtés egészen biztosan máshol lesz. Most e rövid leltár előtt nem terhelem meg az Olvasót saját - e tárgyakról alkotott - elméleteimmel, csak eggyel. Amíg a keleti (kelta) szellem terméseit nem fedezzük fel, nem fejtjük és legfőképpen nem értjük meg, addig szobraik és ábrázolásaik “lefordítása” nem sikerülhet, csak találgatni lehet a lehetséges válaszokban valódi mondanivalójukat illetően. Amíg hitük és életük-haláluk legfontosabb vezérlő gondolatait nem ismerjük meg, nem juthatunk előbbre. E titoknak sajnos nem vagyok birtokában én sem, - találgatni viszont nem szeretnék - ezért a bemutatás mellett maradok, mert nem látom értelmét az indoeurópaiak erőltetett értelmezéseit továbbiakkal tetézni. Ők természetesen igen sok római mitológiai párhuzamot látnak, néhányan határozott kijelentésekre ragadtatják magukat, de szerintem ez csak a tudatlanok határozottsága. Néhány igen jó adatunk a következő, keleti (kelta) nyelvről és szellemről szóló fejezetben előkerül, - amely új értelmezésekhez, netán megértéshez vezethet, - a járatlan ösvényen haladó kelta (ír) – magyar nyelvészet fejtéseitől. Az előkerült adatok igen kerek leletek a szellem termései között, némelyik olyan szép, hogy szinte megszólal.

            Az európai kelta régészeti anyag ismertetésére természetesen nem vállalkozhatom, az könyvtárakat megtöltő mennyiségű. Legszebb és legjellemzőbb darabjait azonban igyekszem újra közreadni.

 

 

A keleti (kelta) nyelv és szellem

 

 

            A kelták összeolvadásának (etnogenezisének) és nyelvüknek kérdését talán előbb oldják meg a szakemberek a szerves és kulturális nyelvelemzés, a kulturális körülmények elemzésének módszerével, mint más, eredményre nem vezető módszerrel. A nyelvvel való játék igen komoly dolog, mint látni fogjuk. Van még más előnye is, olyan barázdákból képes kincseket kiforgatni, ahol nem is sejtenénk. Nekünk, akik tudunk a nyelvvel játszani, biztosan sok titok kerül napvilágra.

            Van egy jó érvem a kelta (keleti) - magyar nyelvi összehasonlításokat az Olvasó figyelmébe ajánlani. Azoktól a nyugati kelta törzsektől, amelyek nyelvét a magyarhoz hasonlítjuk, a történelem során több értelemben is jól el voltunk választva. Először is kétezer kilométer távolság - bár ha a teljes kelta Európára gondolok, ez talán mégsem volt olyan nagy akadály. Kiegészítve azonban az Árpádiak megérkezésének idejével, ami legalább kb. ezerötszáz évnyi különbséget jelent a keletiekhez képest, gondolom ésszerű a következtetés, hogy ezek ketten soha sem találkozhattak. Emiatt sok mindent nem tehettek meg: nem találkozhattak, nem cserélhettek nyelvet, nem vehettek át egymástól műveltséget, kifejezésmódokat, fontos neveket és mást sem. Éppen e körülmények folytán értékelődnek fel a kelta és magyar nyelvi hasonlóságok, szellemükben feltárható azonosságok. Hogy ezek a dolgok most kerülnek napvilágra, és nem a romantika idején megindult lavinaszerű kutatásözönben, annak van magyarázata. A nyugati tudósok a magyar nyelv és az ősnép történelmének ismerete nélkül egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a keltákkal, majd miután senki sem jelentkezett értük, azokat indoeurópainak tekintve ma őseikként tisztelik. Jól teszik egyébként, ha őseiket látják bennük, csak nem azért, ahogyan ők gondolják. Sőt, éppen ellenkezőleg. A kelták etnogenezise című fejezetben igyekeztem kitérni e kérdésre, ahol látható, hogy közel voltak (pl. Waddell, Camille) a megoldáshoz, de a kelta népnév meg nem értése miatt elakadtak. Magunkat nem okolhatjuk a kelta történelem tárgyalásától való távol maradásért, mert e kutatások idején mi már régen kezes finnugorok lehettünk csak és még csak valahol az Urál előterében kóborolva éppen másoktól vettük volna át kultúránk egyes elemeit.

            “Ha Európa nyugati részében a jelen időszámítás első századaiban megszűnt az ott több mint másfélezer esztendőn át virágzó magyar nyelv és helyette kialakultak a ma használatos angolszász és latin nyelvek, felelnünk kell arra a kérdésre, hová lett a magyar nyelv és miből keletkeztek az indoeurópai nyelvek.

            Az indoeurópai nyelvek jellemző vonása nem a ragozás, hanem a hajlítás. Közéjük tartoznak az angolszász és román (azaz latin eredetű) nyelveken kívül a germán és a szláv. Mindezek kialakulását régebben úgy képzelték el, mintha egy közös ősnyelv leszármazói lennének, az indoeurópai ősnyelvé, amelyből Kr. e. 2000 után váltak ki és önállósultak fokozatosan (filiáció elmélete). A közös indoeurópai nyelvet beszélők őshazája, ahol szétszakadásuk előtt még valamennyien együtt éltek, “valahol” Közép-Európában lehetett, mások szerint valahol Kelet-Európában, ismét mások szerint a Kaspi-Oxus vidékén. Ebből a feltételezett őshazából aztán egy feltételezett népvándorlással közelebbről meg nem határozott időben diadalmasan behatoltak Európa legtöbb tájára, leigázták az ott élő barbárokat és lerakták, a máig tartó magas kultúra alapjait.[29]” Azóta kiderült, hogy mindez nem valós elgondolás, nincs közös indoeurópai őshaza, nincs közös indoeurópai ősnyelv sem.

            Olvasóim most megállapíthatják, hogy ez magyar őstörténetünk egy darabja kissé átfogalmazva. Mi voltunk itt Európában először, mi hoztunk egységesnek tekinthető ősnyelvet, mi voltunk a Kaspi-Oxus kezdeteinél a Turánban és a mi ragozó nyelvünket beszélte a világ. A többi stimmel, mondhatnánk a csattanó kedvéért, de nem mondhatjuk, mert soha nem törtünk világuralomra, csatáinkat a csatatéren vívtuk meg nyíltsisakos küzdelmekben, nem nyúztunk meg százezreket, bőrüket sem tűztük városfalakra, nem nyargaltunk védtelenekre, mert Nergál szelleme ezt nem engedte meg soha. Európát nem fosztottuk ki sem korábban, sem későbben, voltak bőven más jelentkezők, akik ezt megtették, a rómaiak, a germánok, Nagy Károly, a törökök, poroszok, Habsburgok, oroszok. Ebben rejlik nemzeti történelmünk kétszáz éves vesszőfutása és minden olyan hátrány, ami azóta ebből következik. “Ezt az indoeurópai elmélethalmazt néhány ortodox tudóson kívül ma már senki sem vallja s diszkréten napirendre térnek felette,[30]” mondja Baráth, de ez így nem fedi a valóságot egészen. Egyészt azért, mert az ortodoxokból éppen Magyarországon igen sok van még ma is, pontosabban a hivatalosnak tekintő kutatók, tanárok, “mérvadó” véleményt képviselő úgyszólván mind indoeurópai és finnugor alapokon állnak, másrészt igen nehéz e dicsőséges, de téves múltat teljesen kitörölni százötven év közművelődéséből Európában. Ennek ellenére, a folyamatos és töretlen finnugor szellemű oktatás folyamatossága ellenére mára igen komoly repedések keletkeztek a honi közvéleményben, amint fentebb idéztem, holott az oktatás intenzitása szemernyit sem csökkent ezen idő alatt. Ha másért nem, csak emiatt alaposan el kellene gondolkodnia a mindenkori magyar kulturális és oktatási kormányzatnak azon, hogy ha egy nép fele nem hiszi el azt, amit neki tanítanak, akkor valamilyen új választ kell adnia az új helyzetnek megfelelően. A válasz nyilvánvalóan nem függhet attól, hogy az éppen hivatalban lévő kultuszminiszter vagy oktatási miniszter személy szerint miben hisz vagy miben nem, hiszen akkor újra Trefortokkal körülvéve érezhetnénk magunkat ma is. Az idézett közvélemény-kutatás sokkal több és erősebb figyelmeztetést hordoz, mintsem elmehessünk mellette hallgatással. Annál is inkább sem, mert az elmúlt tíz év állítólagos szabadsága nem valós, a mai liberális terror és elzárkózás túltesz minden kádári engedékenység látszatán. Ma a vélemény szabadságát egyszerűen pénzkérdésnek szeretnék beállítani a tömött erszénnyel véleményt formálók. Elfelejtik azonban, hogy a dolog nem pénz kérdése. Próbálná meg valaki ma leforgatni a hazafias Kőszívű ember fiai-t.

            Az oktatott történelem tehetetlensége következtében a valóságban sokkal lassabban változik majd meg a köztudat. “Az újabb kutatók a nem-magyar típusú európai nyelvek kialakulását a jelen időszámítás I. évezrede folyamán képzelik el, de nem az Ótestamentumban gyökerező leszármazási elmélet (filiáció) alapján, hanem úgy, hogy az Európában általánosan elterjedt korábbi nyelvhez (mi tudjuk: a magyar nyelvhez) valamilyen idegen nyelv keveredett és e kettő elegyedéséből állt elő az új nyelv. Erre mutat az angolban, franciában, latinban, csakúgy mint a germánban és szlávban egyformán megtalálható rengeteg pre-latin (azaz magyar- megjegyzés tőlem) szó. Ez újabb látószögben tehát nagy nyomatékkal kerül előtérbe Európa őslakosságának nyelve.[31] A nyelvészek ezért most egyrészt az ősi európai nyelv kilétét kutatják, annak eredetét, szókincsét és rokonságát, másrészt szeretnék megtudni, melyik volt az a keveredő második nyelv, amelynek hatására itt is, ott is előállt egy-egy új nyelv.[32]” Egészen addig, amíg kutatásaikat csak az indoeurópai nyelvkörben végzik, nem valószínű, hogy átütő eredményt érhetnek el, mert eképpen a magyar nyelv nem kerül látókörükbe. Mihelyst azonban valakinek eszébe jut, hogy érdemes lehet a ragozó nyelvek háza táján is szétnézni, az eredmények nem maradnak majd el. Egy magyar kutató feltűntével máris kézzelfogható anyag keletkezik, szellemének erejével lehámozhatóvá válik az ősnyelvi eredetű anyagról a rárakódott indoeurópai leplek alatti rejtőző őseredeti minőség felismerése és az indoeurópainak kikiáltott nyelv ősnyelvi azonosítása nemcsak nyelvészetileg, de a műveltség elemeiben is azonosítva kerül a napvilágra. E lépés megtétele azonban egy indoeurópai neveltetésű tudós számára éppen a fentiek miatt nem feltétlenül várható el, hiszen hagyományaik teljes megtagadását feltételezi. Más választásuk mégsem lévén a kutatások folytatódnak. “Akik mégis ezen az új vonalon haladnak, vagyis a leszármazás (filiáció) helyett a hozzávándorlás (admigráció) alapján képzelik el az indoeurópai nyelvek kialakulását, bizonyos törvényszerűségeket már megállapítottak, nevezetesen azt, miként születtek az európai ősnép (magyar) szavaiból indoeurópai (angol, francia, latin, szláv, német) szavak. Látják például, hogy a keveredés folyamán a szókezdő mássalhangzó gyakran elváltozott és rendszerint valamilyen lágyabb formát vett fel. Észrevették, hogy a hangsúly a szavak első szótagján meggyengült és hátrébb került, minek következtében az első szótagban szereplő eredeti magánhangzó elnémult s ott mássalhangzó-torlódás következett be. Így jöttek létre az indoeurópai nyelvekben a Br, Dr, Kr, Fr, Sr, Tr, Kl, St, sőt Str hangokkal kezdődő szavak.[33] Akik ugyanebben a szellemben a latint vizsgálták meg, rámutattak arra, hogy e nyelv szerkezetében (akárcsak a germánban) feltűnő nagy szerepet játszik az őseurópai (magyar) nyelv Úr szava, különösen a szenvedő igealakban, pl. It-ur, Loquit-ur, ahol ezzel a szóval az általános alanyt fejezik ki.[34] “... már mások is feljegyeztek több olyan latin szót, amely éppen úgy hangzik, mint a megfelelő értelmű régi magyar szó. Ilyen például a latin Cap(ere) és a magyar Kap(ni), a latin Da(re) és a magyar Ad(ni), a latin Filius és a magyar Fiú, a latin Lassus és a magyar Lassú, a latin Saxa és a magyar Szikla. Az igazság az, mondja az egyik meglepődött nyelvész, hogy az őseurópai (magyar) nyelvből oly sok elem ment át a latinba, hogy kettőjük között közeli rokonság keletkezett.[35] Akik pedig a francia nyelvet elemezték, megállapították, hogy abban a pre-latin örökség a hangtan tekintetében oly elemi erővel érvényesül, hogy a francia nyelv voltaképpen kelta ajakkal kiejtett latin.[36]

            Az európai őslakosság nyelvi hatását az angolra szintén kezdik behatóbban vizsgálni. Egyes közös angol-magyar szavak nem szükségszerűen a latinból kerültek át a két nyelvbe, mint pl. az angol Pine, amely azonos a magyar Fenyő szóval, a P-nek F-fé változása előtt. Hasonló az angol Seat, amely a magyar Székkel azonos, és az angol Wall, amely a magyar Fal megfelelője. Samuel Reiss, aki az “idea-komplex” módszerrel végzett angol-magyar összehasonlító nyelvészeti vizsgálatokat,[37] megállapította, hogy az azonos gondolatot a két nyelv feltűnő gyakran azonosan hangzó szavakkal fejezi ki. A magyar Gömb és Golyó angol megfelelői közt említi a Globe és Knob szavakat, a Gyűjteni magyar szó fogalmi csoportjában szerepel az angol Gather, a Kötni fogalom kifejezői között van a Knit, (de ma az osztrák autópálya csomópontokat is Knote néven jelölik németül, Linz környékén például - megjegyzés tőlünk), a Kör és Karika fogalom angol szavai között van a Circle és annak tájszólási alakja a Chare, meg a Crook (hajlított), a Gyűrűnek felel meg az angol Ring és Gyre, Görbe szavunk angol megfelelője a Curved, a Kerté a Garden, amely dialektusban Garth (bezárt udvar), és így tovább. Itt egy új kutatási terület nyílik, melynek kifürkészését már a múlt századi magyar nyelvészek elkezdték, - (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862. Pest. leginkább a szóbokrok elemzésével - megjegyzés tőlünk) - de ami aztán az ismert ok miatt nem folytatódott.

            Az európai alapnyelvből (a magyarból) különösen a szláv nyelvek vettek át hatalmas örökséget, amelynek mértéke minden képzeletet felülmúl. A közös magyar-szláv szavakat már régóta jegyzékelik a magyar nyelvészek, de a helyes iránytű hiányában eddig általában azt hitték, csak egyszerű kölcsönzéssel állnak szemben, amelynek iránya mindig a szlávból vezet a magyarba és nem fordítva. Tipikus megnyilatkozása a rossz iránytűvel végzett kutatásnak Kniezsa István kétkötetes nagy szótára, amely a “szlávból eredő magyar kölcsönszavakat” foglalja magában. Ezt a munkát mai látószögünkben teljesen újra kellene írni és mindent éppen fordítva magyarázni. A latin, francia, angol és szláv nyelvekre tett rövid kitéréssel nyomatékosan akartunk rámutatni arra, hogy valóban helyes, a tényekkel teljesen összhangban álló dolog, ha az indoeurópainak elnevezett nyelvek kialakulásában a leghatalmasabb tényezőt a pre-latinnak mondott őseurópai (magyar) nyelvben jelöljük meg, amelyet az ókori Európában nagyjából mindenütt egyformán beszéltek.[38]”

            A kelta (keleti) nyelv tárgyalása nem választható el a gondolkodásmódtól és annak szellemétől. Általában véve itt nem is az esetleges szóegyezések jelentik a magyarral és az ősnyelvvel való rokonság kizárólagos és elsőrangú bizonyságait, bár az sem akármi, de a közös származás az észjárásban, jellegzetes fordulatokban is igen jól kivehető. Timaru-Kast Sándor munkájából tekintsük át a nyelvi helyzetet:

            László Gyula Árpád népe c. könyvében leírja a 9. századi magyar társadalom felosztását: “Nagyfejedelem és kísérete (táltos, tárnok, tolmács stb.), ÚR-törzsfők, BŐ-nemzetségfők, nemzetségi előkelők” (ELŐKÁL = sumér “LUGAL” - dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria) és köznép kategóriákba. Hasonló felépítést mutat az ír társadalom is. ”(....) a kora-ír társadalom druidákra, harcos nemesekre (flatha) és szabadokra (Bó-airigh) való tagolódása, (...) megfelel annak, ahogy Cézár a gallokat druidákra (druides), equites-re és plebs-re osztotta.[39]”

Próbáljuk csak lefordítani azt, amit MacCana ismertet velünk. A harcos nemes “FLATHA” (flászá), Cézárnál az “equites” (latin: lovas), nem lehet más, mint a “LOVAS”, azaz FöLÓS(a), a székely “LÓFŐ” (a “lugal” egy másik értelmezése a “LÓFŐ”). A “BÓ-AIRIGH” (bó-árák) fogalmát még a leghitetlenebbeknek sem kell lefordítani: “BŐ-URAK” (írül is többes számban van - még a kiejtése, a fonetikája is azonos! / egyes számban “AIRE” (ár) a magyar ÚR). DRUIDA a táltos, a mágus - TORDA ugyanaz a (hun-) magyaroknál! “ELŐKÁL” névvel is találkozunk a kelta mondavilágban, az ír “LUGH”, illetve a welsh (Britanniai) “LUGAS” vezér nevében. Ő vezette az íreket (és briteket) a “fomori” (bu mari - sötét bőrű ma-urak, akik indigókékkel festették testüket a harcba indulás előtt - a piktek, piketék, feketék, a kusok - lásd feljebb) nevű nép ellen. Lugh harcolt Balor (Bál-isten híve?) nevű “egyszemű” szörnnyel is, hogy Partholon népét felszabadítsa.

 

“A kelták településeiket DUN-nak nevezték (latinul: “oppida”), és értelme feltehetően “erőd”: DA-WN (daún), (TA-NYA), az angol “TO-WN” elődje (TY (ta) = ház).

A településeket, ha kinőtték a “tanya” stádiumot, védelem céljából körülvették egy fából, nádból sárral összeragasztott fallal. Ez lett tehát a “falas” - a FALU. “Fal” írül FALLA, “Falu” meg BAILE (egyformán kialakított b=p=f), ugyanabba a fogalomkörbe tartozó, ugyanúgy alkalmazott szó!) Dublin - Írország fővárosa - neve írül BAILA ÁTHA CLIATH ( báljá a(t)há kliát) - magyarul “Falu az átkelőnél (gázlónál) ”, vagyis FALU (BAILA) ÁT(AL) (ÁTHA) (ÁT)KELŐ (CLIATH). A monda szerint Dublin ott keletkezett, ahol az “Ősatya” átkelt a folyón / a gázlón (angol: ford) és “falu”-t alapított.

Ha már eleve a tanya (a “town”) - a későbbi település magva - is fallal védve volt, ez megmaradt mintegy “belső vár” a falu közepén, ahol a “vezér” honolt. A “FALU” közepén állott tehát, a vezér “háza” (TA), ott ahol a faluközösség fontos ügyeit is intézték: a “Falu-háza”, (kelta)magyarul a “FALU-TA”. Ugyanez (magyar)keltául (írül) BAILE-TA (bájlá-ta) és bretonul PLU-TA (plú-ta) lenne - vagyis “PALOTA”

“PALOTA”, (azaz “Faluháza”) szavunk átkerült más nyelvekbe is, és latin közvetítéssel öröklődött a mai “világ”-nyelvekben (PALACE, PALAZZO, PALAST, stb.). “FALU” a megfelelője az ógörög POLIS, valamint a latin VILLA-nak. A mai város és falu értelme későbbi keletű….

            Az avarok híres várépítők voltak: GYÖR(ök), Vise-GRÁD, No-GRÁD, Aranyos-GYÉRes, GÖRgény, GYERgyó, E-GER, stb. A hyksosok fővárosa “AVARIS” volt a Nílus-Delta vidékén. Cézár “De bello Gallico”-jából ismerjük a kelták önfeláldozó harcát a szabadságért. Egy galliai vezér, Vercingetorix vezetésével fellázadnak a rómaiak ellen, miközben a római légiók éppen a belga keltákat (“Bellovaci”) sanyargatják. Vercingetorix keltáinak hadiszállása egy magaslaton épült, bevehetetlennek tekintett “erőd” volt - neve “AVARICUM” (!), a későbbi császár szavai szerint Gallia legszebb települése. Az erőd több hónapos ostrom után került római kézre - megfelelő helyen ezt bővebben is kifejtem, - és Cézár katonai zsenialitása és kultúrált, “européer” mivoltának köszönhetően 50.000 kelta lakos (menekült és felkelő) esik a “civilizált” latin mészárlás áldozatául.[40] A kelta Avaricum erődnek szétrombolt maradványai ma is megtekinthetők. A helyében felépült város neve - könnyű kitalálni - BOURGES (a mai Franciaországban). A majdani betelepülő frankok tudták, hogy ott valaha egy híres VÁR állott, és nevét le tudták fordítani! (német BURG). Budapest is egy ősi kelta település romjain épült fel: AQUINCUM. A hunok vezérük vezetésével megostromolják az itteni, Duna vonalát (limes-t) védő római őrséget és talán, a helybéli kelta-pannonok segítségével is, fényesen győznek. “Győzelem” keltául “BOUDA”. A győztes hun vezért BUDA néven ismeri meg az utókor.

Egy győzelem után a magyar ember is “boudog” lehet. Boldogok lehettek a szerencsétlen pannonok is, hogy végre felszabadultak a római iga alól, lehet, hogy még “BOUDA - BOUDA” örömkiáltásokkal is fogadhatták a bevonuló hun sereget. A hunok már azért is felszabadítóan hatottak, mivel társadalmuk nem ismerte a kegyetlen “civilizált” római rabszolgatartást. Egyébként “szolga” keltául GWAS (ejtsd: GUASZ) - a magyarok egyik legjobb “szolgája” ma is a KUVASZ nevű kutya. Előfordulhat ugyan, hogy a kelta-pannonok és a hun-magyarok megértették egymást - egy pohár finom kelta MEDU = hun MEDOS (magyar MÉZES) mellett bizonyára igen. Buda itt építette fel “szálláshelyét”=> BUDA VÁRA (a “Győzelem Vára”?).

            ... Nem lehet a “rokonság” felmérését befejezni anélkül, hogy a szavak mondatba helyezéséről, a mindennapi élőbeszédről ne essék szó.

A kelták is ragoznak, akárcsak mi magyarok, csak magyar szemmel nézve hibásan, “helytelenül”, azaz nem ott ahol kéne - mint pl. - “Ar Bed Keltiek” fogalomban, ami, mint ismeretes, magyarul “A kelták földje”, szószerinti fordításban “Az Fö(l)d keltáké”. A kelta nem azt mondja, hogy “a föld feje”, hanem azt, hogy “feje a föld” (PENN AR BED). Ez az, ami sokunkat félrevezet, főleg azért, mivel többnyire ez mind egybe van írva, amolyan suméros “szólánc”-ba. Így van ez “RUADH” (ÚRATYA), a Fennség - és nem “ADHAIR” (ATYAÚR). mert ez apa lenne - esetében is. Micsoda különbség! “Nyelvcsaládok” választanak el - mondanám: csupán ezért.

Természetesen vannak különbségek. Elvégre több, mint ezer éve elszakadtunk egymástól.

A kelták elvesztették majdnem teljes anyanyelvüket.

A 19-20. századi nemzeti ébredés eredményeképpen megszületett az új-kelta. A már elveszett szavakat indogermán nyelvekből kölcsönzöttekből helyettesítették (a brit szigetiek a franciából, a bretonok az angolból, ez írek meg egyenesen az olaszból), a “jó” eredet bizonyítása végett, jó “hírnevük” megőrzésére. Ezért nincs miért őket lenézni, vagy (ma már) esetleg kinevetni, akkoriban ez volt az egyetlen út a “kékvérűek” klubjába, na meg akkoriban, mindenki az indogermán eredetet vall(hat)ta - és még sok helyen ma is - anélkül, hogy valaha ezt valóban valaki leellenőriz(het)te, vagy legalábbis megkérdőjelez(het)te volna. Ki tud(ott) kérem keltául? ... Írhattak a “nyelvgyártók” amit akartak - a fő az, hogy “indogermánul” jól hangzott. Így jöhetett a “sajátkezűleg-csinált” nyelvrokonság is, és Európa összindogermánságán senki sem csúfított (csak mi magyarok, mert mertük megpofozni a Habsburg sast.)

            A mai “kelta” végre ébredezik Csipkerózsika álmából és keresi buzgóan rokonait, mivel ő is rájött, hogy valami “nem stimmel”. Élni kéne a lehetőséggel. Ne beszéljünk ugyan “kelta módra” - ezt is agyon, mint sok minden mást. A német gyerek a suliban azt tanulja, hogy hunok-avarok-magyarok (majdnem) ugyanaz, és közben, mi belefáradunk és beleununk finn-ugorságainkba (mert azt sem tudjuk, hogy tulajdonképpen mi az.) ...

            Magyar ősi alapfogalmak őrződtek meg a mai napig, még az új(keletű)-keltában is. Nem csak ősi “istenségek” neve, mint például: DAGHDHA (DICSŐ ATYA) szó szerint “a Jóisten. ANU (az ÖS-ANYA neve) - az összes “kelta istenek Anyja”, (ó lenne a Szűzanya, a Boldogasszony, Innana)  vagy DON (TEN) “akitől minden ír származott”, de alapfogalmak is, amivel az ókor embere a mindennapi beszédét alkotta, közeli “rokonságot” mutatnak a magyar nyelvvel: ilyen a települést megnevező DUN (TANYA) és CAER (VÁR), CARBANTU (kerekes jármű: KÖR-VONAT), CÚ (Kutya), CATH (CSATA / HAD / KAT-ona), HARTHA (HARC), TUATHA (TES/törzs), BÓ-AIRIGH (BŐ-URAK), RÍ (ÚR), TIR (TÉR - TERület, ország), BAILE (FALU), FALLA (FAL), TA (ház), LLON (tempLOM), BAN (nő - BANYA), FHÍR / GWR (FÉRFI, ember), LEIAN (LÁNY), MAC és PÁJ (FIÚ, PAJTÁS),MÁTHAIR (anya) és ATHAIR (apa), UÍSCI (víz) vagy MAGH (NAGY, MAGas, MAGasztos, MÁGikus); még (h)őseinket is egyformán neveztük: ULAIDH [öled] - ELŐD népe. Ugyanakkor a kelták szokásai, hagyományai, az életvitelük, népművészetük, harcmodoruk, bátorságuk, vitézségük a magyarságéval könnyen azonosítható (összetéveszthető). Elvégre lovas nép voltak (FLATHA - LÓFŐ). Mi több, még a copfokba font haj mellé a férfiak bajuszt is viseltek, nyakukban meg a tarkóperec (TORQUES)-ot. Zenéjük (ma is) pentatónikus, szent madaruk a Sólyom (a TURUL).[41]

            A fenti nyelvet taglaló részletben feltűnően sok kar, ker, gar, caer tövű elnevezéssel találkozhattunk igen jól megfogható értelmi rokonsággal. Ez nem véletlen, mert ugyanannak a dr. Marácz László által “teremtő gyök”-nek nevezett nyelvi fogalmával állunk szemben, amit az alábbiakban idézek: “... a magyar szógyökök nem állnak egyedül önmagukban, hanem rokoníthatóak hasonló alakú és jelentésbeli gyökökkel. Ezek a szógyök-halmazok alkotják az ún. “szóbokrokat”. Így a magyar szógyökök arról ismerhetők fel, hogy a szóbokrok tagjainak minősülnek.

            Itt van például a K-R mássalhangzós gerinccel rendelkező, egytagú szógyökökből álló szóbokor, melyet a CzFo.[42] a különböző magánhangzók képzésével, illetve további ragozással vezet le, mint (a szógyökök vastagon szedve): (bal oldali oszlop)

            A K-R mássalhangzós gyököt, mely közös kör alakú jelentésmozzanattal rendelkezik, a TESZ (etimológiai szótár) olyan egyedi esetekre tagolja szét, melyek között nincsen semmilyen összefüggés: (jobb oldali oszlop)

kar                  magyar szógyök         kar                  ótörök

kar-ika            magyar képzés            karika             lehetőleg magyar

kar-ima           magyar képzés            karima           észak-szláv

kar-ám            magyar képzés            karám             ismeretlen eredetű

ker-                 magyar szógyök         ker                  nem szerepel

ker-ek             magyar képzés            kerek              ker- képzése

ker-ül              magyar képzés            kerül               finnugor

ker-ít              magyar képzés            kerít                finnugor

ker-ing            magyar képzés            kering             ker- képzése

kér-eg             magyar képzés            kéreg              képzés

kor                  magyar szógyök         kor                  török eredetű

kor-ong          magyar képzés            korong           szláv eredetű

kor-c               magyar képzés            korc                ó-francia

kor-lát            magyar képzés            korlát              ismeretlen eredetű

kör                  magyar szógyök         kör                  analógiával keletkezett

kör-ös             magyar képzés            körös              magyar fejlemény

kör-öz             magyar képzés            köröz              képzés

kör-ny            magyar képzés            körny              nyelvújításbeli

kör-nyez         magyar képzés            környez          nyelvújításbeli

kör-ül             magyar képzés            körül               finnugor

kur                 magyar szógyök         kur                  nem szerepel

kur-itol           magyar képzés            kuritol                        ismeretlen eredetű

kur-kál           magyar képzés            kurkál                        bizonytalan eredetű”[43]

A figyelmes olvasó nyilván látja, hogy a gyökök értelmileg is ugyanabba a magyar szóbokorba illenek. Nyilvánvalóan elvárhatjuk - ha valóban rokonok vagyunk, - hogy a szóbokor ugyanígy nézne ki a sumérben is ezek után, de a keltában is, vagyis azt jelenti, hogy a szabir-sumér-kelta-magyar egy természetesen egybefüggő ősnyelv lenne, mert gyökeiből képzett szavai nemcsak küllemre, de értelmileg is összetartoznak. Ha ez így lenne, akkor nyilván ugyanarról a nyelvről is van szó – jelentős időbeli elhatárolódással. Másképpen megfogalmazva, ha van olyan élő ember ma a földön, aki valamilyen más egyéb nyelven e szóbokrot legalább így, ragozott és képzett alakjaiban is azonos gyökkel leírja, azok tartalmazzák a k-r mássalhangzókat és ugyanazt a körrel kapcsolatos jelentéstartalmat is hordozza, - nem kettőt közülük, hanem az egészet - akkor mondhatja, hogy mi magyarok esetleg átvehettük volna tőlük a szót, egyébként soha. Lássunk csodát, Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gámig c. könyvében Schedel Andornak a IV. függelékben közölt sumér szómagyarázataiból: karám - gar, karam, kraj, karéj - kar, karó - kar, kara, karu, kert - gar, kar, kerület - kar, kure, kurtum, kör - gar, kurta - kuru, karu, de gomb (és oszlopfő) - gar, góré, hordó - gur, körülzárni - gar, görbülni - gurum, görget - gur, göröngy - giriin, göröngyöt forgatni - girin sur, hordó - guru. A fenti Badiny-műben a 293. o-tól szereplő szójegyzékből folytatom: kerül - kir, gurul - gur, gyarapodik - gur, görgő - gigir. A k - g lágyulás belefér az elgondolásba, mindenesetre a g-r bokor hozzácsatolása nem eredményezett eltérő értelmű szavakat, sőt ugyanabban a bokorban maradtunk továbbra is és minden szónak megvan a körrel kapcsolatos értelme. Erre vonatkozóan CzFo[44] arról tájékoztat, hogy “A szónemzetségek ismét rokoníthatók, mennyiben alaphangra és érteményre (értelemre) hasonlók, pl. a föntebbiekkel azon g-r, gy-r gyök hangúak, melyek a kerekdedhez hasonló görbe alakra, vagy mozgásra vonatkoznak:

gör       görbe, görcs, gördül, görnyed, görhes;

gur       gurba, gurul, gurít, guriga;

gyür     gyürü, gyürke, gyüremlik;

továbbá a h-r alaphangúak, mint:

hor       horog, horgas, horgad, horpaszt; a k-l gyökhangúak, melyek a keményebb r helyett lágyabb l-t vesznek föl, … és a még lágyabb k-j alaphangúak …”

            Nézzük meg mit találni a keltában. Taranis kelta “mennydörgésisten” egyik attribútuma a kerék - car, a kelta “koronás” szarvas - cernunnos-bal; a vár - ger, ker, caer; a fának írül is koronája van, ezért a fa írül crann; a törött kereszt - kroas torred ; körvontató, azaz - carbanto a kerekes jármű neve. És folytathatjuk: gyűrű - cró, kever - corra, görgő - carr, pörög, csöröl - cor, forog, gurul - car, fordulat - coradh, meggörbített - corr, korcsolya - carrsleamhna, horog - corr, sarló - corrán, korsó - crúsca, ceruza, körző - cró, szer - córe.[45]

           

            E kelta gyűjtemény még kisszámú, de a lényeget így is mutatja, ott is a körrel, körbezártsággal, bekerítettséggel, vagy bármilyen körmozgással kapcsolatos értelmű dolgokat jelenti. Ugyanakkor láthatóak az első magánhangzók helyenkénti eltűnései a hangsúlyeltolódás és az azt követő mássalhangzó-torlódás miatt. Azt azonban igen nagy merészség lenne állítani, - mint ahogy az indoeurópaiak ma teszik, - hogy a kelta indoeurópai nyelv lenne, bár tény, hogy ez a mássalhangzó-torlódás helyenként náluk is előfordul. A teremtő gyökök vizsgálata, a szóbokrok elemzése a nyelv szerkezetének mélységi képét adja ki, betekintést enged a nyelv belső rendszerének felfedezésére, szellemi rejtekeinek és a belé rögzített műveltség kibontására, vagyis igazi mélységi elemzésre ad lehetőséget kiegészítve a nyelvtan alapos vizsgálatával. Ehhez képest a néhány esetben megfogható mássalhangzó-torlódás csak felszíni karcolás a nyelv testén, ezért felületi jelenségekre nem érdemes döntő jellegűnek szánt nyelvészeti következtetéseket alapozni a nyelv hovatartozóságát illetően. Ugyanilyen felszíni jellegűnek tekintem a csak egyes szóegyezésekre alapított megállapításokat is, mert ezek csak a szavak történetéről beszélhetnek. Ha az indoeurópai kutatók erre az igen masszív tényre időben rájönnek, kevesebbet kell ezután egymással hadakoznunk a ki kicsoda kérdésében. Voltaképpen magukat zárták ki a megoldás megfejtéséből akkor, amikor indoeurópainak jelentették ki a keltákat, hisz ezzel egyúttal lehetetlenné tették saját számukra a valódi megfejtéshez való közeledést. Ne felejtsük el, hogy a kelta nyelv kétezer év óta áll indoeurópai nyomás alatt, megtetézve indoeurópai jelleget erősítő nyelvújításokkal - innét nézve nyelvrontásokkal. Földrajzi adottságaik őseik szülőföldjén nem adtak lehetőséget olyan zárt közösség fenntartására, mint nekünk magyaroknak a Kárpát-medence - ez a tény is gyengítőleg hatott a nyelv megtartására. Ne felejtsük el azt a tényt sem, hogy a kelta maradványok őseik földjén egy tömbben maradtak, ezért van a gyengítő hatásnak ellenhatása is, erősítő hatása a nyelv fennmaradásában. Mindezen hatások és ellenhatások eredményezték azt a ma rögzíthető nyelvállapotot - még a huszonnegyedik óra előtt, - amikor még lehánthatóak az ősnyelvvel való azonosítás elől a rárakódott idegen jellegű nyelvi rétegek. Ma úgy tűnik, hogy lassan változik valami a régi felfogásban, és az ottani kételkedők megfogható kelta kutatási eredményeket hoznak. A kelta mondatszerkesztésről Sir Morris-Jones a Pre-Aryan Syntax in Insular Celtic írásában azt véli, hogy annak ellenére, hogy a szigeti kelta nyelveket árjának könyvelik el, mondatszerkesztésük szempontjából mégsem azok.[46] Eszerint Sir Morris-Jones is érzi már, ha nem is nevezi nevén a dolgot: a végleges európai nyelvazonosítások és az ősnyelvi kutatás már nem csak a szavakról kell szóljon, hanem a nyelvtanról, amint azt magam is erősen szorgalmazom. Egészen egyszerűen azért, mert a ragozó nyelvtan megtartása a jelenleg elgondoltnál sokkalta nagyobb népi épséget, nyelvi és egyúttal összetartó műveltségi folyamatosságot feltételez. E felismerés ténye rövidesen történelmi kategóriává válik, mert igen megalapozott történeti folyamatosságok kimutatására lesz alkalmas. Ezzel együtt a nagy indoeurópai nyelvészeti összeomlás még mindig nem volt elég ahhoz, hogy a magyart a világ érdeklődése elérje. Nyugati nyelvészek ma is óvakodnak attól – mégha gondolnának is rá, - hogy a magyarral kapcsolatban kijelentésekre ragadtassák magukat. Számukra már az elmúlt ezerszáz év magyar megmaradása is megmagyarázhatatlan valami, mert a hagyományos indoeurópai nyelvészeti és történelmi logika szabályai szerint itt már réges-régen nem lehetne egy sem közülünk.

            Eddig csak szavakról beszéltünk, ezért nem mondhatjuk, hogy túlléptünk volna az indoeurópaiak nyelvészeti megoldásain. A kelta azonban nyelvtanában is azonos szelleműnek bizonyul a magyarral. Képzői az igeragozásban és igeképzésben, és főnévragozásban és főnévképzésben jól megfelelnek a magyarral, sőt a többszörösen képzett, ragozott szavak utóragokkal való előállításában is jól megfelel. Részletes kifejtése áttanulmányozható az Ősi Gyökér 1999. július-decemberi számában.[47]

            De hát végtére is mi a baj az indoeurópai nyelvelméletekkel? Makkay János, a hazai indoeurópai kutatások markáns képviselője megadja a választ:  Az indoeurópai nyelvcsalád fogalma alatt olyan nyelveket értünk, amelyek egy közös, ős- vagy alapnyelvtől származnak, és fejlődésük során fokozatosan, évezredek alatt, önálló belső fejlődéssel, népeik szaporodása és más folyamatok miatt, továbbá csak rájuk, vagy csak egy csoportjukra jellemző külső hatások miatt váltak el egymástól. Először dialektusokból álló csoportokra, úgynevezett dialektus-kontinuumokra válva, majd tovább tagozódva egyes nyelvekké. A rekonstruált indoeurópai alapnyelv mellett beszélünk még közbülső alapnyelvekről vagy területi nyelvekről is… Ilyenek a proto-indoiráni, a proto-germán, a proto-kelta és így tovább.

            Ennek a feltételezett, kikövetkeztetett indoeurópai alapnyelvnek írott emlékei nincsenek, soha nem is voltak, és tekintetbe véve az indoeurópai alapnyelv feltételezett keltezését és beszélői nagy részének területi elhelyezkedését, biztos, hogy egykori meglétét bizonyító írásos források (tehát indoeurópai alapnyelven írott szövegek) felbukkanására nem számíthatunk. Hiszen mire a legelső írásrendszerek nem is indoeurópai nyelvű népek által lakott területeken (Sumerban és Egyiptomban) kialakultak, az indoeurópai alapnyelv már réges-régen felbomlott. Ennek az alapnyelvnek a létezésére semmiféle későbbi történeti forrás nem utal. Kizárólag csak maguk az indoeurópai nyelvek bizonyítják, hogy volt: bizonyítja Európa és Ázsia számos régi és mai nyelvében a szókincsben, a grammatikában, az alaktanban és a hangtanban kimutatott sok-sok pontos, szabályos nyelvi megfelelés.[48]  Makkayt tisztelnünk kell e fenti összefoglalás megfogalmazásáért. Makkay János az indoeurópai ízlésű kutatás különleges egyénisége. Magyarként, szakavatott régészként szembesül az igazolhatatlan indoeurópai elméletekkel. Megkísérli elgondolásaiban érvényesíteni a saját maga által kiásott Kárpát-medencei újkőkori és rézkori valóságot igazolhatatlan elméletekkel szemben. Ennek ellenére rendületlenül hisz földrészünk, sőt hazánk korábbi indoeurópaiságában.

            Aki nem hisz a szemének olvassa el még egyszer Makkay összefoglalását. Van tehát egy elmélet, amelynek semmi bizonyítéka nincs és nem is lesz soha. A soha nem létezett indoeurópai ősnyelv felbomlik az írás megjelenése előtt, mielőtt bármilyen nyomot hagyhatna maga után. Ebben kellene hinni. Ez az egész indoeurópai nyelvkérdés tehát nem történeti kérdés, hanem egy vallás lenne saját indoeurópai megfogalmazás szerint is. Hogy az európai szókincs és nyelvtan mit bizonyít, azt rövidesen bemutatom magam. Az írást mégis a lenézett ragozók találják fel – ezt ő és más sem tagadhatja.

            Ha most a kelta fénykor óta eltelt kétezerötszáz évet keltáink nyelvében összevetjük Árpádi bevonulóink száz év leforgása alatti testi-lelki beolvadásával, vagy a római birodalom bukása utáni hátrahagyott nyelv nélküli mesterséges keveréknépeinek múltnélküliségben kifejeződő tragédiájával, csak a legnagyobb tisztelettel állhatunk meg mai keltáink ősanyanyelvüket megtartó heroikus küzdelme előtt. Nyelvet megtartó képességük egyben helybenlakó ősiségük bizonyítéka is. Azok a kelták - írek, skótok, bretonok, welshek - viszont, akik a Mayflowerrel Amerikába hajóztak, felolvadtak az angolszász tengerben és elvesztették őseik nyelvét.

            Visszatérve a vastagon szedett fentebbi nyelvészeti gondolatokhoz folytatnom kell a felvetetteket, ha másért nem, talán néhány új kérdés felvetéséhez hozzásegít. Mielőtt ezt megtenném, le kell szögeznem, hogy az itt alább bemutatandó anyagra építve ésszerű magyarázatot kellene találjunk arra, hogy a mai európai nyelvekben fellelhető K-R gyök köré épült alapréteg honnét származik? Feltehető-e valamilyen fokú rokonsága a keltával és az etruszkkal, illetve ez utóbbi két nyelv rokonítható-e a magyarral. Úgy tűnik, hogy a keltából és az etruszkból vették át, mástól egyszerűen nem tehették. Azon lehet vitatkozni, hogy a keltában e szavak az európai benépesülés déli feláramlási időszakából (kb. Kr. e. 3000 - 500) vagy a szkíták kb. Kr. e. 750-500-tól kezdődő nyugatra vonulásával kerültek-e be a kelta nyelvkincsbe és onnan tovább. A Kincsestárban felhozottak alapján az előbbi lehetőséget kell komolyabban figyelembe venni, annál is inkább, mert a szkíták nyugat-európai elterjedése, felülrétegződése kísértetiesen hasonlít a magyar honfoglalás körülményeihez, vagyis az alapnépességhez viszonyított kis létszámuk nem biztosíthatott számukra nyelvi dominanciát a későbbiekben, feltéve, ha más nyelvet beszéltek volna. A nyelvi ügyekben most nem számít a szkíták fegyveres ereje, gyors mozgásukkal való felülkerekedése a helyhez kötött földművelőkhöz képest. Amikor beolvadásról kerül szó, semmi nem számít, csak a létszámarányok. Ezért külön kell választani a katonai tevékenység eredményét a valóságos arányoknak megfelelő nyelvi elkeveredéstől. Magyarul egyáltalán nem biztos, hogy akik katonailag győztek valahol, nyelvükkel is győznek majd. Hogy ez nem puszta okoskodás, nézzük meg, hogy végződtek a sztyeppei népeink kalandjai Indiában! Mind beolvadt az indiai “népkohóban”.

            Mivel azonban mind a déli, mind a keleti eredetű európai felvándorlás végső soron szabir-sumér nyelvi alapokon nyugodott, Európa Kr. e. 500 táján rögzíthető kelta átalakulása végeredményét tekintve ugyanazokon az alapelveken lezajlott, azonos tőről származó népek egyesülését mutatja, mint a magyar honfoglalás idején. Másképpen megfogalmazva az európai, földrésznyi méretű kelta etnogenezis (kialakulás, népszületés) pontosan ugyanúgy történt, ugyanabból a “nyersanyagból” ahogy a magyar is másfélezer évvel később. Itt is szinte teljesen mindegy volt, hogy a szkíták milyen nyelvet beszéltek abból a szempontból, hogy létszámarányuk miatt rövid beolvadásra számíthattak volna csak. Mivel korábban tisztáztam a turániak általános nyelvi körülményeit, ezek nem engedik meg feltételezni azt, hogy a szkíták a sztyeppeiek turáni ugor alapnyelvétől lényegesen különböző nyelvet beszéltek volna, mint ahogy a honfoglaló magyarok sem. Most kell utaljak Badiny azon megállapítására, hogy a sztyeppeiek népnevei mind értelmesen magyarázhatóak a sumérból,[49] megerősítendő az ősnyelvi rokonságot. Ezt a tényt kár lenne veszni hagyni, amikor fontos körülményeket vázolunk fel. Mint ahogy azt az ennél sokkalta keményebb tényt sem, hogy ha valaki fejtegetésekbe bocsátkozik a turániak és a kárpát-medenceiek nyelvét illetően - akár “ismeretlen” akár más elködösítési okból, - soha nem hagyhatja ki a gondolatmenetből azt, hogy Gosztonyi prof. 53 sumér nyelvtani jellemzőjéből 51 a mai magyarban is megvan, ezzel szemben az indoeurópaiak 5 körül azonosíthatók. Mindez azt mutatja egyben, hogy létezik egy nép legalább ötezer éve folyamatosan, amely bármi is történjen, megdöbbentően koherens, összetartó módon egyazonos nyelvét fenntartotta, szellemét megőrizte, azt szinte teljes mértékben eredeti rendszerében ma is gyakorolja. Ez a nép mi, magyarok lennénk. Bármennyire is nem vesznek erről tudomást az indoeurópaiak, ez nem vezethet eredményre tovább. Makkay fentebbi indoeurópai nyelvi fejtegetésére ez a magyar válasz: a mi nyelvünk nyelvtana 4-5000 év óta gyakorlatilag azonos, jól dokumentálható. Van ezenkívül egymillió magyar szavunk is.

            Ha pedig ez így van, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy e tényt miért nem vette eddig senki észre, miért nem gondolt rá, ha eszébe jutott mivel tudta elhessegetni magától a kézenfekvő következtetéseket, és végül hogyan sikerülhetett ezt eddig nem tudomásul venni? A Kárpát-medence igen régi magyar nyelvűségét már korábban is megfogalmazták nagyrészt más érvekre támaszkodva. Dr. Nagy Sándor[50] nyelvészeti - kihangsúlyozva a sumér nyelvvel való kapcsolat kézzelfogható tényét, - alapokon végzett munkásságának végeredménye ugyanez.

            Amíg azonban Európa igen kiterjedt területei csak egy turáni hullámot fogadtak magukba a szkítákban, addig a Kárpát-medence még további legalább négyet a hunoktól a magyarokig, de ide vehetjük talán a szarmata, jász beköltözéseket is. E sztyeppei rokoni beköltözések később igen megerősítették az ország életképességét, harckészültségét és egységes jellegét, szemben Nyugat-Európával, amely az egy turáni szkíta hullámmal nem erősödött meg kellőképpen. Mint ahogy a valamikori Noricum és Rhaetia területén, továbbá a Fekete-erdőig és Svájcig kiterjedt hun letelepedés sem erősítette meg az ottaniak magyari jellegét eléggé, nyilván a már nem jelentős magyari alapnépessége okán, pontosabban szólva olyan mértékű elindosodással kerültek szembe, amelyet létszámarányaiknál fogva már nem fordíthattak vissza. Mindezen körülmények, amelyeket folyamatosan szembe kell állítsak a Kárpát-medencei etnogenezis történetével, világosan mutatják, hogy az összehasonlítás megalapozott és egyfolytában a Kárpát-medencei eseményeket igazolják az Árpádi honfoglalásig bezárólag a magyarság megerősödésében. Ha ezt így vesszük, a dák (daha-szkíta) - kelta Burebista erdélyi kísérlete az első század folyamán egy nagyobb véderejű állam létrehozására szükségszerűen kellett kudarcot valljon éppen a fent elmondottak okán. Azazhogy a szövetséget megteremtette ugyan, de védekezőképessége nem volt elégséges a számára ismeretlen erejű támadókkal szemben. Az ő esetében is ugyanazt kell felhozni, amit Galliában Vercingetorix egyesítési kísérlete jelentett száz évvel korábban Cézár ellenében. Ezek a kísérletek szükségszerűen buktak el, de nem elsősorban a támadók kíméletlensége miatt, hanem az egyéni szabadságra épülő ragozó nyelvű társadalmak azon közös tulajdonságán, miszerint e népek vezetőinek meg sem fordult a fejükben az ezt az alapvető jogot képező szabadságot korlátozni, vagyis erőszakos jellegű uralmat gyakorolni. Vercingetorix már pusztán csak egyesítési kísérlete okán is mély érzelmeket sértett népében, és éppen a fentiekből következik az, hogy saját népe sem tudott feltétel nélkül megbízni benne az egyesítési tervek megvalósításában. Sajnos a veszély felismerése kevés volt az eredményes ellenállás kifejtéséhez és a félbemaradt, illetőleg nem eléggé határozott egységes hatalom kiépítése éppen a viszonylag kisszámú turáni beköltözéssel magyarázható. Most újra azt mondom, hogy amint az etruszkokat, a galliai és brithoni keletieket, úgy a kárpát-medencei keletieket sem tehetjük felelőssé olyasmiért, ami meg sem fordulhatott a fejükben - az erős és elnyomó jellegű központi hatalom kiépítésének hiányát. Ha más érvem nem lenne e népek indoeurópaiságát cáfolandó, ez az egy is megtenné, mert igen erősen érvel az indoeurópai származás ellen, hiszen társadalmaik vérségi kötelékekre szervezett, jelentős fokú egyéni szabadságot biztosító szervezete turáni találmány. Ennek ellentéte viszont indoeurópai eredetű gondolat.

            E földrésznyi méretű keleti népkialakulás, etnogenezis nem múlhatott el nyomtalanul Európa tudatában, biztosan mondhatjuk, nem is múlt. Hiszen ha feltételezzük, hogy a sztyeppeiek beszéltek egymással, - ha máshogy nem fürkészeik útján, - az egész sztyeppe-övezetnek tudnia kellett a szkíták távozásáról, és itt még nem is alapkérdés, hogy hívta-e őket valaki. De ne tekintsük őket tudatlannak, éppen ők, akik pontosan tudták, mi történik tőlük ezer kilométerekre, ne tudták volna az aktuális európai eseményeket? Mert talán a későbbi felvonulókat - a hunokat, avarokat, onogurokat, magyarokat - kiváltképp a magyarokat már hív(hat)ták a Kárpát-medenceiek.

            A kelta Gallia (Kelethon) bukásának körülményei fényesen igazolják gondolatmenetemet. Bár a szkíták katonai felkészültsége önmagukhoz képest jelentősen emelte Gallia földműveseinek védekezőképességét, a törzsi széttagoltság ténye fennmaradt. Mi, turániak az egyesítésen mindig azt értettük, hogy közakaratból felsorakozunk a kiválasztott karizmatikus, szakrális vezető mögött, kölcsönösen erősítve egymást: a vezér minket, mi a vezért. Ezzel szemben egy indoeurópai ugyanezt azzal képzeli el, hogy a nagy küzdő vagy magányos hős maga alá gyűr mindenkit, akik aztán a függés és kényszer hatása alatt végeznék el a soron következő hódítást. E két véglet távolról sem viselkedésbeli különbséget takar, hanem a hagyományok, a szellem, a műveltség gyökeres különbözőségét, amely amúgy nem hidalható át semmivel, arra pedig végképp nem számíthatunk, hogy ők ezt a fajta mentalitást megértsék, vagy egyáltalán elképzeljék, hogy ilyen vezérelvek is vezethetnek épelméjű népeket. Nem volt tehát olyan karizmatikus uralkodóház vagy uralkodó, aki egyesíteni lett volna képes Galliaország népét. De ha lett is volna, meg sem fordult volna a fejében. Ennek következtében kísértetiesen megismétlődött az Etrúriában korábban történtekhez itt is igen hasonló eset. Cézárnak sem kellett szembenéznie Gallia teljes hadseregével még Alesiánál sem, - pedig aljasságával nem kevés kelta törzset ingerelt fel, - mint ahogy Rómának Etrúriában sem és később a Kárpát-medencében sem kellett ezt a rómaiaknak megtenniük. Hozzá kell tennem, nem Cézár érdeme a galliai győzelem, bármennyire is szakmájának tartotta a katonáskodást (rabszolga-kereskedelmet és gyilkolást). Amikor azt mondja, hogy azért győz mindenhol, mert ez a szakmája, akkor csak a féligazságot mondja ki. Pedig igazából azért győzött, mert e népek, akik az időtlenségtől fogva élték életüket, nem találkoztak még ilyen kegyetlen ellenséggel, egyszerűen el sem tudták képzelni, hogy ellenségük annyira vérszomjas és főleg olyan aljas legyen, mint amilyen volt. Vitézségük - amely szent lendülettel párosult, lovagias lélekben nevelt erőösszeméréseken cseperedett fel - nyársas karókon akadt fenn Alesia ostrománál, a nyílt, tiszta, fennkölt, istenük szeme láttára zajló férfias küzdelmekhez szokott kelták fel sem tudták fogni, hogy vaddisznókhoz hasonlatos halált szenvedjenek. Nem tehetnek arról, hogy ilyen nagy megcsalatásban volt részük, a Cézárra vonatkozó rész már a római triumvirátus tagjainak irracionálisba forduló tobzódásával és vetélkedésével magyarázható. Talán nem járok messze az igazságtól, ha felteszem, Cézár nem is keltáink ellen építette Avaricum eszelős ostromtornyait és Alesia rettenetes nyársmezejét, hanem Pompeius és Crassus ellen. A teljes római hatalom megszerzése érdekében.

“... Amikor a rómaiak világuralma összeomlott, az angolszász és germán néven következő indoeurópaiak folytatták a régi Európa pusztítását. Miután Britanniából a római légiókat 410-ben visszavonták, nyomukban az angolok és szászok szálltak partra. Mozgalmuk 450-600 között invázióvá terebélyesedett. Bevándorlásukat a skandinávok és dánok beözönlése követte a 8. és 9. században, utóbbiak 1016 és 1042 között Angliában a politikai főhatalmat is kezükbe kerítették. E mozgalmas idők során az ősi brit lakosság jórészét kiirtották, utolsó maradványaik a 7. században tűntek el.[51] A Rajna vidékén és a Baltikumban a németek terjeszkedése járt ugyanilyen következményekkel, akik lovagrendjei az új militáns vallás, a keresztyénség terjesztésének ürügye alatt halomra ölték a finnugor népeket, egyes ágaikat teljesen kiirtva. Azt az időt, amely az ősi Európa latinok előtti népének és nyelvének elpusztítása és az indoeurópai vezetésű Európa létrejötte közt eltelt, a régibb historikusok “sötét középkornak” (dark age) nevezték s az új honfoglalókat a “barbárok bejövetele” felirat alatt tárgyalták.

            Európa nyugati részeinek benépesítését átvizsgálva, főbb megállapításainkat a következő pontokba foglalhatjuk össze. E nyugati táj története azokkal az állattenyésztő, kereskedő, iparos és földműves életformájú népekkel kezdődik, amelyek ide a Régi Keletről Kr. e. 3000 - 2500-tól kezdve egymás utáni hullámokban érkeztek folyamatos bevándorlással. Az első európaiak valamennyien magyar neveket viseltek és magyarul beszéltek, úgyhogy az ő idejükben Európa magyar nyelvi egységet alkotott. A régi európai honfoglalók érdeme a kontinens első magas kultúrájának megalkotása, a rendszeres termelés bevezetése és a hegyek, folyók, lakóhelyek névvel való ellátása, erre éppen francia kutatók jöttek rá Dauzat professzor vezetésével, amikor Franciaország helyneveit vették igen kiterjedt és alapos vizsgálat alá. Ők ezt a keresett nyelvet pre-latinnak nevezték, eredményét is közzétették: Francia nyelvészek elemezték az ún. pre-latin földrajzi neveket. Kiválogatták a leggyakoribb gyökszavakat, ezek: APA, ABA a HAB, víz értelemmel, BOR, víz értelemmel, VIS, víz értelemmel, ÁR áradat értelemmel. Talajjal kapcsolatos: PALA, réteges kőzet, pala, TALA, talaj, CAMPUS, Hon-Fűs mező értelemmel, CARA kő értelemmel, CUCC, csúcs értelemmel, aztán Bál, Szem (Samo, Sama), és Úr, Falu (Plou), Pajta (Baita), Nem Ura, Namour és Szemúr, Saumur nevek. Az eredmény szédületes. A helynevekben szereplő magyar szavak: ÚR, LÓ, MÉN gyökök együttes előfordulása 2874, MAG, MAGAR 450, BÁL, BÉL 200, BOR 200, SZEM 200, FALU 75, BARÁT 50, egyéb 200. A Hab, Víz, Ár, Pala, Csúcs, Talaj, Kő, Fű szavaink hemzsegnek a folyó- és hegynevekben.[52]

            Társadalmi és politikai szervezetük az egyéni szabadságok fenntartására törekedett és az önkéntes társulás (föderális) elvét hangsúlyozta. Mivel azonban a szabadságok korszerű korlátozását elmulasztották, nem tudták fenntartani népi személyiségüket, hanem szétaprózódva elpusztultak.[53]” A szabadságok akkor korszerű korlátozása alatt a rabszolgatartó társadalom rendes működése értendő. A gondolat azonban, amelyet rokon magyari[54] ősnépünk szellemében és hétköznapjaiban akkor is viselt, amikor ez nem volt divatos és ezért kiirtották, a későbbi korokban újra és újra feltört. Atilla király korszakos működésében, az európai eretnekek mozgalmában és minden más későbbi idő szabadságtörekvésében ez az elnyomott gondolat tört fel időről időre. Számunkra legszebbek és legmegindítóbbak természetesen saját szabadságküzdelmeink voltak és maradnak, ebben is közösséget vállalva bárhol élt őseink örökké felemelő természetes tulajdonságával, tekintsük annak gyökereit akár Nergál nyargaló szellemében, akár pártosaink lendületében, akár ibériai, galliai és itthoni keltáink, etruszkjaink hatalmas szabadságharcaiban a római hódítások ellen, akár huszáraink halált megvető bátorságában. A hagyomány tovább élt évezredeken át, ugyanazok álltak Dózsa seregébe, ugyanazok vették vissza az országot Rákóczi zászlaja alatt is, ugyanazok vertek törököt is és ugyanazok támadtak fel 1848-49-ben a lánglelkűek csatáiban, és ugyanazok állították meg tizenéves korukban az orosz tankokat 56-ban is, majd ugyanazok hajtották végre 1989-ben a kommunizmus megbuktatását, akik évezredekkel korábban e szellemtől űzve hajtották a szabadság eszméjét.

            Van itt még egy téveszme, amit célszerű most eloszlatni és törölni a szótárakból, nevezetesen az “indoszkíta” kifejezést. Természetesen indoeurópai találmány ez is, de alapos tévedésen alapul. A kifejezés abból a korból származik - ez Herodotos kora - amikor a görög történetírónak mindenki szkíta volt, akit korábban nem ismert és északabbra lakott az általa ismert világnál. Később nyilvánvalóvá vált, hogy a hunok, masszagéták, tochárok, szakák, heftaliták stb. népeit Herodotos egy név alatt rögzítette. Amint a Kincsestárban írtam a Kr. u. 3-8. századok folyamán a számunkra Kelet hegyei közt végérvényesen elvesző néprészeinkről, akik Szogdiana, a Kusán Birodalom, vagy éppen az Indus-völgyi társadalmakban olvadtak fel és lettek új vallásuk okán is - de beolvadásuk miatt is - mássá nyelvükben is, hát éppen ezek az indók indoszkítái. A megváltozott végállomásról visszafelé következtetve mondják, ha ezek ott indókká lettek, nyilván ezer évekkel korábban is indók voltak. Ebben áll a nagy tévedés, sőt most már mondhatjuk: kétszeres tévedés. Egyrészt ma is szkítáknak tekintik azokat, akik nem voltak azok, csak elindosodott hunok, másrészt későbbi beolvadásuk okán visszafelé is indónak tekintik őket. Arról nem szól a fáma, hogy mindezt milyen alapon teszik. Mindenesetre Aradi Éva így ír: “A fehér hunok eljutottak Európába, s az ő királyuk volt később Atilla. Nagyjából ezzel egy időben a hunok másik ága dél felé vette útját és az V. század végén, VI. század elején elfoglalták a jelenlegi Afganisztán, Pakisztán és Észak-India területét. Kb. 150 évig tartott az indiai uralmuk. Híres uralkodókat adtak a középkori Indiának: Toramana Kr. u. 500-520, majd fia, Mihirakula 520-545-ig uralkodott. Különösen ez utóbbi szilárdította meg országában a hatalmat, további területeket is szerezve kelet felé. Utódai közül Vardhana jelentős a VI. század végén, majd ennek fia: Harsha, a hun dinasztia utolsó tagja volt a leghíresebb, aki 606-647-ig ült a trónon. Ő tudta utoljára összefogni a széthúzó és soknyelvű ind királyságokat, halála után azonban szétesett ez a hatalmas terület, belviszályok gyengítették századokon át, míg végül könnyű prédájává vált a XIII. század elején meginduló erőszakos mongol hódítóknak, akiket nálunk tatár néven emlegetnek.[55]”

            Feltehetjük a kérdést, miért olvadtak be hunjaink, és rögtön meg is válaszolhatjuk: kevesen voltak az őslakókhoz képest, még ha uralkodni tudtak is rajtuk ideig-óráig.

            Feltehetjük a kérdést még egyszer, ezúttal a Kárpát-medencére értve: itt is kevesen voltak a honfoglalók, ezért elmagyarosodtak, ha nem lettek volna turáni elszármazásúak, de mivel azok voltak, itt az összeolvadás szót kell inkább alkalmazni.

            Feltehetjük a kérdést harmadszor is: hogyan lehetséges az, hogy a hatalmas germán népvándorlások után ma mégsem németül beszél Európa? Erre is van válasz, mert csak vassal kialakított törzsterületeiken voltak képesek népi jellegüket megőrizni, máshol néhány nemzedék alatt beolvadtak. Mellesleg ez a törzsterület korábban színtiszta keleti (kelta) jelleget mutatott. A germánok emiatt egyébként keverék nép, hisz Skandináviából történt áthajózásuk után azonnal elkeveredtek a helyben talált ragozó ősnyelvű földművesekkel, tovább haladva a kelta területeken ugyanezt folytatták. Ha a Rajna folyása mentén ma olyan német tájszólást beszélnek, amelyben nem használják a nemeket,[56] - akkor ott van valami, - többek közt későbbi hun letelepedés is - és ezért annak érdemes lenne komolyabban utána nézni. Egy turániakkal többszörösen elkeveredett germánság ily módon láthat Atillában dicső elődöt, de csak emiatt. Venniük kellett volna azonban időben a fáradságot a valódi különbözőségek és valódi elszármazások feltérképezésére, hogy pontosan lássák valódi gyökereiket. Nyugaton valóságos volt a kelta-germán-hun keveredés, a Kárpát-medencében azonban nem.

            Ezek után rögzítenem kell, hogy szkíta alatt itt azt a népet értem, - amelyet a Kincsestárban is annak tekintettem, - amelynek nyugati szárnya a mai Dél-Ukrajna területén, a Fekete-tenger északi és keleti oldalán élt a Kr. e. 7-4. századokban, határozottan azonosítható kaukázusi és anatóliai kapcsolataik voltak és a cimmeriekkel egyesülve Európát lakták be, létrehozva egyúttal a keleti (kelta) népeket, keleti szárnya felfedezte az Ural fémbányáit és remekműveket hagyott maga után, és mindkettőnek ősei délről, a Folyamköz tájáról vonultak későbbi lakhelyükre. E kis kitérőnek is meg volt a haszna, sikerült az “indoszkíta” kifejezést megvilágítani és felszámolni. Ezzel az indoeurópai alapfogalmak további csökkenését, de legalábbis kiüresedését regisztrálhatjuk. A szkítákkal később még foglalkozom kicsit alaposabban.

            Visszatérve a fentebb elkezdett nyelvészettel kapcsolatos fejtegetéshez, egy további alapvető kérdés kerül itt elő. Utaltam rá, hogy az indoeurópai nyelvészek a szóegyeztetések meglehetősen egyoldalú módszereivel keresik (és találják) rokonaikat. Miután földrajzilag nagyon elkülönült népekkel van esetükben dolgunk, okkal tételezhetjük fel, hogy közös szavaik jelentős része az ősnyelvvel való érintkezés során kerültek át nyelveikbe. Mondhatjuk ezt annál is inkább, mert az indoeurópai nyelvek túlnyomórészt az ősnép által lakott területeken és perifériáikon alakultak ki. Most kellene megtalálni az ún. szóátvételek működési sémáját. Ahogy az indoeurópaiak olyan könnyen dobálóznak a kultúra- és nyelvátvételekkel, hogy az már több mint gyanús. Szerintem ugyanez a helyzet a szóátvételekkel is, vagyis úgy képzelik el, hogy ez csak úgy magától megy és bizonyító erejű érv, ha valahol alkalmazzák. Bizonyító erejű, de engem igazol és nem őket. Mindehhez végig kellene gondoljuk egyszer ésszerűen a szóátvételek valódi folyamatát.

            Vegyük azt az alapesetet, hogy két nép egymás mellett él elkülönülten. Normális ésszel itt biztosan nem rögzíthetünk szóátvételt, mert 1. saját közegében marad, 2. ha kereskedik is, néhány tucat kereskedő nem változhat meg annyira, hogy hazatérve más nyelv szavait használja, de ha így is lenne, nyilván a kevésbé fejlett fog tanulni, 3. a gyepüt nem Árpád találta fel, működött az már évezredekkel korábban is, vagyis itt bizonyosan nem lesz szóvándorlás. Ilyen módon az egymás mellett élés során megtörténhető szócseréket nyugodtan kiiktathatjuk e gondolatmenetből azzal, ha mégis történhetett ilyen, akkor a műveltebb és magasabb technológiával rendelkezőktől kerülhet szó a fejletlenebbhez. Mellékesen jegyzem meg, hogy olvasóim előtt bizonyára ismert a szlávoktól eredeztetett temérdek szóátvétel elmélete. Ha állítólag a szlávoktól képesek voltunk szerintük (pl. Kniezsa István) szótárakat megtöltő mennyiségű szókincset beszerezni, miért nem szereztünk ugyanezen idő alatt egyet sem a románból, pedig ők is szomszédaink.

            Vegyük a következő esetet, amikor egy héj-tulajdonságú nép letámadja és kifosztja a másikat, tegyük fel, egy mag-szerepű népet, majd továbbáll. A szóátvételek esélye itt egyenlő a nullával.

            Az elméletileg előforduló különböző alapeseteket most sorra vehetném, de nem is érdemes, ezért az utolsó esetre térek rá, amikor a támadó rátelepszik az őslakosra és elkeveredik vele. Ez az az eset, amelyikkel behatóbban, érdemben kell foglalkoznunk, mert közös szókincs, egyáltalán nyelvi mozgás csak itt képzelhető el. Vagyis együtt kell élniük ahhoz, hogy bármiféle nagyobb mértékű nyelvkincs-mozgás megindulhasson. Tovább megyek, el kell keveredjenek egymással, vegyes családoknak kell létrejönniük, a felnövekvő nemzedéket pedig érnie kell a kétnyelvű kettős hatásnak. Az utódokban alakulhat csak ki az elvegyült nyelv, akik már e keveréket adják majd tovább a saját leszármazottaiknak. Mindez egyben az indoeurópai nyelvek és népek kialakulásának kulcsa is.

            Eszerint igen kemény feltételei vannak annak, hogy a nyelvkeveredés egyáltalán beinduljon, emiatt mondtam fentebb, hogy a keltából vették nagyrészt magyari, azazhogy ősnyelvi szavaikat az indoeurópaiak. Itt Európában más nagy létszámú ősnépi részlegekkel nem találkozhattak - most újra matematikai fogalmat alkalmazva - “elegendően” nagy számban, akikre rátelepedhettek volna földrésznyi méretekben, mint keltáinkra. Ha igazán alapos leltárt készítenénk ezen átvett szókincsről, mindenki elképedne annak nagy száma miatt. Radics Gézára hivatkozva mondhatom, hogy a hódítók a meghódítottak számarányának fele esetén is beolvadnak a megtámadottakba. Ez azt jelenti, hogy a támadók igen sokan (pontosabban: elegendően) kell legyenek ahhoz, hogy nyelvük fennmaradhasson. Az, hogy pontosan mennyien voltak, milyen sebességű lehetett az összeolvadás, az kihámozható talán a keveredés után létrejött új nyelvből. Ezt a kérdést már feltettem egyszer, szintén a Kincsestárban, most emlékeztetem rá az Olvasót újra:

 

 

A nyelv megváltozásának lehetőségei

 

             Át kell gondolnunk a nyelvek kialakulásának ügyét is. Ha erről a földművelő (magyar) ősnépről kiderül, hogy valóban benépesítette messzi környezetét, fel kell tételeznünk azt is, bárhová is mentek, nagy valószínűséggel találkoztak olyan hódítókkal, akikkel elkeveredtek. A két fél számaránya döntően kellett befolyásolja közös nyelvüket. Ha olyan arányok voltak, mint a Kárpát-medencében, a hódítókat ott is beolvasztották, mint Árpádékat is. Innét nézve Sumer és Egyiptom nagyon sokáig homogén tudott maradni, tehát nyilván elegendően nagy létszámú letelepedés történt. Ha a létszámarányok kedvezőtlenebbek voltak a földművesekre nézve, akkor bekövetkezhettek a nyelvkeveredések. Minél hátrébb szorultak a földművelők, annál inkább torzult a nyelv is. Jó példa volt erre a kelták és a perzsák - tőlünk nézve nyelvromlásának - esete is, amint azt korábban alapos példákkal szemléltettem. E felvetés is a jövő nyelvészeinek munkáját fogja gyarapítani és könnyen meglehet, e munka nagyobbik része saját korábbi elképzeléseik felülvizsgálatával kezdődik majd. Igazi eredménynek azonban az lesz tekinthető, ha például meg tudják nevezni egy nép nyelvének összetevő arányait földművelő-hódító viszonylatban, a felülrétegződések és nyelvkiegyenlítődések következtében kimutathatóvá válik az egyes elkeveredési arányok nyelvalakító hatása szókincsben, nyelvtanban, ősnyelvi tudásban. Nem kevésbé izgalmas annak a kérdésnek a megválaszolása sem, hogy a hódítók műveltségi szintje általában véve mely területen és milyen irányú változásokat és “romlásokat” idéz elő szókincsben, nyelvtanban? Talán kicsit fellengzősen hangozhat oly sokszor műveltségre hivatkozni a nyelv okán, ezért egy példát veszek Badiny Jós Ferenctől, aki ezt Káldeától Ister-Gámig c. művében részletesen is kifejti. Az esz(ik) - isz(ik) - asz(ik) igékbe a három halmazállapotot rejtette el a magyar nyelv. Valahányszor nyelvészettel foglalkozó könyv kerül a kezembe, e három szó mindig eszembe jut. Tömörsége, logikája és letisztultsága egyszerűen döbbenetes, méltó párja belső szerveink - működési elvük alapján történő - megnevezéseinek.

            Fentebbi fejtegetéseimnek és az abból következtethető feltételezéseimnek természetesen messzeható eredményei lehetnek. A mahgar Európa mai nyelvei túlnyomórészt olyan területeken keletkeztek, ahol nagy kiterjedésű ragozó nyelvű tömegek éltek, igen jelentős méretű befolyás alá kerültek és ez mind a mai napig kimutatható nyelveikben. Nincs értelme talán nyelvfejlődésről beszélni, inkább nyelvalakulásról, mert az ősnyelvhez képest ennek pontosan az ellenkezője következhetett be. Elvesztett nyelvtan, ellágyult mássalhangzók, lekopott ragozások, nyelvtani nemek és viszonyszók közbeiktatása, ragok önállósulása jelzik a más nyelvű hódítókkal való keveredések történeteit. A kelták feldarabolásával, kiirtásával és beolvasztásával, műveltségük felszámolásával ért véget e nagyszerű magyari ősnép kora Európában, csak a Kárpát-medencében (és Írország nyugati felében) folytatódott. Földművesek lévén nem tudtak védekezni Róma hódításai, a görögök gyarmatosításai és az új északi és keleti népek türelmetlen terjeszkedései ellen. … Ezért jól meg kell becsüljük Kárpát-medencei otthonunkat, mert itt sikerült megőriznünk az ősnyelvet és ősműveltséget.

            Mindez egyben azt is jelenti, hogy nyelvészeinknek évtizedekre való munkaalkalom kínálkozik. Azt gondolom, hogy a kialakult új (indoeurópainak tekintett) nem-ragozó nyelvek elemzése választ adhat olyan kérdésekre, milyen arányúak is lehettek e fentebb említett népkeveredések. Ha pl. csak kevés szó azonosítható nyelvtani elemek átvétele nélkül (angol), akkor a hódítóknak igen sokan kellett lenniük, - hisz a beolvasztás így gyorsan megy, átvételekre nincs idő, - de ha sok, akkor a hódítók sokkal kevesebben kellett érkezzenek (görög, latin), és ha a nyelvtanban is kimutatható átvétel, netán közös elemek (finnek, törökök), akkor ott bizony hosszabb, több száz, netán ezernyi éves együttéléssel kell számolnunk. Ha mindezek tetejébe még a teremtő gyökök és a szóbokorelemzés hatalmas munkáját is elvégezzük, bízvást reménykedhetünk tűélességű képek létrejöttében. Ezek után azt is fel kell tegyem, hogy miután tisztáztuk a szóátvételek mikéntjét, az is következik mindebből, hogy elvileg e “találkozások” történelmileg adatolhatóak kell legyenek. Jó részük az is, mint pl. a sémi-akkád I. Sargonnal végződő szemita felvonulás a Folyamközben, a görögök kialakulása, az etruszkok beolvasztása, a kelták felszámolása; de jó részük kevéssé adatolható - pl. a Pártosországban és körülötte történtek, - ezeket majd a nyelvészek közreműködésével közelíthetjük meg talán jobban. De hogy az elméletinek tűnő nyelvészeti ügyeket lefordítsuk e megfogható történelmi események szintjére, nyomban kiderül, hogy a fentiek igen kiterjedt ember- és népirtás, esetleg vallási ügyekkel megrakott képben köszönnek vissza a történelemkönyvek lapjain. Mivel az ilyen akciók az indoeurópaiak tudatában hatalmas győzelmekként jelennek meg, voltaképpen maguk ismerik be az ártatlannak látszó nyelvi kérdések mögött meghúzódó erőszakot.

            Folytatva e gondolatmenetet kiterjeszthetjük még két további síkra is. Ez a gondolat (eszmeiség, vallás, hit) és a kultúra terjedésével függ össze. Ahogy láthattuk a nyelvkeveredések meglehetősen komoly akadályait, illetve a keveredés létrejöttének nehézségeit, azt ugyanígy kell értsük a gondolatra is és a kultúra más megnyilvánulásaira is, mert erősen összefügg meglátásom szerint a nyelvvel. Nyelv nélkül kevéssé elképzelhető a gondolat és műveltség terjedése. A gondolat terjedése nyelvhez kötött, sőt mások számára is megérthető nyelven közöltekre értem. Ha valamit nem ismer egy idegen, azt soha nem tudom megértetni vele közös nyelv híján. Vagy ő olvad be hozzám, vagy én olvadok be hozzá. Igen nagy valószínűséggel számolva, ha a gondolatot bíró olvad be máshová, - de akár fordítva is, - a népesség által képviselt gondolat változáson megy keresztül, és igen valószínűen az összetevők valamilyen keveréke áll elő. Ahogy tehát a nyelvhez is, úgy a gondolat terjedéséhez is ember kell. Legalább annyi, amennyi a nyelvhez, és legalább olyan arányokban. Ezért nem tartottam és tartom járható útnak kelták és indiaiak közti szellemi ügyekben csak úgy az átvétel szóval való bizonyítást az indoeurópaiak részéről, már amennyiben egy kinyilatkoztatás bármit is bizonyítana. A másik terület a kultúra terjedéséről szól. Ha elfogadjuk azt, hogy a tárgyiasult műveltség kézbe vehető darabjait az egy nyelven, egy eszmekörben mozgó társadalom tagja képes megjeleníteni, akkor nyilvánvaló, hogy aki nem e körön belül él, nem tud olyan tárgyat alkotni, amelynek kifejezésmódjait nem ismeri. Sem szellemi hátországa nincs hozzá, sem a technológiát nem ismeri. Aki birtokában van a társadalom bevett műveltségének, kifejező módjaival, jelképrendszerével, az képes minden hozzá hasonló számára üzeneteket, gondolatot és tudást közvetíteni. Ha egy más nép fia, mit sem sejtvén másolni kezdi e tárgyiasult darabokat, az rögtön kiderül, hisz fontos gondolati elemek megjelenítései sormintává alakulva tovább élhetnek ugyan, de a tartalom nélkül. Ezen kemény megszorítások miatt igen jelentősen csökkentenünk kell az indoeurópaiak által bevett szokásként tárgyalt ún. átvételeket minden tekintetben. A műveltség folyamatosságáról beszélgetve Pap Gábor egyik általa elmondott jó példája jut eszembe. Erdélyben meglátogatott egy idős faragó embert, akinek a fia még ímmel-ámmal ugyan, de faragott, hanem a 15 éves forma unoka már nem. Amikor elhangzott a fiúhoz a kérdés, hogy miért nem, azt válaszolta, hogy én azt már nem tudom elolvasni (a faragást!). Hiába él falujában színmagyar közegben, körülötte terjed az idegenség, már nem jut el hozzá az ősök tudása. A másik eset, amikor két nép összeolvad, más eredményt mutat, még rokonok közt is. Honfoglaláskori fémeszközeinket tekintve meg kell állapítani, hogy azok előkerülése jól körülhatárolható korszakhoz kötött. Nincsen pl. XV. századi tarsolylemezünk. A beolvadó Árpádiak szükségképpen maguk is hasonultak a bentlévőkhöz. Ugyanígy a szkíták jellegzetes fémeszközei is eltűntek a keltává válásban. Új, a keveredés után kialakult, új tudatú nép már új módon fejezte ki magát, természetesen a korábbiaktól eltérő módon. E két utóbbi példa rokonok összeolvadásáról szólt. Ha idegenekkel teszik ugyanezt, még nagyobb változásokat kell elképzeljünk az újonnan létrejövő anyagban. Idegeneknek, másolóknak marad a meg nem értés miatt sormintává alakuló ábrázolások létrejötte. Gondoljunk majd erre, ha a kelta és az etruszk tárgyiasult műveltséget közelebbről is körüljárjuk. Gondoljunk erre majd akkor is, amikor a Kárpát-medence újkőkori, rézkori és bronzkori anyagát nyílegyenesen vezetem a hazai keletiek (kelták) műveltségébe különösebb törés nélkül, éppen azt bizonyítandó, hogy ezek itt éltek régóta. Hogy ez miképpen lehetséges, azt nemcsak a kiásott régészeti anyagból lehet megtudni, de figyelembe kell venni még egy igen fontos körülményt.

 

 

 

18. kép. Maszkos gyöngy a száraz-regölyi aranykincsből. Magyar Nemzeti Múzeum.[57]

 

            Előtte egy igazán tipikus indoeurópai példát hozok szemléltetésképpen. E könyvben több olyan képi anyaggal találkozhatunk, amelyet a National Geographic anyagaiból vettem át újbóli közlésre. De csak képeket. Most szöveggel adok közre egy amúgy igen értékes hazai kelta aranyleletet. A szöveget közlöm angolul is a félreértések elkerülésére. Riot of shape and texture, this inch-wide gold bead from Hungary exemplifies the profuse decoration common to Celtic art. Borrowing elements from classical and eastern art, Celts added imagination and superb craftmannship. The resulting style was a dazzling mix of complex designs and abstract forms, far from the symmetry and naturalism of Greek art[58]. Magyarul: A forma és szerkezet lázadása ez a Magyarországról származó hüvelyknyi szélességű aranygyöngy, mely a pazar hétköznapi kelta művészet példája. Klasszikus és keleti művészeti elemeket kölcsönözve a kelták képzelőerőt és remek mesterségbeli tudást adtak hozzá. A végeredmény izgalmas keveréke az összetett alkotásnak és absztrakt formáknak, távol a görög művészet szabályosságától és természetességétől.

            Most már mondhatjuk, kevéssé értik, mi lehet a lelet mögött. Mi tudjuk, itt semmiféle kölcsönzésről nincs szó, ez a keleti (kelta) belsőből, magával hozott műveltségről szól. Éppen fentebb fejtettem ki a kölcsönzési elképzeléseikről alkotott véleményemet. A tárgyon kelta arcot, szkíta-etruszk-kelta spirálokat, olyan gömböcskés (granulációs) aranytechnikát látok, amelynek gyökere részben itt a Kárpát-medencében és Krétán volt, alkalmazták az etruszkok is, de a görögöktől nem ismert. Sajnos a tárgyhoz fűzött magyarázat így csak sejtés, találgatás lehet, hisz ők még kevésbé tudhatják, miről is van itt szó. Ennek ellenére biztos okfejtéssel képesek közreadni a semmitmondó magyarázatot, nem felejtkezve meg a klasszikus műveltségre való utalásról, még mielőtt valakinek más ötlete lenne a tárgyról.

            Magyarázatunk nekünk is van, Magyar Adorjántól származik, igen kerek, további előnye, hogy nem valamiféle átvétel, nem lóg a levegőben egyszeri, érthetetlen jelenségként, hanem a magyar műveltség egyik jól beágyazott elemét mutatja:

            Van egy érdekes magyar hímzésmód, amelyet Undi Mariska ismertet úgy rajzban, mint szövegben,[59] amely leírását itt pontosan idézem: “A csomóöltés vagy göböltés úgy készül, hogy a felöltés helyén és ehhez szoros közelségben négyszer-ötször rácsavarjuk fonalunkat a tűre, s ugyanoda visszaöltünk, és a szálat a szövet alatt szorosra húzzuk. E szerény öltéske, amely mindössze egy kis csomó, nemcsak a domború fehérhímzések között szerepel a változatosság miatt, hanem remek mintájú “úrihímzések” kizárólagos öltése. Fehér lenvászonra, lenfonállal készültek e szép mintájú emlékek. Hol tömör foltokban, hol vonalsorban, esetleg mintákba rakva van rajtuk a csomó. Mindenkor a pontos kivitel teszi széppé és valódi dísszé. Még egy elnevezése van: nefelejcspontnak is hívják. Előfordul többnyire lyukas fehérhímzésben az ország minden vidékén.”

            Csomó szavunk szemere[60] szócsoportbeli és ugyanazt jelenti, mint magyar szócsoport szerint gumó vagy gümő, vagyis gömböt, gömböcskét, amely szavaink pontos kabar megfelelői a gömb, gubó, megfordítva bog, guga. Bizonyos tehát, hogy ez volt magyar őstörzsünk főbb hímzésmódja, valamint, hogy a gömbökkel, gömböcskékkel való díszítés náluk szokás volt, illetve, hogy ez vallásos felfogásukkal is összefüggésben lévén, az ilyen díszítésmódot különösen kedvelték, éspedig természetesen nem csak hímzésben, de más anyagokban, például fémtárgyakon, agyagedényeken, gyöngyfüzéreken stb. Érdekes egyezést képez ugyanis ezzel az etruszkok nevezetes aranygömböcskés díszítésmódja aranytárgyakon. “Az etruszkok gömböcskés díszítése” c. cikkben[61] áll: Ez abból áll, hogy mértani avagy másnémű díszítményekre aranyszemcséket (az olasz szövegben a granelli szó áll, amelyet szemcse-, gömböcske- vagy magocskának fordíthatni) alkalmaztak, amelyek fél milliméter avagy ennél is kisebb átmérőjű nagyságúak, éspedig sima vagy dombordad felületekre. A szemcsék alkalmazása módja azonban titokzatos, mivel ezek nincsenek valamely forrasztóanyag segítségével odaerősítve, hanem mintha a fölületet csak alig érintenék, úgy hogy az ember szinte azt hihetné, hogy a legkisebb érintésre is lehullhatnának. Az óvilág egyetlen más műveltségében sem találjuk e bizonyára nem könnyű eljárást és ily nagymértékben különböző módokban alkalmazva. Ezen eljárás titkát eddig ezernyi kísérlet dacára sem sikerült még fölfedezni. A megfejtést a német Rozenberg is megkísérlette, de eredménytelenül, és kijelenti, miszerint az etruszkoknak olyan metallurgiai eljárást kellett ismerniök, amelyet csak ősrégi műveltség mellett tételezhetünk föl, például carboniummal impregnált tiszta aranyat, amely alacsony hőmérséklet alatt is megolvadhatott. Úgy látszik tehát, hogy itt az aranygömböcskéket először valamilyen enyvszerű anyaggal ragasztották helyükre, s ezek csak azután lettek valahogy oda is forrasztva, de ez ontogénül (önanyagúan) történhetett, mivel egyetlen ilyen díszű tárgyon sem látható semmilyen idegen forrasztóanyag. Írja továbbá, hogy mivel a gömböcskék igen sűrűen vannak és fényesek, a hatás igen szép. A gömböcskék legnagyobbjai is csak fél milliméter átmérőjűek.

            Habár az etruszkok nem tartoznak a tulajdonképpeni magyar törzshöz, hanem az ős-török törzsünk egy már ősrégi időkben kivándorolt része voltak, ez azért még nem kell azt jelentse, hogy ilyen díszítésmód náluk is meg ne lehetett volna, ha csak mellékesen is, sőt látandjuk, hogy ez avar őstörzsünknél is megvolt, csakhogy ezeknél a gömböcske neve kertő, kertőke, bertőce, boróka volt. Igen valószínűnek tartom azonban, hogy az etruszkok ezen díszítésmódja a tulajdonképpeni magyar törzsből származott, akiknek az arany is szent fémük volt.[62]

            Menjünk tovább ebben a régészeti ügyben kicsit beljebb, - nem sajnálva a kis kitérőt, - mert ez mutathat előbbre is. Vagyis, ha a mai eszünkkel dolgozó, de tízezer év múlva az akkori régészek újra felássák Magyarországot, - és persze mit sem tudnak párezer éves magyar történelmünkről – a leletek alapján annyi műveltséget különíthetnek el, amennyit csak akarnak. Százévente egyet legalább, hárommegyényi területeken. A tarsolyos honfoglalókként megjelenőknek ők sem adnak majd szűk száz évnél többet, hisz nincs több lelet, amibe kapaszkodjanak. A 900-as évek vége táján elfogy a tarsolyos lelet. Bakay Kornél szerint[63] részben azért, mert a kijeviek legyűrik Kazáriát, így azok közvetítő kereskedő szerepe híján nem áramlik a közép-ázsiai eredetű anyag Magyarországra. Az elgondolás logikusnak tűnik, de éppen őszerinte kellett volna tarsolylemezeinket importálnunk (csak), aki olyan sokat tett a magyar régészet rendbe tételéért? A fentebb részletezett Mükéné-Magyarország-Etrúria vonal gömböcskés, granulációs aranytechnikája azt mutatja, sokat tudtak az aranyról errefelé is. Úgy gondolom, a helyben talált magyar földművesekkel összeolvadó Árpádiakkal is az történt, amit fentebb leírtam. A tarsolykészítő apa fia már nem azt tanulja meg, amit nagyapjától tudna, hanem saját kifejezési módot találva más jellegű darabokat készít, márpedig ma ez egy régésznek más népet jelent. Mi tudjuk, hogy közben ugyanazt a nyelvet beszéli, eszményei is hasonlók, és eközben még őseit is tiszteli, csak másképpen. Ha mindezt tíz-tizenötezer éves távlatban tekintjük át, igen érdekes látványban részesülünk a régi kis műveltségek, kultúrák felsorolásakor. Annyi van belőlük, mint égen a csillag. Egy mai elgondolás, pontosabban a bevett régészeti gyakorlat szerint itt állandóan vándorlásokkal, népcserékkel és ehhez hasonlókkal állunk szemben, hiszen a különböző nevek alatt rögzített kultúrák valóban kézzelfogható eltéréseket mutatnak. Sőt, ezen az alapon mást nem is lehet látni, csak vonuló csoportokat, állandó tömegvonulásokat. Ha ezt egybe vetem az ötezer éves magyarnyelvűségről szóló elgondolásommal, amely éppenhogy a magyar nyelv fellelt állandóságára, és az őshonos földművelőkre épül, akkor elértem egy új következtetéshez is egyben. Ha ötezer évre visszamenőleg éppen az állandóságot találtam használhatónak, akkor ezzel a temérdek, látszólag hevesen változó régészeti anyaggal valami hiba van. Pontosabban talán az azt kiértékelő közfelfogással, abban az értelemben, hogy a mai régészet eszközeivel nem ismerhető fel népek, népcsoportok egymásba olvadása, netán közös műveltségben megvalósuló tovább élésük. Ugyanezen az alapon egyébként Európát képzeletben felásva ugyanígy el kellene majd tízezer év múlva különíteni az általános európai művészeti stílusok korait önálló műveltségekre – lásd reneszánsz, barokk, klasszicista, empire, rokokó, stb. Mi tudjuk ma, hogy ez lehetetlen feltételezés, de ők vajon tudni fogják-e? Mindenesetre mai eszünkkel eljárva téves eredményre jutnak majd. Nézetem szerint, és ez most sokkal fontosabb – magunkat a tízezer év múlva ásatók szerepébe képzelve – ma egy sor dolgot ugyanúgy helytelenül látunk a nálunk évezredekkel korábbi anyag értékelésében. Voltaképpen saját tudatlanságunkat pótoljuk elméletekkel. Nem mindegy azonban, hogy milyenekkel. Az indoeurópai vonulós, átvevős elgondolások javarésze csupán a fantázia szüleménye, leginkább csak arra alkalmas, hogy a zűrzavarban megjelenhessenek diadalra éhes csapataik. Szerencsére ennél sokkal előbbre járunk, mert kézzelfogható példánk is van már. Kezünkben van a Kárpát-medence bronza, szkíták előtti anyaga, úgyszintén a szkíta anyag is. Ezt a kettőt kell összevetnünk a kelta anyaggal. Meg kell(ene) tudnunk állapítani belőle a vektorok elvén az összetevők összegét, mibenlétét. Mi képvisel olyan erős mondanivalót az összeolvadás előtti anyagban, amely az összeolvadás után is fennmarad, lényegében ugyanaz, és mi olvad fel az új nevű népesség immáron közös, megfogható és látható műveltségében és új kifejezésmódjában. Mert végül is erről van szó. Ugyanezt a műveletet el kell végeznünk minden sztyeppei indítású Kárpát-medencei bevonulás után száz évvel későbbi időre vonatkoztatva is, mert addigra beolvadtak a beérkezők. Ha ezzel végeztünk, és már van önbizalmunk, gyakorlatunk, tudásunk, nekiláthatunk a Körös-műveltségtől kezdve a többinek. Hadd utaljak például olyan, a szerves műveltségben is egyre nagyobb jelentőségre jutó spirálok, forgórózsák évezredeken át kitartó használatára még akkor is, ha nemcsak itt művelték a Kárpát-medencében. Ezek, illetve az általuk viselt mondanivaló úgy tűnik örök, alapozó jellegű. Végső soron leleteink között mégiscsak akkor juthatunk előbbre, ha figyelmünket az Emberre fordítjuk, szellemét megidézve többre juthatunk, mintha csak az anyagot forgatjuk kezünkben. Nem várok semmilyen áttörést a jövőben már az anyagelvű kutatástól, hisz valós és jól látható válaszokra képtelen ez a szemlélet. Az új magyar őstörténeti kutatómunka igen jelentős kutatási területéhez értünk így, amellyel éppen az elmondottak miatt a támogatott kutatás nem tud mit kezdeni. Fentebbi nyelvi és műveltségi fejtegetéseim azt is mutatják, hogy e kettő igen szorosan összefügg. Amikor magyarok vagy rokonaink után kutatok nem emberfajt keresek, hanem a magyar név alatt azonosítható népközösséget, hiszen mindig a bejövők olvadnak be a helyben lakókba. Akár embertanilag igyekeznénk különbséget tenni, akár más biológiai ismérvek alapján (pl. vér, gének, stb.), mindig az derül ki, hogy népünk minden szempontból kevert. Egyetlen összetartó ereje nyelve és műveltsége. Emiatt határainkon kívüli véreink iskoláiért és hagyományaik megőrzéséért akár különféle praktikákkal “háborúzni” sem lenne indokolatlan.

            Mindezek tudatában érdemes lenne áttekinteni a Kárpát-medence régészeti anyagát újra. Mert ha valóban drasztikusan le kell szorítsuk a műveltség elemeiben az ún. átvételi teória és a ma bevett vándorlási elképzelések alkalmazásának lehetőségét, könnyen meglehet, hogy az a rengeteg vándorlás, népek eltűnése, újak megjelenése talán nem úgy történhetett, ahogy az itt vagy ott megszakadónak vagy felbukkanónak tetsző régészeti kultúrákból következtetésként ma tanítják vagy látszik. Nyilván voltak jelentős, valóban dokumentálható népmozgások is, de fentiek szellemében jóval kevesebbre számítok. Az összetartozó területeken itt-ott megakadó kultúrákat leleteik alapján a régészet könnyedén tudja azonosítani. Ezzel nincs is gond talán. Felismerni egy újat két (vagy több) másik összeolvadásából, nos ez már keményebb dió. Ehhez már nem elég a leleteket kézbe venni, sokkal többet kell tudjunk az alkotó nép(rész)ek műveltségéről. Legalább annyival többet, hogy tudjuk, e műveltségbe belefér-e az elemzett tárgy, vagy sem. Nem vitatom, ez fáradságos munka, azt sem, hogy sokszorta több – nemcsak régészeti - tudásra van hozzá szükség, de megéri. Magam ezt nevezném összehasonlító- vagy mélyrégészetnek. Éppen egy ilyen példát hozok a bütykös ásólúd dunántúli és etrúriai ábrázolásairól. A kissé esetlen, darabos, vödörszerű hajdúböszörményi bronz szitula Etrúriába érve már bronzkorsóvá alakul. Az egyazonos kézzel vert, egyazonos szellemű bronzba vert gondolatot megtestesítő ábrázolás ott egy kecsesebb hordozóhoz jutott. Déliesebb megjelenése nyilván más, déli elszármazású alkotórészt is feltételez az egyébként rokon népben. Van is ilyen, a kisázsiaiak, krétaiak. Mondhatnánk persze, hogy az innét nézve kecses kancsó a még karcsúbb görög vázához képest darabos, de csak ha meg tudjuk mutatni a kézzelfogható jelenlétet az etruszk társadalomban. Szintén elvileg, nem kizárható görögországi pelazg népesség bevonulása, megjelenése Etrúriába, hiszen Kr. e. 500 táján már nem álltak jól a ragozók ügyei ott, átköltözhettek minden további nélkül a biztonságosabbnak ítélt etrúriai közösségbe. Hangsúlyozom, elvileg, de nem kizárhatóan. Viszont ez igen jó magyarázat lehetne a görögös kifejezésmód megjelenésére, - a közös gyökereken túlmenően, - amelyet egyébként korábbra keltezni nehéz lenne. Ha tehát műveltségek alakulásáról esik szó a későbbiek során, igyekezzünk átfogóan érteni mindezt, akármelyik szelete is kerül elénk, akár tárgy, eszme vagy éppen maga a nyelv, mert ezek egymástól nem elszakítható dolgok. Most térjünk vissza a nyelvi ügyekhez.

            Namármost, ha ilyen módon sikerült meghatározni azokat az eseteket, amikor egyáltalán létrejöhetnek az indoeurópaiak által kedvelt szóátvétel lehetőségei, ezzel egyúttal rendkívüli módon sikerült leszűkíteni azok előfordulási valószínűségét, egyben az indoeurópaiak nyelvészeti elképzeléseinek jó része alól is kihúztuk a szőnyeget és az általuk őket támogatónak tartott érvet a sajátunkat támogatóvá alakítottuk.

            Marácz László doktor hollandiai magyar nyelvész igen tekintélyes felkészültséggel rendelkező “szőnyeghúzó”, olyannyira, hogy kutatási programot jelöl ki. Fentebb már idézett tanulmányában azt írja: “Vissza Czuczor-Fogarasi-hoz! - majd így folytatja:

            Ehelyütt a magyar nyelv szókészleti elemeinek kutatására vonatkozó programot szeretném felvázolni, mely módszertani és nyelvészeti szempontból - a finnugrizmus alapelveivel ellentétben - valóban megalapozott. Abból indul ki, hogy a magyar nyelv saját szókészleti elemeit kell újraépíteni, s nem egy nem létező, feltételezett, adatolhatatlan nyelv alapelemeinek a segítségével.

            1. A magyar szókincs egy szótagú gyökei az ún. CzFo.[64] magyar nyelv szótárban megtalálhatók. Ez a szógyöklista képezi a magyar nyelv szókészleti kutatásának, a nyelvrokonsági és egyéb összehasonlító kutatások alapját.

            2. A szógyökök rokonai összegyűjtésével szóbokrokat tudunk felállítani, melyek hasonló alakú és jelentésbeli szógyökökből állnak. Ezt a munkát már részben Czuczor-Fogarasi elkezdte. E szótár a magyar nyelv erős belső összetartozását vázolja fel. Vezérlő elve, hogy a hasonló alakú és közös jelentésbeli mozzanattal rendelkező egyszerű szókészleti elemek egybetartoznak. Itt a szóbokor közös hangalakú gyökét teremtő gyöknek fogjuk nevezni. Ez olyan gyök, amely elvont, s amelynek nincs lineáris preferenciája. Ezt igazolja pl. a csekély/kicsi, illetve a kigy-ó/gyík szógyök rokonsága. Emiatt a CS-K, K-GY elvont gyök, mely mind a két “megfordított”, irányban képezhetőek belőle szavak. A teremtő gyök módosulásait szilárd nyelvészeti szabályok határozzák meg.

            Magánhangzók elvileg szabadon váltakozhatnak. Mássalhangzók csak ún. természetes hangtani kategóriák keretében függhetnek össze egymással, azaz a gyökök módosulásai csak hasonló jellegű mássalhangzók, illetve ugyanabban a helyzetben képzett mássalhangzók között lehetséges. Például a hasonló típusú mássalhangzók, k- és g- (rokon robbanó hangok) ker-ek és gör-be rokonságát engedik meg, illetve, z- és d-, ún. dentális hangok, víz és véd rokonságát engedik meg[65]. CzFo. jelentésbeli korlátozást is alkalmaznak. A szógyökök nemcsak akkor rokonok, ha hasonló alakúak, hanem közös jelentésbeli mozzanatuk is van. A jelentésbeli mozzanatok náluk közvetlenül felismerhetők kell legyenek, például a K-R teremtő gyökkel kapcsolatos szóbokor elemei (lásd fentebb). Minden egyik szónak van egy kör-szerű jelentésmozzanata. Tekintettel arra, hogy a magyar gyökök nagyon régiek, és más műveltségi korokból valók, jelentésbeli ismérvet (kritériumot) nem alkalmazhatjuk túl szigorúan, mert nem látjuk a “kézenfekvő” jelentésbeli összefüggéseket. Erre Magyar Adorján kutatásai is felhívják a figyelmet.

            Ezért a magyar szógyök, illetve teremtő gyök-kutatási vezérelv nulla-hipotézise a következő: Hasonló hangalakú szógyökök egy és ugyanazon elvont teremtő gyök változatai és e szógyökök jelentésbelileg össze kell, hogy függjenek. Ennek a lexikai kutató elvnek a következő következményei vannak:

1. A teremtő gyökök jegyzéke képezi a magyar szótár axiomatikus elemeit.

2. A teremtő gyököknek teremtő erejük van. Új szavakat, illetve “szóbokrokat” tudnak előállítani. Messze kitöltetlenek az üres szógyökök.

3. Magyar gyöknek számít, amelyik valamilyen szóbokornak tagja. Idegen, illetve jövevénygyök olyan gyök, amelyik rokontalan.

4. A magyar szótárnak kohéziós ereje van. A szótár szóbokrokból áll, s nem elszigetelt szókészleti elemek halmaza.

5. A magyar szótár jelentésbeli mezőkben is felosztható. A teremtő gyök egy jelentésbeli fogalommal is összefügg. Emiatt a magyar a “tudás” nyelve, mert az ősi tudás teremtő gyökökhöz van kapcsolva. Magyar Adorján ezt kultusz-szócsoportoknak nevezi, mint például: rúd, réz, ráz, rez-eg, resz-ket, rozs-da, rózs-a, rőt. Ez a szóbokor a réz hangzási, formabeliségi, egyéb tulajdonneveivel függ össze.[66]

5. (6.) A nyugati nyelvekben nem volt, illetve nem működik a teremtő gyök elve. Emiatt e nyelvek szótárai analitikusak. Minden egyes elem önmagára hagyatott. Minden jelentésnek külön-külön hangalak felel meg.

6. (7.) Szótári, nyelvrokonsági, illetve összehasonlító kutatásokat csak akkor lehet végezni, ha a teremtő gyökök, illetve a szóbokrok feltérképezése megtörtént. Addig nem szabad hozzáfogni.[67]

7. (8.) Ezután a magyart bármilyen nyelvvel össze lehet vetni. Rokonnyelvek lexikai szempontból azok a nyelvek, (a)melyek(nek) hasonló teremtő gyökei, illetve szóbokrai vannak. Itt az átadási-kölcsönzési irányt is meg lehet határozni. Ha van szópárhuzam magyar és nem-magyar szó között, és a magyar szó valamilyen szóbokor tagja, akkor a magyar az átadó nyelv.

            A finnugrizmus nemcsak a magyar nyelv eredetét akarta tudatosan vakvágányra vinni, de egyben a magyar szótár összetartó erejét akarta szétszabdalni. Ha visszatérünk CzFo.-hoz és továbbvisszük, akkor újra beindulhat a magyar szókészleti kutatás, a magyar nyelv szókészleti összefüggéseinek más nyelvekkel való összevetése, a magyar nyelv eredetkutatása új lendületet kaphat. Azonkívül képesek leszünk a teremtő gyökök, szóbokrok elméletével régi összefüggéseket felderíteni, s megérthetjük Sir John Bowring angol nyelvész és diplomata 1830-ban tett megjegyzéseit a magyar nyelvről is.

            A görög Herodotos nagy történeti műve egyik szkíta eredetmondája a következőképpen fest. Thargitaosz mondabeli szkíta király három fiának uralkodása kezdetén aranykincsek hulltak az égből. Mikor a legidősebb fiú odafutott, hogy a kincseket felragadja, a kincsekből tűz csapott ki. Ugyanígy járt a közbülső fiú. A harmadik, a legkisebb fiú azonban baj nélkül felvehette az aranykincseket, s így, ennek révén, ő lett a szkíták királya. A monda szerint négy aranyeszköz hullott le az égből: eke, járom, bárd (harci szekerce) és ivócsésze.[68] Ha megnézzük a tárgyak magyar elnevezését, ti. ek-e, ig-a, f-ok-os, ak-ó, akkor meglepő felfedezést teszünk. Ezek a szók egy és ugyanazon szóbokor tagjai, ugyanazon szógyök alapján képződtek, ez a –K. Ehhez kapcsolódik ég szavunk. Így a szkíta eredetmonda leolvasható a magyar nyelvből, a magyar szótárban rögződött. Figyeljük meg, hogy e szavak része egy még nagyobb szóbokornak, amelyben olyanok szerepelnek, mint ig-e, j-og, ig-az, ig-ér, egy, ügy, agy, ok, ék, üd-v, id-ő, éd-es, stb. Ez önmagában is meglepő adat, mert ezen a teremtésre, tudásra, világrendre utalnak. Úgy látszik, hogy ezek mind az éggel függnek össze. Nemcsak az aranytárgyakat kapták a szkíták, és tegyük hozzá, a magyarok, az égből, hanem még többet is. Ez további kutatást igényel. (A szerző itt előadja Sir John Bowring sokat idézett véleményét a magyar nyelvről, amelyet magam is közreadtam korábban, sokadjára, ezért nem ismétlem meg. Ezután Marácz doktor folytatja:)

            E sokat említett Bowring-idézettel kapcsolatosan néhány kérdés merül fel. Először is, miről beszél az idézetben Bowring? Másodszor, honnan vette Bowring a magyar nyelvről való tudását, annak bátorságát, hogy ezeket kijelentse a magyar nyelvről. Harmadszor, mi az az isteni titok, amiről szót ejt. Sorban próbáljuk ezeket a kérdéseket megválaszolni. Bowring - mikor a nyelvről beszél - a szókincsre gondol, az akkori nyelvészeti gyakorlatnak megfelelően. Tudja, hogy a magyar nyelvi szókészleti elemek nagyon régiek, önállóan bontakoztak ki saját belső rendszerük szerint. A szótári rendszer keletkezése a szellemi világban gyökerezik. Feltételezhetjük, hogy Bowring, aki maga is beszélt magyarul, először is mindenképpen ismerte ezt a titkot, hiszen nem fogalmazott volna ennyire sejtelmesen, de mégis határozottan. Maga azonban nem kutathatta fel a magyar nyelv titkát, hiszen erről akkoriban nem létezett írás, nem valószínű, hogy magától rájöhetett volna. Ezt csak olyan embertől tudhatta meg, aki magyar anyanyelvű volt, nyelvész volt, ismerte az indiai elméleti nyelvészet alapjait, Panini grammatikáját a szanszkritról, jártas volt az ősi kultusznyelvekben, sumér, szanszkrit, stb., melyeket összevetett a magyarral, s ismerte az ősi műveltségeket és ismerte a szellemi világbeli bölcsességeket. Ezek a képességek 1830 körül csak egy emberben lehettek meg, ti. Kőrösi Csoma Sándorban. Ezt a feltevésemet erősíti meg, hogy Bowring ismerte, sőt támogatója volt Kőrösi Csomának.[69]

            Így feltételezhetjük, hogy Bowring-ot csakis Kőrösi Csoma avathatta be a magyar nyelv isteni titkaiba. De mi is ez az isteni titok? Minden magyar gyök tagja valamilyen nagyobb egységnek, a szóbokornak, s így minden gyök képviseli a nagyobb egységet. Így a pars pro toto elv érvényesül. A kisebb egység képviseli egyben a nagyobb egységet is. Ha a világmindenség, a teremtés is erre az elvre épül, akkor megérthetjük, hogy miért boncolhatunk a magyar szótár kutatásakor isteni titkokat.[70]”

Fentiekből temérdek dolog következik. Legelsősorban az, hogy akinek nem ilyen a nyelve az nem tud minket “tanítani”, másodsorban pedig az, hogy miután az indoeurópai nyelvek nem ilyenek, nem is taníthattak bennünket, vagyis nem vehettünk át tőlük semmit, mert ez éppen fordítva történt. Van még egy igen jó érvem ennek alátámasztására, nevezetesen az, hogy Árpádi magyarjaink avar kincseket visszaszerző hadjáratain kívül a Kárpát-medenceiek soha nem jártak nyugaton, nem vezettek Európa ellen hódító háborúkat, de - és ez a legfontosabb - nem is telepedtek rá Nyugat-Európa indoeurópaiak által meghódított vidékeire, mivelhogy megelégedtek a Kárpát-medencében való életükkel. Mindebből az is következik, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett sztyeppeiektől Európa Róma bukása után nem szerezhette ősnépi eredetű szóátvételeit, mint ahogy mi sem szereztünk tőlük semmit. Vagyis az indoeurópaiak magyar (sumér, hurri, stb.) gyökszavaikat még azok fellépése előtt, az őslakos keltáktól, etruszkoktól kellett vegyék! Az Alpok környékén még találhatnánk kisebb avar csoportokat, de az egész Ibériai félsziget ősnyelvi gyökeinek nagy száma egyértelműen igazolja: a Kr. e. 500 és Kr. u. 500 között nincs más nép a színen, akitől ezt átvehették Európa népei. Ezt megelőző Kárpát-medencei népkivándorlásokról tudunk ugyan Kinder és Hilgemann: Atlas zur Weltgeschichte[71] c. könyve alapján, de erről később szólok. Igen fontos annak hangsúlyozása, hogy e kiáramlások még Róma szereplése előtt kellett megtörténjenek, ha pl. a latinban fellelhető ősnyelvi anyag magyarázatát akarjuk megadni. Az ősnyelvi népesség beáramlása Itáliába (Pó-menti vaskori műveltségek) és a földrész nyugati felébe ill. etnogenezise a földrész benépesülése során, majd a keltákkal (cimmeriek és szkíták) bezárólag adhat valódi magyarázatot mindazon ma rögzíthető nyelvi következményekre, amelyekre egyáltalán nem illik az “elintézett” kifejezés. A kelták földrésznyi elterjedése - hozzáértve most a szintén ősnépi elszármazású etruszkokat, ligúrokat, ibéreket, nem beszélve a székelyekről, szárdokról is, - és felszívódása Európa népességében így teszi érthetővé a mai európai nyelvekben hemzsegő sumér-kelta-magyar nyelvkincs azonosítását. A finnugorokkal és törökökkel vélhetően hasonló mértékű egyezéseket találunk majd, mint Gosztonyi prof. a nyelvtani elemek vizsgálatakor. Mindenesetre igen meglepő lenne, ha nem így lenne, legalábbis tanulmányaink alapján. A további következtetéseket az Olvasóra bízom, mindenesetre újabb “túloldali”, döntőnek szánt érvet hagyhatunk magunk mögött. Ne tévesszen meg senkit, hogy az eredeti kelta nyelvnek - és későbbi változatainak - alapos elemzése magyar nyelvészek feldolgozásában még nem készült el, hisz erre “épeszű” nyelvész eddig Magyarországon nem vállalkozhatott. Timaru-Kast Sándor eddigi munkássága feltehetően hatással lesz az itthoniakra.

 

 

A K - R magyar teremtő gyök Eurázsia nyelveiben

 

 

            Úgy gondolom, ha eddig eljutottunk, érdemes lépnünk még tovább. Marácz László fentebb előadott gondolatmenetét felvéve a szóbokor és a teremtő gyök újbóli alkalmazásáról a magyar nyelvelemzésben most rögzíthetjük, hogy Czuczor és Fogarasi elméleti munkássága kézzelfogható eredménnyel jár. Pusztán szemléltetési szándékkal összehasonlítottam 25 eurázsiai nyelvvel a magyar K-R gyök által képzett szóbokrot. Célom ezzel a figyelem felhívása olyan meglévő és általam is látott valóságra, amelynek feltárása és elemzése a továbbiakban lesz a nyelvészek dolga.

 

 

 

Magyar

Latin

Olasz

Portugál

1

kar

iacertus, corpus, ordo

braccio, corpo, coro

braco, coro, corpo docente

2

karám

crates

recinto

curral

3

karika

circulus

cerchio

aro, anel, cortar ás rodelas

4

karima

margo

tesa, ala

borda, margem

5

kéreg

cortex, crusta

scorza, crosta

cortica, crosta, cortex

6

kerek

rotundus, orbiculatus

rotondo, tondo,circolare

redondo, circular

7

kerék

rota,

de: alci crura frangit

ruota

roda

8

keres

quaero

(ri)cercare

procurar, buscar

9

keret

forma, margo

cornice

moldura

10

kerget

ago, pello, persequor

cacciare

perseguir

11

kering

in orben agor, circumagor, circumferor

girare, rotare, gravitare

circular, girar

12

kerít

saepio, circumdo, circumvenio

recingere

conseguir, obter

13

kert

(g)hortus

giardino

jardim, horta

 

14

kerül

(de)fugio, (e)vito,

evitare, fuggire, scansare

evitar, fugir

15

kerülőt tesz

circuitu utitur

fare un giro

dar um rodeio, de erdőkerülő: guarda-florestal

16

kerület

ambitus, circuitus

circonferenza

contorno, circuito, cerco, circumferencia

17

kerülő

fugiens, evitans, (út) circuitu utitur

giro

desvio, rodeio

18

korona

corona

corona

coroa

19

korong

orbis, discus, rota figuralis

disco

disco

20

kör

orbis, circulus

circolo, cerchio

circulo

21

körít

circumdo

contornare, guarnire

guarnecer

22

környék

loca vicina,

quae alci loco circumiacent

dintorni

arrendores, cercanias

23

környez

circumdo

circondare, cingere

ambiente, circumvizinho

24

köröz

in orbem (circum)agor, circumferor

(descrivere) cerchi

circular

25

körül

circum, circa

intono (térben), circa (kb.)

avredor de, cerca

26

körzet

regio

circuito, giro

distritio, area, circuito

27

kurta

brevis, praecisus

corto, beve

curto

28

kürt

cornu, bucina

corno, tromba

corno, corneta

29

görbe

(in)curvus

curvo

curvo, curva

30

göröngy

gleba

zolla, gleba

torráo, gleba

31

gurul

provolvor

rotolare, ruzzolare

rolar, vir rolando

 

 

22

70 %

21

67 %

24

77%

 

 

 

Magyar

Spanyol

Holland

Svéd

1

kar

brazo, coro, cuerpo

korps, koor

arm, kör, församling

2

karám

majada,

corral (marháé),

schaapskooi

farfalla

3

karika

auillo, aro

kring

(k)ring, skira

4

karima

borda, ala

scherpe kant, rand

kant, hattbrätte

5

kéreg

corteza, costra, ld. a portugálban!, cascara

korst

skorpa

6

kerek

redondo

kringvormig,

cirkelvormig

cirkelförmig, avrundad

7

kerék

rueda

wiel, rad

hjul, radbrak

8

keres

buscar

(af)zoeken, trachten, te verkrijgen

söka, leta

9

keret

cuadro

bouw, orde, stelsel

ram

10

kerget

perseguir

vervolgen, voortzetten, najagen

jaga, förfölja

11

kering

dar vueltas, describir, girar, circular

cirkelgang, kringloop

driva

12

kerít

buscar, procurarse

 

 

verkrijgen, koppelen

inhängna, skaffa

13

kert

jardin, huerta

 

tuin

tradgard

14

kerül

(re)huir, evitar, caer en las garras: karmaiba kerül

 

ga runt

15

kerülőt tesz

(erdőkerülő) guarda-bosque

een omweg maken

 

16

kerület

contorno, circumferencia

cirkel, omtrek

omfang, omrade, distrikt

17

kerülő

rodeo, revuelta

omweg

som kostar

18

korona

corona

kroon

krona

19

korong

disco, torno (fazekas)

disk

skiva

20

kör

circular

cirkel, (k)ring

krets, cirkel

21

körít

aderezar, guarnecer

garneren

garnering

22

környék

alrededores, cercanias

omgeving

omgivning, trakt, de kringboende

23

környez

ambiente, circundante

om(k?)ringen

omge

24

köröz

circular, requerir

 cirkelen

cirkulera

25

körül

alrededor, cerca

rondom,

 in de buurt

runt omkring, omkring

26

körzet

departomento, circuito, zona, ámbito

district, streek

omrade, omkrets

27

kurta

corto

kort

korthuggen, kort

28

kürt

bocina, cuerno, corneta

horen, hoorn, cornet,

horn, (kémény): skorten

29

görbe

recorrado, curvo

curve, bebogenlijn

skev, krokig

30

göröngy

gleba, terrón

klont, kluit

klump, koka

31

gurul

rodar, volcarse

rol, wals, krul

rulla

 

 

23

74%

18

58 %

14

48 %

 

 

 

Magyar

Sumér*

Kelta(ír)**

Angol

1

kar

kar (L.376)

crobh, crág

arm, choir

2

karám

kar-am, kar (L. 333)

cró

pen, fold

3

karika

šu-gur

caor

(h)ring, hoop

4

karima

kar (L. 376)

cuimhais, cuar

edge, border, brim

5

kéreg

__

carr

bark, crust

6

kerek

kir (L. 483)

corr

round,

circular

7

kerék

__

car

wheel,

de: car – autó

8

keres

bar?***

cuardach

look for, seek

9

keret

kír, kér, gur4 (L.483)

clíath

frame, mount

10

kerget

__

crennat

chase, pursue

11

kering

gur, qur, kur (L.111)

cuir

revolve, circulate

12

kerít

kčr

claí

procure

13

kert

gar, kar, GISgiri

gort, garth

garden,

court (udvar)

14

kerül

kir, lah4

corr

require

15

kerülőt tesz

__

corrigh

go a roundabout way

16

kerület

kar, kure, kurtum, gur, gùr4

corradh

circumference

17

kerülő

__

cor

roundabout way, detour

18

korona

__

coróin

crown

19

korong

gurůn (L.69)

ceirnín

disc

20

kör

gar, kar, gur4

cur

circle, ring, round

21

körít

__

cóirigh

cóiriú-körítés

side-dish, garnish

22

környék

kur

críoch,

crios-övezet

surroundings, environs

23

környez

__

ag guairdeall

endose, surround

24

köröz

__

guairdeall, guaire

(make) circles

25

körül

gur (L.111)

cruinnach

around, about

26

körzet

har

críoch

district

27

kurta

kuru, karu, ku5

gearr, gairid, ciorraigh, giorraigh

short, brief, curt

28

kürt

kar-nu, kír, kir6

corn

horn, cornet

29

görbe

gar, gur2

cuar

curved

30

göröngy

giriin, gurun, girin

crean

clod, lump

31

gurul

gur

car

roll

 

Fellelt gyök:

21

100 %

31

100 %

16

51 %

 

* - A sumér nyelvi anyag kidolgozásához nyújtott segítségért köszönettel tartozom Imre Kálmán és Dudás Rudolf sumerológusoknak.

** - A kelta nyelvi anyag Dr. Timaru-Kast Sándor kelta szógyűjteménye. Köszönet érte.

*** - Magyar Adorján szerint az avaroknál előfordul a k-b mássalhangzóváltás, pl. kertőce - bertőce

 

 

 

Magyar

Német

Dán

Francia

1

kar

rArm, sKorps, rChor

arm, korps

bras, choeur, l’ordre, le corps

2

karám

rPferch, rKamp, rHag, eHürde

fold

parc, parquer

3

karika

r(h)Ring, rReifen, rKriegel

(k)ring, cirkel

cerceau

4

karima

rRand, eKreupe

kant, skygge, flange

bord, couronne, bride

 

5

kéreg

eRinde, eKruste

bark

écorce, grume, crouse, subcrustal

6

kerek

rund

rund, cirkelformet

round, arrondi, circulaire

7

kerék

sRad

hjul, (szólásban): skrue

roue

8

keres

suchen, verdienen

soge, lede

chercher

9

keret

rRahmen

ramma, afgraensning

cadre, bordure

10

kerget

jagen, treiben

jage

poursuivre

11

kering

kreisen, zirkulieren

dreje rundt, cirkle

tournoyer, decrire des cercles

12

kerít

einfassen, umzännen

skaffe

enclore, entourer, parquer

13

kert

rGarten

have

jardin, courtil

14

kerül

meiden

ga en runde

détour, éviter

15

kerülőt tesz

einen Umweg / Abstecher machen

afstikker, svinkaearinde

 

16

kerület

rUmfang, rUmkreis

distrikt, omkrets

pourtour, contour, circuit

17

kerülő

rUmweg

afstikker. Omvej

détour

18

korona

eKrone

krone

couronne

19

korong

eScheibe

skive

disque, circulaire

20

kör

rKreis, rZirkel

cirkel, kredsformet

cercle, circulaire

21

körít

garnieren

garnere

garnir

22

környék

eUmgebung, eGegend

omgivelser

coutrée, environs

23

környez

umfangen

omgive, omkrause, omkrede

environner

24

köröz

kreisen, zirkulieren

kredse, cirkle

tourner en cercle

25

körül

rings(her)um

omkring

atour (de)

26

körzet

rUmkreis

kreds

district, cercle

27

kurta

kurz

stumpet, rajgraes

court

28

kürt

sHorn, sKornett

kornet, horn

cor, cornet, trompe

29

görbe

krumm

kurve

courbe

30

göröngy

holperig

klump, knold

motte, glebe

31

gurul

rollen

trille, rulle

rouler

 

Fellelt gyök:

15

48 %

18

58 %

20

64 %

 

 

 

Magyar

Szlovák

Orosz

Szerbhorvát

1

kar

rameno, zbor, chór

ruká, hor

ruka, zbor, hor, kor

2

karám

ohrada

zagón

obor, tolo

3

karika

kruh, krúzok

koljcó

beocug, karika

4

karima

okraj

kajmá, kraj, flánec

obod, porub

5

kéreg

kora

korá, korka

kora, lub

6

kerek

okrúhly

kruglij

okrugao, okruglo

7

kerék

koleso

koleszó

tocak, kotac

8

keres

hladat

iszkáty

traziti, de: nema šta da se cari - nincs it mit keresni

9

keret

rám

ráma, okruzsénie

okvír, ram

10

kerget

hnat

gnáty

goniti

11

kering

tocit sa, krúzit, cirkolovat

kruzsényie, cirkuljáciá

kruziti, kolati, cirkulisati

12

kerít

okradit

dosztáváty

ograda (kerítés)

13

kert

záhrada

zabór, ográda

bašta, vrt

14

kerül

urobit zachadzku

 

obici, dospeti

15

kerülőt tesz

 

obhogyity

obici

16

kerület

obvod, okres

okrúzsnoszty

obujam, kruzsnica

17

kerülő

hájnik

obhodnij

stranputica

18

korona

koruna

koróna

kruna

19

korong

kotúc

diszk

kolut, diszk

20

kör

kruznica

krug

krug, kruzsnica

21

körít

oblozit, príkrm

garnirovaty

obloziti, garnirati

22

környék

okolie

okrésznoszty

okolina

23

környez

získavat, náklanat

okruzsity, okrésztnij

okolina, sredina

24

köröz

krúzit, krúzkovat

kruzsityszja

kruziti, šestariti

25

körül

okolo, koho

vokrug

okolo, de:

zemlja se okrece

26

körzet

okruh, rajón

okrug

rejon, rajon

27

kurta

krátky

korótkij, krátkij

kratak

28

kürt

roh, trúba,

(szóősszetételben):

vykricat do svetu - világgá kürtöl

gorn, rog, rozsók, trubá

truba, rog, kornet(ista)

29

görbe

krivý, krivka

krivój

kriv

30

göröngy

hruda

korn

gruda

31

gurul

gúlat

katityszja

koturati se

 

Fellelt gyök:

19

61 %

20

64 %

17

55 %

 

 

 

Magyar

Ukrán

Lengyel

Bolgár

1

kar

ruká, rádu, hór

ramie, reka, corpus, grono, chór

ruká, tjáló, hór

2

karám

 

zagroda, plot, ogrodzenie

 

3

karika

obrucs, kolo, krug

kolo

koleló, obrucs

4

karima

kraj, raut, kaimá

obwódka, rondo, modlitva chóralna

periféria, krój

5

kéreg

korá, liko

skorupa

korá

6

kerek

kruglij

okragly, kolisty

krúgul

7

kerék

koleszo

kolo

koleló

8

keres

sukáti

szukac

turszja

9

keret

ráma

rama, zakres

rámka

10

kerget

gnáti

pedzic

gonya

11

kering

ruhatiszja, krutitiszja

krazic, krecic

kruzsá

12

kerít

obgorodzsuvati

okrazac

ograda

13

kert

szad

ogród, sad

gradina

14

kerül

obhoditi

unikac

bjágám

15

kerülőt tesz

ohoronyec  (csősz)

okrazac

bjágám

16

kerület

okruzsniszty

rejon, obwód, okreg

rajón, obikólka

17

kerülő

obhidnij, kruzsnij

okrajazacy

okoleny, górszki

18

korona

korona

korona

koróna

19

korong

diszk

krazek

diszk

20

kör

krug

kolo, krag

krúg

21

körít

podati z garnirom, prikrasati

garnirovac

garnitúra

22

környék

kraj

okolica

okólnoszt

23

környez

 

otaczac

okruzsényie

24

köröz

kruzsiti

krazic

kruzsá

25

körül

navkrugi

naokolo

okolo

26

körzet

okrug, rajon

obwód, okreg, rejon

ucsásztuk

27

kurta

korotkij

krótki

krátuk

28

kürt

truba, gorn

róg, trábka

trubá, rog

29

görbe

krizij

krzywy, garbaty

krív

30

göröngy

brila, gliba, gruda

grud(k)a, trudnosc

búca, pruszt

31

gurul

katitiszja

toczyc

turkáljam

 

Fellelt gyök:

21

67 %

21

67 %

15

48 %

 

 

 

Magyar

Finn

(y=ü, ä=e)

Észt

Török

1

kar

käsivarsi, kuoro

käsivars, koor

kol, koro

2

karám

aitaus, karsina

 

agil, arkac

3

karika

rengas

ring, rôngas, vôrn

halka

4

karima

renna, lieri

 

 

5

kéreg

kuori, kaarna

koor

kabuk

6

kerek

pyöreä

ümmargune, ümar, ümarik

yuvarlak, teker

7

kerék

pyöreä, ratas

ratas

çark, tekerlek

8

keres

etsiä, hakea

otsima, toga otsima

ara-

9

keret

kehys(te)

raam, raamid

cerceve, cember

10

kerget

ajaa, karkottaa

ajama

ardina düs

11

kering

kiertää, kierellä, kaarrella

 

seyelân, akma

12

kerít

aidata

aiaga piirama, tarastama

 

13

kert

puntarha

aed, roktaed, viljapunaed

bahce

14

kerül

välttää, karttaa

vältima

er-, gel-

15

kerülőt tesz

kaarrella, kaartaa

 

 

16

kerület

ympärysviiva

piirkond, ringkond

bucak, çember

17

kerülő

kartteleva, kiertävä

rajon

(út) dalasik yal

18

korona

kruunu

kroon

tac

19

korong

kiekko, këhrä

ketas, ratas

 

20

kör

ympyrä, kierros

ring, sôôr, ringkond

çember, daire

21

körít

tarjota lihan lisäksi keitettyä

 

 

22

környék

ympärys

ümbrus

civar

23

környez

ympäraidä

keskkond, miljöö

 

24

köröz

kiertää

 

 

25

körül

ympäri

paiku, ümber, ringi

ceuresinde

26

körzet

piiri

piirkond, ala, rajoon

bölge

27

kurta

lyhyt

 

kisa

28

kürt

torvi, kornetti

pasun

korna, klakson

29

görbe

väärä, käyrä, kiero

 

çarpik

30

göröngy

kokkare, kakkara

kamakas

 

31

gurul

pyöriä, kiertä

veerema

yalpala

 

Fellelt gyök:

15

48 %

3

10 %

7

22 %

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyar

Cseh

Baszk*

Görög

1

kar

rámé, chor, sbor

beso

koro, (kor)

2

karám

ohrada

othan

 

3

karika

obruc, krouzek, kruhy

uslai, gerereze

(cseresznye)

krkoz (kr)

4

karima

okraj

koro, korona

 

5

kéreg

kura

azal, axal

 

6

kerek

kulatý, okrouhlý

ingur

 

7

kerék

kolo

errola

 

8

keres

hledati neco

ikertu

kerdíxw (ker)

9

keret

rám

uztai

 

10

kerget

hnáti

jarraigo

 

11

kering

krouziti, cirkulovati

itzuli

 

12

kerít

(za)opatriti, ohrada (kerítés)

korrelen

 

13

kert

zahrada

gorte

 

14

kerül

zajítisi

makurta

 

15

kerülőt tesz

 

makurta

 

16

kerület

obvod, okres

inguru

 

17

kerülő

oklika

makurta

 

18

korona

koruna

koro, korona

korwna (kor)

19

korong

katouc

biribil

 

20

kör

kruh

kurubil

gurw (gur)

21

körít

oblozeni

hornitu

garnitourez (gar)

22

környék

okoli

herri

 

23

környez

obkloporat

inguratze

 

24

köröz

krouziti,

delat kruhy

inguru

 

25

körül

kolem

inguruan

 

26

körzet

obvod, okres

herrialde

 

27

kurta

krátký

labur, mutz

 

28

kürt

roh, (szóösszetételben):

rozkriceti neco do sveta - világgá kürtöl

adar

korneta (kor)

29

görbe

krivý

makurtu

kurtoz (kur)

30

göröngy

hrouda

mokor

 

31

gurul

kouleti se

karakildu

 

 

Fellelt gyök:

18

58 %

21

67%

8

25 %

* = A baszk szószedetet Sugár Dénes és Frank szívességének köszönhetem

 

 

 

Magyar

Román

Tibeti

(fonetikus átírásban)

1

kar

brat, corp, cor

lakpa

2

karám

strunga, turc

 

3

karika

veriga, inel, cerc

lung, gé-ker

4

karima

bor, gardina

 

5

kéreg

scoarta, crusta

pak-pa

6

kerek

rotund, circular

gó-kor

7

kerék

roata

khor-ló

8

keres

a canto

chö-va

9

keret

rama, pervaz, cercevea

 

10

kerget

a alunga

khjor-né-dró-va

11

kering

a se invirti, a circula, a curge

yó-ju-khor-va

12

kerít

a ingradi

dom-pa, ra-va

13

kert

gradina

dum-ra

14

kerül

a ocoli

khor-va

15

kerülőt tesz

ocol

jö-ra

16

kerület

circumscriptie

ke-rá

17

kerülő

indirect

 

18

korona

coroana

csi-cu, csö-pen

19

korong

disc

khor-ló

20

kör

cerc

gó-kor

21

körít

a garnisi

 

22

környék

imprejurime

 

23

környez

a inconjura, a incerni

kor-va (körülövez)

24

köröz

a se invirti in cerc

chel-va

25

körül

imprejur, circa, cam

khor-la

26

körzet

circumscriptie

 

27

kurta

scurt

tok-ca

28

kürt

corn, trompeta, goarna

tung

29

görbe

curbat

kukkucsépa

30

göröngy

bulgare, grunz, zgruntur

dokdó

31

gurul

a se rostogali

 

 

Fellelt gyök:

21

67%

10

32 %

 

 

Magyar

Német

Korábbi német nyelvváltozatok: ófelnémet (ahd), ószász (asächsisch), germán (ger.), középfelnémet (mhd), gót, stb.)

1

kar

rArm, sKorps, rChor

arm

2

karám

rPferch, rKamp, rHag, eHürde

pferrich, pferrik, perk, park, parrock, hac (mhd), hag (ahd), hago (asächsisch), hurt, hurd, horde

3

karika

r(h)Ring, rReifen, rKringel

rinc, hring, reif › a kreisförmigből, rife, rifi, raip, krinc, kringr

4

karima

rRand, eKreupe

rant, rand, krampa, krumm

5

kéreg

eRinde, eKruste

kruste, krusta, rinte (mhd), rinda, rinta (ahd), birke (mhd), birihha (ahd)

6

kerek

rund, kreisförmig

rond, ront, kreis

7

kerék

sRad

rat, roto (latin)

8

keres

suchen, verdienen

suochen, suohhen, sokjan (gót)

9

keret

rRahmen

rame, rama, ramft, raam, ranft

10

kerget

jagen, treiben

jagon, jaghen, jaga, triben, triban, dreiban (gót)

11

kering

kreisen, zirkulieren

kreis

12

kerít

einfassen, umzännen

zun, zuin

13

kert

rGarten

garte, garto, garda, ghorto-s, ghordho-s

14

kerül

meiden

umbiegan

15

kerülőt tesz

einen Umweg / Abstecher machen

umweg,

16

kerület

rUmfang, rUmkreis

kreis, zirkel, circil (latin)

17

kerülő

rUmweg

wec, wigs

18

korona

eKrone

corona (ahd), krône (mhd)

19

korong

eScheibe

schibe, sciba

20

kör

rKreis, rZirkel

kreiz, kreit, kret, krijt

21

körít

garnieren

warnjan (germ.)

22

környék

eUmgebung, eGegend, rUmkreis

umbegeben, umbigeban, gegende, gegendte

23

környez

umfangen, umringen, umkränzen

umberingen, umberinc, umbi[h]ringen, krengzen

24

köröz

kreisen, zirkulieren

kreizen (mhd), zirkel, kurrendieren (latin)

25

körül

rings(her)um

umbe, umbi, um,

26

körzet

rUmkreis

districtus (latin)

27

kurta

kurz

kurze, kurzi, curtus (latin)

28

kürt

sHorn, sKornett

haurn (gót)

29

görbe

krumm

krump, chrump, krom, crumb,

30

göröngy

holperig

 

31

gurul

rollen

kugel, koller, kuller

 

 

31-ből 18

58 %

Forrás: Duden 7. Das Herkunftswörterbuch

31-ből 13, 42 %

 

            Ez a táblázat a K - R magyar teremtő gyökről azt bizonyítja, hogy négyezer évvel a sumérok fénykora után és jó kétezer évvel a kelták és etruszkok után ma egész Európa a ragozó ősnyelven alapuló gyököt illetve szókincset használ. Most igazán mondhatnám, hogy Európa ma szógyökeiben magyarul beszél(!), de nem mondom, mert “csak” a K - R gyökről beszélek - legyen az bármilyen néven nevezett nem-ragozó “indoeurópai”-nak tekintett nyelv.

            Maradjunk a K - R teremtő gyöknél, mint kiindulópontnál. A mostani helyzetet véve teljesen mindegy, hogy a K - R származékokat hogyan ejtik ki ma, jó kétezer évvel későbben - legyen az az olasz circolo-csirkolo, a német Kreis-krejsz, az angol circle-szörkl, a szláv kruh (kör) stb., - a lényegen nem változtat, egészen egyszerűen magyar gyökből képzett szavakat használnak saját kiejtésük szabályainak megfelelően a magyar nyelvtan nélkül. Marácz László fentebbi 7. (8.) szabályát megtoldva a nyelvtani feltétellel, immáron kétszeres érvem van az indoeurópai elgondolásokkal szemben, ez a szóbokor és nyelvtan együttes alkalmazása az átvételi irány meghatározására. A nyelvtani feltétel itt arra vonatkozik, hogy véleményem szerint nem elegendő a szavak egyeztetése nyelvek összehasonlítására, de igen fontos a ragozó nyelvek nyelvtani sajátosságainak elemzése is a rokonságok illetve leszármazások irányának megállapítására. Miután az ősnyelvi (magyar-mahgar-subar-sumér, de általában véve is az uralaltáji ragozó nyelveket) nyelvtan sehol sincs meg náluk, - legfeljebb romjaiban - Marácz kitételei ezért az indoeurópai nyelvek tekintetében bőségesen megfelelnek a szűrés elvégzésére. Az ősiség nem vitatható, hiszen a ragozók történelme és nyelve az időtlenségben gyökerezik, míg az indoeurópaiak létezése és nyelve a Kr. e. 2000-et megelőzően alig adatolható érdemben. A majdan elvégzendő uralaltáji nyelvek összevetésekor azonban már szükségünk lesz a nyelvtan alapos összevetésére is éppen saját érdekünkben, nyelveink összetartozásának kétséget kizáró igazolásában. A közreadott nyelvi KÖRkép, azaz a K-R szóbokor nem teljes, de ettől nem silány, hisz Marácz éppen azt mondja, ha az összehasonlított nyelvben akár csak egy szó is nem e gyöktől származik, az mind azt bizonyítja, hogy tőlünk vették át a szóbokor elemeit. Tekintsük át a mellékelt táblázatok alapján Európa és a világ sok-sok fontos nyelvén, miről is beszéltem eddig.

            A K - R magyar teremtő gyök (itt most csak részlegesen tárgyalt) szóbokra alkotóelemeinek előfordulása a világ nyelveiben különösen gyakori. A gyök más nyelvben való - általam elvégzett - azonosítását a gyök vastagabbra szedésével jelzem. A felmérés körülményei teljesen sterilek, kéziszótárnál nagyobb forrást nem használtam, nem teszek etimológiai megjegyzéseket, nem használom a műveltségi elemeket is feltáró értelmezési módszert, és nem vizsgálom azt sem, lehettek-e az indoeurópai és egyéb nyelvek között további, esetlegesen másodlagosnak tekinthető átvételek. Kutakodásunk végeredményének szempontjából ugyanis mindegy, honnét vették a szavakat, nyilván azért vették át, mert szükségük volt rá, vagyis nyelveik annakelőtte nem alkottak fogalmakat a kérdéses tárgyról, cselekvésről, fogalomról. Ilyen értelemben a felvétel kommentár és következtetésmentes. Ajánlom azonban más kutatóknak nyersanyagként a gyűjteményt vagy leletet, mert az kísérőszöveg nélkül is beszél.

            Néhány észrevételt mégis tennem kell az összképről. Mindenekelőtt megállapíthatónak tűnik, hogy Európa mai nyelveiben igen masszív és kiterjedt - mondhatjuk alapozó erejű – sumér-(magyar, kelta, etruszk) eredetű alapréteg van. Ezen nem is érdemes nagyon vitatkozni. Annak viszont érdemes utánanézni, mi módon kerülhetett ez a - maradjunk egyelőre a sumér elnevezésnél - rengeteg ősi alapszó a világ, de különösen Európa mai nyelveibe. Különösen kirívó a portugál és spanyol 75 % körüli, továbbá a latin, olasz, francia nyelvekben fellelt K - R gyökök aránya, amely 65-70 % körüli. Adódik a feltételezés, hogy az etruszk és a kelta nyelvek miatt, hisz mindkét esetben igen hosszú ideig, évszázadokig tartott az együttélés a latinokkal és germán-frankokkal. Igen ám, de akkor az etruszk és kelta igen hasonlónak kellett legyen, mondhatni: azonos, mert egyezéseik is közös gyökerűek. Igen, ez lehet a helyzet, és éppen a latin és olasz egyeztetések 70 % körüli eredménye támogatja a felvetést. Feltűnő a germán nyelveknél tapasztalt 50 % körüli meglehetősen állandó arány is - túl magas, főleg pl. a svédeknél, akik ugye nem jöttek át a szárazföldre, miután azonban a finnekénél magasabb arányt mutatnak, nem mondhatjuk, hogy körrel kapcsolatos fogalmaikat tőlük szerezték volna. Nyilván erre is van magyarázat. Nem véletlenül vontam be a vizsgálatba a korábbi német nyelvváltozatokat. Az ónémet nyelvekben meglevő gyökarány arra mutat, hogy a mai németben rögzítettek nem előzmény nélküliek és ugyanúgy hordozták az ősi magyar gyököt, ahogy a maiak is ezt teszik. Mindez arra is rávilágít, hogy igen régi szóátvételekkel van dolgunk, amelyek immáron ott is igen mélyen gyökereznek. Ezen időbeli hátrálásunkkal kétségtelenné tehetjük most az ókorban lezajlott átvételt. Feltűnő a “kert” és “körít” szavak makacsul állandó ragaszkodása is a nagyon erős ősi “gar” sumér gyökhöz. Ugyanígy találunk olyan szavakat is, amelyek - pl. kerget - úgyszintén makacsul nem jelennek meg gyökeikben, kivéve éppen a portugált és spanyolt, akik viszont ma is használják. Általában érzékelhető, hogy a magyar szóbokor néhány, esetleg egy-két alapváltozatát veszik csak át, és ezeket használják a szóbokorba tartozó többi szó megjelenítéséhez is, mint pl. cir-, Kreis- zir-, stb. Ugyanígy feltűnik a “korona”, “kurta” és “kürt” szavaink minden várakozással ellentétes makacs - szinte betűre látható - azonossága majd minden nyelvben. Feltűnik még az is, hogy az a bizonyos indoeurópai mássalhangzó-torlódás igen szerény, jellemzőnek általában nem tekinthető 10 % körüli arányával, inkább csak a germánokra és szlávokra igaz, főképp a “Kreis” szó kiterjedt rokonsága miatt. A finnek csak a középmezőnybe kerültek, ezzel szemben a törökkel felsültünk, 20 % körüli aránya világos üzenet a finnugor-török hívőknek, bár itt mindenképpen számításba kell venni Kemal atatürk nyelvújítását, amely a török nyelvet jónéhány ősi gyökétől szabadította meg, indoeurópaiakra cserélve azokat. Még a tibeti is jobb a töröknél 30 % körüli arányával. Ennyit a török rokonságról, már legalábbis abban az értelemben, hogy tőlük vettük volna át szókincsünk tetemes részét. Ha most a finnt és a törököt egymás mellé állítva azt látjuk, hogy nyelvtanukban a sumér-magyar nyelvtani elemek közel felét őrzik, azzal különös megállapításra juthatunk. Nevezetesen arra, hogy a Kr. e. III-II. évezred fordulója táján megvalósult sztyeppei együttélésünk idején bőven volt alkalmuk ezek átvételére. Műveltségbeli fejlettségüket mutatja, hogy erre képesek voltak távoli rokonaink lévén, szemben a görögökkel, latinokkal, germánokkal és szlávokkal, akik viszont erre nem voltak képesek, pedig legalább ugyanolyan sokáig éltek elkeveredve őseinkkel, mint az etruszkok Itáliában.

            A szláv nyelvek általánosan 50-67 % körül szóródnak és ugyanaz tapasztalható, mint a germánoknál. Néhány, - a véletlent már kizáró számú - esetben megjelenik a “t” mássalhangzó a “k” helyén (pl. tromba, truba a cornet (kürt) mellett); vagy a horvát “traziti” (keres), a román “tarc” (karám), a portugál “torráo” (göröngy), - általában hangugratás kíséretében - ami arra mutathat, hogy a szokványos g-k, zöngés-zöngétlen párosnak lehet egy még előbbre, a felső fogakhoz tolt, hangsúlytalannak szánt változata is az indoeuropaizálódás folyamatában.

            Magyar Adorján szerint nem feltétlenül erről lehet szó ez esetben: Igaz ugyan, hogy nyelvünk kürt szava a kőrös szócsoportba tartozik ugyanúgy, mint egyébként a latin-olasz cornus-corno (kornusz-korno) és a német Horn, amelyek egyaránt jelentenek úgy szarvat (tülköt, türköt), mint kürtöt is, de viszont az olasz tromba és a szerb-horvát truba = kürt szavak tisztán török szócsoportbeli (magyar) szavak, habár ezekből az árja nyelvérzék az első magánhangzót már ki is hagyta, de amelyek a kihagyás előtt kétségtelenül toromba, turomba, turuba alakúak voltak. Miután azonban népünk a kürtöl, kürtölni igénk helyett ma is szokta mondani hogy tülköl, türköl, tülkölni, türkölni, eszerint kétségtelen, hogy kellett létezzen tülök, türök avagy turuk szó úgy szarv, mint kürt jelentéssel is. Azt is meg kell még jegyeznem, hogy a szerb-horvát rog = szarv és kürt szó a latin-olasz cornu-corno = szarv és kürt szónak csak megfordított kiejtése; mivel azonban a szómegfordítás törvénye az árja nyelvekben nincsen meg, ebből az is következik, hogy ezen kőrös szócsoportbeli szavak ősnyelvünkből kerültek az árja nyelvekbe, vagyis hogy kőrös őstörzsünktől származtak oda.[72]

            Nem kevésbé izgalmas észrevételeket tehetünk a szlávokkal kapcsolatban. Az oroszban - kelta befolyás hiányában – sztyeppén maradt néprészeink beolvadása miatt találni nagyszámú átvételt, és tegyük hozzá, hogy a körrel kapcsolatos szóképzéseik igen jók, szabatosak, nem gépies ismétlések, szemben a többi, az oroszokhoz képest távolabbi szláv nyelvekkel. Ez természetesen nem az átvevőt dicséri, hanem a jelek szerint fölös számban beolvasztott magyar törzseket. E törzsek az orosz etnogenezis idején (is) éltek saját hazájukban, amikor a szlávság (és a normannok) nagy számarányának nem tudtak már ellenállni, és végül felszívódtak a szláv tengerben. Végezetül pedig feltűnően, szinte jelzésszerűen, “szignifikánsan” jelentkezik az indoeurópai nyelvekben a képzés szegényessége, ha szembeállítjuk a teljes magyar szókészlettel. Jó néhány látható összefüggést is felvázolhatnék a továbbiakban, de végül is az igazi kérdést kellene megválaszolni, hogyan került e sok azonos gyökű szó e nyelvekbe. E lelet nem kikerülhető, létezik, ezért magyarázatot követel.

            A bemutatott nyelvi táblázatok jó néhány messzebbre mutató kérdést is felvetnek. A portugál (77%) és spanyol (74%) nyelvben tapasztaltak azt mutatják, hogy a Régi Keletről származó sumér, vagy azzal felülrétegzett nyelvet beszélő ibér alapnépesség + kelta betelepülés + ráadásul szintén ősnyelvi befolyás alatt kialakult rátelepedő latinok - ez a recept az eredményhez. Ha ezt a Kárpát-medencében tették volna, vagy Ibéria nem lett volna olyan átjáróház a történelem folyamán, mint amilyen, tökéletes magyarok lennének azzal a különbséggel, hogy nem felejtettek volna el ragozni. Ez tehát nem az az eset, mint a latinoké, sőt arra kell gondolni, hogy éppen a latinok közbelépésére felejtettek el ragozni a félszigeten, - hozzátehetem, - a sajátjukon, Itáliában is. Az már csak ráadás, hogy a portugál és spanyol jóval kevésbé gépiesen használja a K - R gyököt, mint a többiek, kitapintható a szavak értelmének erősebb megléte. Az Ibériai félszigeten is találtunk tehát valamit. A mai indoeurópaiak szerint ott nem jelentős kelta jelenlét volt, inkább csak elkeveredtek volna az ibérekkel és váltak együtt keltibérré. Ez rendben is lenne, csakhogy az ibérek jelenléte eszerint még rá is erősített a nyelv fennmaradására. Emiatt nem mondhatjuk, hogy az ibérek indoeurópai nyelvet beszéltek volna, hisz ebben az esetben a kelta már velük elvesztette volna ragozó jellegét. Elég okunk van így arra, hogy a félszigeten gondoljunk köztörténetet módosító eseményekre vagy helyzetekre. Annál is inkább, mert ott is a szokásos történet szerinti a római hódítás. Kr. e. 212-205. között a katonai győzelmük zajlik le. A szabadsághoz szokott keltibér nép ezt követően 181-174 között, 154-ben és 144-ben három szabadságharccal lázad fel a mindenen átgázoló római hatalom ellen. Pontosan ugyanazon koreográfia szerint, ahogy később Pannonia, majd Erdély ugyanolyan keleti keltái is fellázadnak ellenük. Ugyanaz a mentalitás látható Ibéria félszigetén is, amint máshol, a keleti kelták lakóhelyein is.

            Igen tanulságos a román nyelv 67 %-os szereplése e körképben. Gyakran hangsúlyozott francia és latin műveltségük mellett a mélyben ott vannak a magyar gyökök csendben és szótlanul jelentős arányban. Talán mégis lehet, sőt van is valami hiba nyelvük hivatalosan kinyilatkoztatott elszármazási elméleteivel. A szárnyaló elméletek ugyanakkor képesek meríteni Kelet-Európa rájuk eső része és az Észak-Balkán 2500 évvel ezelőtti nyelveiről közkézen forgó, meglehetősen kevert ma elterjedt elgondolásaiból, amelyek az ottani alapnépesség származását illetik. Kelet-Európa előzményei keretében részletesen is visszatérek a kérdésre, most csak annyit jegyzek meg, hogy arrafelé is kelták, dákok, géták és basztarnák, sőt szkíták éltek. Nehéz, szinte lehetetlen ugyanakkor összeegyeztetni a rómaiak szereplésével a jó ezer évvel későbbi bizánci és szláv vezetésű román etnogenezist. Okkal tehetjük fel, hogy nyelvük ellatinosítása során közvetve is kaptak nem egy magyar gyököt, bár emiatt azokat nem annak tekintik.

            Ahogy a latin nyelvekben tapasztalni a legnagyobb arányú szóátvételt, felmerül következtetés, hogy e jelenségnek esetleg köztörténeti vetületei is lehetnek. Ha ugyanis a latin - vegyük először ezt a nyelvet, - a táblázatban mutatott arányban szorult alapnyelvi szókincs átvételére, arra kell gondoljunk, hogy kis híján beolvadtak az etruszkokba - ha csak pusztán a K - R gyök vizsgálata alapján mondanék véleményt. Nyilván e beolvadást valami megakadályozta, amiről ma nem lehet olvasni sehol. Legfeljebb Meszlényi Róbert Imre[73] munkájára gondolhatunk, aki szerint “A kultúra legjellemzőbb ismérve a nyelv. Nyelvünk szerint tartozunk egy nemzethez vagy egy közösséghez, így a nyelv az identitás legfőbb mércéje. Egy régészeti lelet napvilágra kerültével a nagyközönséget leginkább az érdekli, hogy kik voltak a lelethátrahagyók és milyen nyelven beszéltek, - ami legtöbbször kideríthetetlen. Az ókori népek azonosítására az őstörténet-tudomány a nyelvészetet és az interdiszciplináris tudományágakat együttesen hívja segítségül. Az együttműködés szinergiai hatását viszont csökkenti az a tény, hogy a nyelv eredete csak ritkán azonos az etnikum eredetével. Az egymást támogató kutatások jobb hatásfoka érdekében (mielőtt bármihez is kezdenénk) ildomos megállapítani azt, hogy a fenn említett két társadalmi réteg közül melyik nyelve őrződött meg. (Meszlényi egy-egy népet hódítókból és meghódoltatottakból állónak tekint – megjegyzés tőlem. )

- Ha a hódítók nyelve maradt fenn, akkor a nyelvészet annak a sikeres etnikumnak a múltját segíti föltárni, amelyről az annalesek szólnak,

- de ha az elnyomottak nyelve maradt fenn, akkor a nyelvtudomány konfliktusba kerül a krónikákkal és a feljegyzésekkel, miáltal kontradikció keletkezik az együttműködésben.

            Ezek után megérthetjük a “melyik népréteg nyelvét beszéljük?” kérdés fontosságát, melyre a válasz nem nyilvánvaló. A nyelvek küzdelmében, a rabszolgatartó társadalmaknál általában az uralkodó nyelve került ki győztesen, ellenben az autochtonokra rátelepedő elnyomók elvesztették nyelvüket.[74]” A szerző itt kifejezetten az Árpád-kori magyar nyelvi fejleményeket vette célba, de úgy gondolom annál jóval általánosabb értelemben sikerült megragadnia a kérdést. A latin-etruszk, de különösen az ibériai ügyekben fellelt mai nyelvi állapot alapján azonban valami hiba máris van, ugyanis a hódítók nyelve nem győzött “eléggé”, szinte vereséggel felérő győzelmet arattak az etruszkokon - és most már vegyük oda az itáliai keletieket (keltákat) is, akik a Pó-völgye, a későbbi Gallia Cisalpina államalkotó népe volt. A nyelvüket - pontosabban szókincsüket - vették el a jelek szerint, a hozzátartozó nyelvtant mellőzve. Ha pedig nem győzött igazán a latin, tovább kell keresgélnünk a lehetséges kutakodások irányát. Egyfelől a nyelvészetben van sok feladat még a továbbhaladáshoz - ebbe az etruszk alapos tanulmányozását is beleértem, - mert nagy mennyiségű írott anyagra fentiek közül csak tőlük számíthatunk. Részint a megfejtetlen tábláikra, részint a még vélhetően mindig földben pihenő és ki nem ásott korszakos iratokra. Róma és a római szerzők tudósításait, kezdeti időszakának gyér anyagát már ismerjük, abból sokkal többet már nem tudunk meg. Másfelől a latin nyelv feltűnően kis arányú - majdnem vereségnyi - győzelme ellentmondást rejt a valósághoz képest, magyarul nem egészen úgy kellett történnie annak a bizonyos latin-etruszk összeolvadásnak, ahogy azt ma tudjuk. Sőt, a feltárt nyelvi körkép tanulságait tovább vezetve arra gondolhatunk, hogy a betelepülő latinok korábbi nyelvüket – szavaikat - elveszítve azonosultak volna az etruszk tömegekkel, de nyelvi sajátságaikat csak abban a vonatkozásban tudták érvényesíteni, hogy lefaragták annak ragozó jellegét. Erre már csak azért is gondolnunk kell, mert igen hosszú ideig éltek egymás mellett. Ez az eset kísértetiesen hasonlít az akkád nyelv kialakulásához is az egykori Sumerben, és egyben feltehetővé teszi az indoeurópai nyelvek ma újabban elterjedt felfogás szerinti spontán kifejlődésének lehetőségét, amennyiben elfogadjuk, hogy ezen indogermanizálódási folyamat bárhol bekövetkezhető nyelvtani kategóriaként értelmezhető, nem pedig szerves nyelvalakulásként. Akárhonnét is nézzük e bonyolult kérdés kialakulását és lehetséges elvi megoldását, mindenképpen valós nyelvi közegben modellezhető csak e ma még kissé ködösnek ható folyamat. Anélkül azonban, hogy túlságosan mélyre hatolnánk e kérdés filozofikus megközelítésébe, mindenképpen rögzítenünk kell, hogy véleményem szerint igenis valós és megfogható történelmi helyzethez köthetően kell a kifejtést is elindítani. A jelek szerint az etruszk nyelvi kérdés összességében nemcsak abban fejezhető ki, hogy származását illetően milyen tulajdonságokkal bírt korábban, hanem az éppen itt felvázolt egyedi nyelvalakítási szerepében lehetnek eddig fel nem tárt jellegzetességei. A korábbi elképzeléseken tehát mindenképpen túlléptünk abban az értelemben, hogy ragozó nyelvnek könyveltük el határozottan, ezt az etruszk nyelvi fejezetben be is mutatom. Fejtegetéseimben a részben abból későbben kialakult új nyelvre, a latinra okozott befolyásának körülményeit taglaltam.

            A germán nyelvekben, de különösen a franciában fellelt gyökszavak más oldalról lesznek érdekesek. Gyökerük nem az etruszkban, hanem a keltában keresendőek elsősorban, de tagadhatatlan a későbbi latin felülrétegződés is, ahogy Ibériában is történt, csak nem olyan intenzíven, hisz mintegy 150 évvel későbbi volt náluk a római megszállás. Ezen felül Gallia jóval egységesebb volt nyelvében és szervezettebbnek is bizonyultak a hispániai keltibéreknél. Ha magunk elé idézzük a Turániak őstörténete c. fentebbi fejezetben elemzett Kelet-európai síkság népi és nyelvi viszonyait, láthatjuk, hogy a nagy folyóvölgyekből szétáradó ősnépi etnikum tette lakottá e hatalmas területet. Származása ugyanaz, mint a Brit-szigetek és a földrész nyugati felén megtelepülteké, mint túlnyomó alaprétegé, jelentős részük azonban Kárpát-medencei megálló után vágott neki az északabbra vonulásnak, majd a cimmeri és szkíta nyugatra vonulással és felülrétegződéssel állt elő az a népesség, akiket keletiként (keltaként) ismerünk. Az ő esetükben nem kihangsúlyozott keltaságuk, pedig semmiben sem találunk más eredőket etnogenezisüket illetően. Skandinávia felől a Kr. e. II. században indul meg a germán betelepülés. Ma már nem beszélünk róla, de nyilvánvalóan háborúk árán kerültek be az öreg földrész belsejébe vikinges lendülettel. Háborúikat az ősnéptől származó földművesekkel folytatták végeláthatatlan sorban, míg nem sikerült első hídfőállásaikat megalapítani. A földműveseket legyőzve és a maradékkal együtt élve olyan szókincs birtokába kerültek, amelytől azóta sem tudtak megszabadulni, így az ma - jó kétezer évvel a csaták után - azonosítja az átvevőt. Azok a germán törzsek, amelyek később nyugat felé vonultak, újabb ősnépi részlegekkel kerültek kapcsolatba és keveredtek el - ezúttal már Gallia és Brithon földjén, - csak tovább szaporíthatták műveltségi elemeiket a további szóátvételeikkel.

            E nyelvi körkép azt is mutatja, hogy a szóbokorban végzett egyeztetések száma arányosan csökken, ha távolodunk a kelta-etruszk törzsterületektől. E tény annál is inkább meglepő, mert sokat emlegetett finn és török rokonaink nyelveiben - akiktől az indoeurópaiak szerint sok mindent tanulnunk kellett volna, - az egyezések aránya nem azt adja, amire számíthattunk, de a nagy finnugor és török elméletek mai súlyánál elvárható nagyságrendekkel kisebb, a törökökre nézve pedig szinte a semmivel egyenlő. Hozzáteszem újra, továbbra is a K - R gyök körében végzett gyűjteményről van szó, nem pedig nyelvek közti teljes összehasonlításról. Eddigi fejtegetéseim - úgy látom - alaposan kimerítik a fentebb már újra idézett Meszlényi-féle ellentmondás feltételeit,[75] vagyis ezek látványos ellentmondásban állnak a ma oktatott történelemmel, a nyelvészeti ügyeket már nem is említem. E kemény és makacs ellentmondások feloldását csak részben tudom megtenni az okok feltérképezésében a fenti logikai úton, az igazi választ igen alapos és szakszerű nyelvelemzések adhatnák meg. Mivelhogy azonban eddig e tárgyban tudomásom szerint a Czuczor - Fogarasi - Magyar A. - Badiny - Marácz kör alkotta kutatókon kívül más nem dolgozott, külföldi nyelvekkel történő összehasonlításra egyedül Magyar Adorján vállalkozott itthon Ősműveltség c. művében, ő is inkább szemléltetési szándékkal; nyugaton az ő kutatásaikról nem is hallottak, nemhogy kutattak volna - ezért a nyelvészet új feladata lesz komolyabban utánanézni az itt felvetett kérdéseknek. Egy vitázó kedvű indoeurópai nyelvész már mondaná is, hogy felfedeztem (újra) az indoeurópai ősnyelvet - amit ők már régen eltemettek, - és persze mi is tőlük vettük át körrel kapcsolatos szavainkat. A dolog valóban úgy áll, hogy újra felfedeztük a valódi indoeurópai ősnyelvi forrást, - amit ők kétszáz év alatt sem találtak meg sehol, - de ez nem az övék, hanem a ragozó nyelvűek ősnyelve, vagyis a miénk. Ennek a ragozó ősnyelvnek szavait használják ma Indoeurópiában széltében-hosszában nyelvtana nélkül.

 

            Nem véletlenül vettem fel e nyelvi táblázatba a korábbi, több száz évvel ezelőtti germán-ónémet nyelveket, nem feledkezve meg a többszöri indoeurópai hatásokat kiszélesítő nyelvújításaikról sem, mint ahogy pl. Luther Márton bibliafordításával is tette ezt a némettel. Áttekintésük és az ott rögzíthető fellelt gyökök száma további eligazítást ad arra nézve, hogy hozzávetőleg mikor kerülhettek a mai nyelvekbe az ősi magyar gyökök. A fellelt arányok eszerint kisebbek a mai nyelvváltozatokban rögzített arányoknál. Adódik a következtetés, hogy az ősi ragozó gyökök áttelepülése és átvétele a mai nyelvekbe azóta is, most is folyamatosan zajlik! Ezúttal azonban már nem a magyar és a kelta az átadó közvetlenül, hanem a latin nyelvek és a latinnal igen erősen átszőtt angol nyelv. Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy a mai Európában általános, a latinalapú és angol nyelvek által gerjesztett erőteljes, földrésznyi méretű nyelvi kiegyenlítődés folyik már teljes lendülettel, tovább terjesztve a 2500-2000 évvel ezelőtt a keltáktól, etruszkoktól, Kárpát-medenceiektől, a ragozóktól átvett ősnyelvi szókincset. Tárgyszerűen tekintve a kérdést, nincs más kiterjedt alapnépesség Európában, amely nem az átvett alapnyelvet beszélte volna, és nincs más alapnépesség, amelybe a hódítók beleolvadhattak. Amikor műveltségek és nyelvek átvételéről beszélünk semmi mást nem tekinthetünk, csakis a meglévő helyi valóságot. Ez a mindig kikerülhetetlen valóság pedig nem más, mint a helybenlakó földművesek nyelve. A beolvadók csak ezzel és semmi mással nem szembesülnek, ezt kell átvenniük, legyűrniük (vagy átformálniuk) arányszámuktól függően. Emiatt szűkül le drámai módon az indoeurópai nyelvészet mozgástere is.

            A mai nyelvkiegyenlítődés elsőszámú katalizátora a tömegkommunikáció és az írott sajtó, amely rátelepszik a népekre, nyelveikre. Mindez egyben azt is mutatja, hogy már ma javában folyik a majdani Európa egységes nyelvének kialakulása ősnyelvi ragozó alapokon és indoeurópai mezbe bújtatva. Az európai egységesülési folyamat mindenesetre az egy nyelv használata felé mutat, amelynek előállta csak idő kérdése. Azt is lehet előre tudni, hogy takarékossági alapon kezdenek majd hozzá az egynyelvűség megvalósításának. Mi magyarok ebbe természetesen soha nem mehetünk bele, mert az népi személyazonosságunk felszámolását jelenti. A kelta-magyar újbóli elterjesztése viszont nemcsak saját nyelvünk megőrzését jelenti, hanem egy egész földrészt juttat egy nagyságrendekkel magasabb fejlettségű nyelvhez és ezáltal ősi alapokon nyugvó műveltséghez. Vannak talán, akiket e gondolat ma mosolyra visz, de ha majd a multik, a nemzetközi cégek boltjaiban külföldiül, valamilyen primitív szlengen beszélve kell majd vásárolnunk, arcukra fagy a mosoly. Aki felismeri e végeláthatatlan folyamatot, vérmérséklete és hagyományai szerint válaszol rá. Egy nem-ragozó (indoeurópai) nyelvű általában nem talál kivetni valót e latin-angol terjeszkedésben, mert úgy gondolhatja, még közelebb kerül az antik hagyományokhoz. Azért sem feltűnő e folyamat, mert e fiatal nem-ragozó nyelvek egyébként is folytonos alakulásban vannak. A franciák időről időre kampányszerűen védekeznének a rájuk zúduló idegen, leginkább angolszász elemektől, de ez csak házi perpatvar, ugyanazon családon belüli vélt sérelmek sorolása. A németek viszont alázatosan hajtják nyakukat a latin és angol nyelvözön guillotinja alá, a köznyelvük hemzseg a nem-germántól.

            Mi ragozók gyökeresen másként élhetjük meg e folyamatot. Létünket és hagyományainkat fenyegető áradatnak tekinthetünk minden olyan jelenséget, amely nyelvünket és annak szerkezetét megbontani igyekszik. Az idegenség beáramlása bomlaszt és elsüllyeszt, rombolja az egyéni és népi azonosságot, mert tudásunk nyelvünkbe van beleírva. Magyarul a beígért nagy európai egyesülés számunkra életveszélyes kaland, tudatosan vállalt önfelszámolás veszélye, mert népünk létét teszi kockára némi támogatásért cserébe. Ha lenne olyan magyar kormány, ha mindegyik kormány olyan lenne, amely garantálja saját műveltségünk ápolását mindenáron, talán hihetnénk az európai jövőben. Ahol azonban sokan belülről bomlasztják szét a magyar műveltséget álságos jelszavak és okoskodások mögé bújva, ott sok jóra nem számíthatunk. Megfogalmazom érthetőbben is. Ha ma Magyarországon immáron állítólag szabad országban következmények nélkül bárki köznevetség tárgyává meri tenni a magyarok magyarságát, műveltségét, az nemcsak maga tehet saját udvariatlanságáról, de azok is, akik már az első próbálkozása után nem hajítják ki az országból. Az ilyen viselkedést boldogabb országokban szigorúan megtorolják. Nyelvében él a nemzet, mondjuk gyakorta igen helyesen. Ha e kincset felhígulni hagyjuk, magunknak ártunk vele. Az ártalom lehet fölöslegesen használt idegen szavak elterjesztése, lehet segédigés szerkezetek nyakló nélküli használata – el fogok menni, holott az elmegyek ugyanazt jelenti, - de ha pl. a gyanu (kapu, zsalu, áru) típusú szavainkban a rövid u-t hosszú ú-ra cserélik a hivatalos nyelvtanászok, ugyanúgy a romlás irányába hatnak. Ezeknél van egy még fontosabb érvem is nyelvünk óvására, nevezetesen az, hogy ha a magyar szembekerül egy másik, nem-ragozó nyelvvel, akkor először nyelvtana kerül veszélybe, egyszerűen azért, mert az idegen azt megtanulni nem tudja és nem is akarja. Éppen ezért a magyar nyelvhelyesség felügyelőinek kellene a lehető legkonzervatívabb nézetek szerint kezelni a magyar helyesírást, sőt tovább megyek. Kellene tartsunk egy hivatalos, hatósági jellegű nyelvőri kart, amely a ránk zúduló idegen kifejezéseket nyelvünk hagyományainak szellemében elnevezni lenne képes. Nemcsak a vadul burjánzó idegen üzletnevek, de az élet minden területén beözönlő idegen fogalmak is “magyarításra” várnak. Pontosabban magyar megfelelőik rendeltetésszerű használatára, nem pedig a kényelmesen szajkózott átvett szavak nyakló nélküli alkalmazására. Az esetek többségében segítene a másokat majmolás mellőzése is.

            A nyelvőri testületre célozva nem a hivatalosnak tekintett mai gyakorlat lesz a megoldás. A Czuczor-Fogarasi – féle szóbokrokban gondolkodni képes tudósokra van szükség, akik az újonnan elnevezendő fogalmakat az ősi szóalkotási szabályokkal képesek megalkotni. Ha a magyar nyelvet, mint a betűk (hangok) által szóbokrokban építkező, majd képzőkkel bővített variációs rendszerként tekintjük, akkor láthatjuk, hogy - Marácz szerint - távolról sincs kimerítve minden lehetőség benne. Vagyis ha nevet kellene adjunk egy új, pl. kör értelmű jelentésmozzanatot is tartalmazó fogalomnak, akkor meg kellene nézzük, mit nem használunk még a rendelkezésre álló változatok közül. Így – csak kifejezetten az elvi példánál maradva – egy olyan körpálya elnevezése, amely mondjuk egy mesterséges műhold Föld körüli pályáját vagy annak síkját akarná kifejezni, akkor azt éppen kurony-nak is elnevezhetnénk, mert e szót még eddig nem használtuk semmire sem. A magánhangzó választása is tükrözhet vagy hordozhat jellemző adatot, esetünkben talán a mély magánhangzó a távoliságra, nagy méretre utalhat. Úgy gondolom, hogy a magyar nyelv ehhez igen hasonló elveken jött létre. Ehhez azonban egy igen kemény feltételnek is fenn kellett állnia, nevezetesen az, hogy népünk minden tagja – feltételezhetően a mágusokkal, tanítókkal, a szellemi életet vezetőkkel egyetemben – öröklött tudásának birtokában maga is teljes joggal elnevezhetett bármit, bármilyen fogalmat. Vagyis a szerves műveltséget bírók saját személyükben is alkalmasak kellett legyenek egyenként is a műveltség alakítására. Ettől szerves ez a műveltség. Nem volt szüksége szavakat átvenni sehonnan sem, mert nyelvét maga állította elő. Nem volt szüksége szóátvételekre. Ettől szellemi nép a ragozók népe és a miénk is, és ősi szerves műveltségének magas szintű, mindenkire kiterjedő, általános és termékeny birtoklása a kulcs a nyelv folytonosan zajló felépítéséhez. Az országban ma nagy lendülettel folyó szerves műveltségi kutatásokat így most kiterjeszthetjük a nyelvre is. Mert erről van szó: voltaképpen a szerves nyelvészetet találta fel Czuczor és Fogarasi, csak tudatosan eddig nem neveztük meg lényege szerint. Ez a nyelvőri testület nem indogermanizált magyar akadémikusokból áll majd, hanem az újra feltámadó, a szerves műveltségben felnőtt mágusok alkotják meg. A magyar nyelv reneszánsza lesz e felismerés gyökeret verésének kezdete. Gyermekeinket nem más, idegen, selejtes elképzelések mentén átvett sületlenségekre kell megtanítsuk, hanem olyan általános tudás birtokába juttatni, amely önálló cselekvésre teszi őket alkalmassá. A magyar iskolarendszer erre nagy vonalakban még a közelmúltban is megfelelt. A mai külföldi lendülettel átalakított egyetemek és más iskolák félművelt, korlátozott cselekvőképességű rabszolgák kiképzésén túl másra nem tűnnek alkalmasnak, ezért ezekre nincs igazán szükségünk. Előbbire viszont nagyon is, jobban, mint máskor korábban. Sajnálatos módon Európára hivatkozva rombolják szét éppen ma is e nagy hagyományokkal rendelkező oktatási rendszerünket. A lebutítás eszerint feltétele lenne a reménybeli csatlakozásnak?

            És akkor most, hogy az európai nyelvekben fellelhető K - R gyök azonosításairól tett észrevételek és a róluk folytatott fejtegetések végére értem, rátérhetek a lényegre. Van ugyanis a felsoroltak között két olyan nyelv, amelyben 100 %-os a megfelelés a magyar szóbokorral, ez a sumér és a kelta. Marácz feltételei szerint, ahol a megfelelés - pontosabban azonosság - ilyen arányú, ott egyazonos nyelvvel állunk szemben. A feltétel az ősi magyar teremtő K - R gyök esetében teljesült, ezért igen közel kerültünk ahhoz, hogy kimondhassuk a magyar - kelta - sumér nyelvek rokonságát. Az esetleges azonosság kimondásához ennél sokkal többre van szükség. De nem is emiatt bonyolódtam bele e kérdésbe. Hanem azért, mert azt viszont sikerült láthatóvá tenni, hogy a kelta nem indoeurópai nyelv.

            A sumérban nem sikerült minden, a vizsgálatba vont szót megtalálni, egyeztetni, de ahol igen, ott jó a megfelelés. Nyilván későbbi szóképzésekről lehet szó, vagy szótáraink még nem teljesek. Az általunk ma használt korona szóra nem találtunk a k-r gyökhöz tartozó megfelelőt, - men, min7, aga - itt valószínűleg más analógia szerinti szóhasználat lehetett a suméroknál, mint a fa vagy szarvas koronája. Ha a szarvas koronájára, kelta analógia szerint agancsára gondolunk, értelmileg egyeztethetőnek tűnik az aga szó is. Fentiek miatt most az egyeztetéstől eltekintettem. Amennyiben későbben, újabb kutatások alapján sem oldható fel ez a ma még megoldatlan kérdés, akkor a k-r gyök sumérban fellelhető teljessége nem lenne meg. Ha így alakulna, nemhogy kudarcként érne bennünket, hanem még nagyobb sikerként és igazi szenzációként. Ugyanis a bemutatott nyelvi körkép egyben azt is mutatná, sőt bizonyítaná egészen váratlan oldalról, hogy a sumér az átvevő nyelv, vagyis eszerint az Európában kialakult Kárpát-medencei magyar nyelv az egyetlen ragozó ősnyelv európai társával, a keltával egyetemben. Egyetlen szó hiányára, vagy nem betű szerinti egyezésére mégsem alapozhatjuk ilyen horderejű kérdés eldöntését két ennyire közeli ragozó nyelv közt felmerült kérdésben. Nem kellene ehhez hasonló fejtegetésekbe bocsátkozni egy nem-ragozó nyelvvel való egyeztetés során, ott a nyelvtan hiánya miatt nincs ilyen gond.

            Édes nyelvtestvéreinket találtuk meg a keltákban és természetesen mai leszármazottaikban is, mint pl. az írekben. A nyelvi – továbbá nyelvtani - azonosság reménye ragozó nyelvű ősnépi azonosságot is tartalmazhat azon oknál fogva, hogy valóságosan megjelenő nép(ek) kellett e földrészen elterjessze(-ék) az ősnyelvet, illetve a vele közvetlen rokonságban lévő nyelveket. (Az azonosítás alatt most nem azt kell értenünk, hogy a sumér, a kelta és a magyar ember közvetlenül elbeszélgethetnének egymással abban a rokoni értelemben, ahogy a latin, germán vagy szláv nyelveket beszélők ma nagyjából megérthetik egymást, hanem a nyelvi genetikai rokonság tényére kell figyelemmel lennünk, az azonos elvek szerint építkező nyelvtan és az azonos szógyökök közös birtoklása jelenti az évezredeken át megfogható folyamatosságot). Sikerült nyelvészeti oldalról hidat találni a sumér és magyar között térben is és időben is, éppen félúton a kelta nyelv újonnan megkezdett vizsgálatával, emellett közvetett bizonyítékot sikerült szereznünk az etruszk ősnyelvi mivoltára nézve is. Annál is inkább, mert a latin nyelvekben észlelt igen magas gyökarány azt mutatja, hogy a keltára rátelepedő, - etruszk alapokon kialakult - latinok közreműködése révén érhették csak el a kimagasló százalékos arányt a K - R gyök kutatása közben. Nem véletlenül jegyeztem meg azon véleményemet a portugál-spanyol-olasz-(latin) nyelvekkel kapcsolatban, hogy ott érezhetően “értőbben” használják e körbe tartozó szavainkat, ellentétben a germánokkal, és az oroszokat kivéve a szlávokkal, ahol viszont a kissé gépies alkalmazás ténye fogható meg, amely persze nem nyelvészeti kategória, de a jellemzésre talán alkalmas. Európa nyelveinek áttekintése azt is mutatja, hogy a fellelt magyar gyökök aránya közelítően azokban a mai nyelvekben magasabb, ahol korábban összefüggő kelta-etruszk (lyd-hurrita)-magyar népesség élt. Ezzel rá kívánom irányítani a figyelmet arra az észrevételre is, hogy a Baltikum területén élő népek nyelvében, - bár e terület igen korán, a Kr. e. II. évezred elejétől kapott déli feláramlású, ősnyelvet bíró népességet több alkalommal is - erősen fogyóban vannak az ősnyelvi elemek, mint pl. az észtek esetében. Mindez egyben arra is figyelmeztet, hogy ott több erőteljes ellenhatással kell számolni az ősnyelv megmaradását illetően, de legfontosabb talán az lehet, hogy nem volt sűrűn lakott ősnépi népesség által.

            A rögzített adatok önmagukban cáfolják az indoeurópai nyelvelméleteket - beleértve bármilyen indoeurópai nyelvcentrum létezését is, - és jól cáfolják a kelták indoeurópaiságát. Nem várom azt, hogy az indoeurópaiak magyarul tanulnak majd ezután (tovább), azt viszont kívánatosnak tartanám, hogy tévedésen alapuló nézeteiket egyszer s mindenkorra felszámolják, nem utolsósorban pedig igazítsák ki származástudatukat és nyelveik származásáról alkotott véleményüket. Úgy gondolom, nem szégyen az, hogy kialakulásuk során tanultak mástól nagyon fontos és alapvető dolgokat. Az igazi szégyen inkább az, hogy a tanító megsemmisítésével és eltagadásával igyekeznek még ma is valamiféle kizárólagosságra szert tenni, a legnagyobb szégyen pedig rájuk nézve az, hogy mindez ki is derült.

            A kelta és sumér nyelveknek a magyarral való egyeztetése felé tett lépések egyben több más következtetésre adnak lehetőséget. Nem igaz az, hogy a subar-szabir leszármazású sumérok I. Sargon fellépése után megszűntek létezni, de késői leszármazottaik és közvetlen rokonaik Kr. e. kb. 50-ig Európa túlnyomó népességét adták, továbbá közvetlen rokonaik, a kelták és magyarok ma is élnek. Akárhány millió embert is öltek meg az akkádok, asszírok, perzsák, arabok, rómaiak, görögök és macedónok az évezredek során, majdnem az egész Európa és a sztyeppe az Altájig, Ujguriáig biztosan a ragozó ősnyelvet beszélte. Nem igaz az indoeurópai történetírók indoeurópai hódító diadalmenetektől hemzsegő történelme sem. Nem igaz az, hogy sztyeppei népeink primitív barbárok lettek volna, de ragozó ősnyelvüket és műveltségüket hozták a Kárpát-medencébe és Európába is. Nem igaz az, hogy a keletiek (kelták) indoeurópaiak lettek volna, és nem voltak azok az etruszkok sem, de az ősnép részei. Ennek fontos bizonyítéka a latin nyelvek minden képzeletet felülmúló ősnyelvi készlete, mástól szókincsüket nem vehették. Nem igaz az, hogy az ún. indoeurópaiak megjelenése előtt Európában nem volt egységes magas kultúra, az viszont igaz, hogy a mindenütt és mindent leromboló indoeurópaiak új Európát építettek - miután előtte mindent és mindenkit tönkretettek. Nem igaz az, hogy nem maradt fenn az ősnépi folyamatosság Európában, mert az írek, walesiek, bretonok, magyarok ma is élnek, őseik nyelvén beszélnek és éppen gyökereik újbóli felismerésével vannak elfoglalva. Gondolom most már teljesen nyilvánvaló az is, hogy akik a sumérral eddig foglalkoztak, azok nem valami különös betegségben szenvedtek - amint azt honi hivatalosaink oly nagy erőkkel próbálják bizonygatni, - de nem érvényes azokra sem, akik a keletiek (kelták) nyelvét kutatják most és ezután.

            A sumér kapcsolat igen korai időre megy vissza. Talán eddig nem kapott kellő hangsúlyt az a feltevés, miszerint Jemdet Nasr népe Kr. e. 4000 táján a Kárpát-medencéből vándorolt a Folyamközbe az ottani Özönvíz után. A sumért kutatók eszerint nemhogy nem szenvednek különös betegségben, de egyenesen a magyar nyelv 6000 évvel ezelőtti Kárpát-medencei nyelvállapotára vonatkozóan (is) folytatnak kutatásokat!

            A fenti európai nyelvi látlelet egyben azt is jelenti, hogy nemcsak a nyelvészet, de még a ma oktatott köztörténet is súlyos ellentmondásokba keveredett a valós eseményekhez képest, vagyis nemcsak Itália történelmét, de az egész földrész történelmét kell felülvizsgálni és helyreigazítani egészen addig, amíg nem kerül újra megfelelésbe a most rögzített nyelvállapotokkal. A kelta nyelv ragozó nyelvként való bemutatása igen nagy sérülést, az indoeurópai elméletek egyik tartóoszlopának kiesését okozza.

 

 

Néhány forgással, körmozgással kapcsolatos magyar szó Európa nyelveiben

 

 

            Külön tanulmányt érdemelne azon körmozgással kapcsolatos értelmű szócsoport elemzése is, amelyek a magyarban nem tartalmazzák ugyan a K - R gyököt betű szerint, - vagy csak az egyiket a kettőből, az R betűt - de értelmileg ide sorolandók. Mintegy mellékletként adom közre ezeket a szógyűjteményeket is a csavar, forgat, forog, gördül, görnyed, perdül, pereg, pödör, pörget, pörög, sodor szavakkal. Ezek esetében igen feltűnő az indoeurópai nyelvek kifejezőképességének szegényessége, vagyis nem tudnak különbséget tenni az egyes igék között, legtöbbször néhány szóval fedik le az említett 11 magyar ige jelentéstartalmát, azazhogy nem fedik. Az olasz és német nyelvben tapasztaljuk, hogy a felsorolt 11 igéből hatot a “girare” és “drehen” igével fordítja le. A cseh kroutit 8 magyar szót fed le, a lengyel kręcić 10 szót fejez ki, a szlovák krútit 7 szót, a portugál girar 5 szót, a román a învîrti 4 szót, a latin circumagor 6, mellette a torqueo 5 szót, emellett a kelta cor szó is 5 fedéssel áll. Minden itt idézett nyelvben találhatunk tehát egy vagy két olyan szót, amely nagyrészt lefedi a tizenegy magyar szó jelentését.

 

 

 

 

Magyar

Latin

Olasz

Portugál

1

csavar

torqueo

girare,

torcere

torcer

2

forgat

verso, circumagor

girare

virar, voltar, fazer, girar

3

forog

verso, circumagor

girare

virar, voltar, girar

4

gördül

volvor

rotolare, scorrere

rolar

5

görnyed

flector, curvor

incurvarsi

dobrar-se

curvar-se

6

perdül

torquetor

girare

dar una volta

7

pereg

circumagitor, versatur

girare

girar

8

pödör

(con)torqueo

rotolare

torcer, revirar

9

pörget

(con)torqueo, circumago

girare

fazer, girar

10

pörög

circumagitor, versatur

turbinare

girar

11

sodor

torqueo

torcere, corrente

torcer

 

 

6

9

9

 

 

 

 

Magyar

Kelta

Angol

Német

1

csavar

cor

screw, twist, turn

drehen, schrauben

2

forgat

cor

turn, revolve, rotate

drehen

3

forog

car

turn, revolve, circulate

sich drehen

4

gördül

rolla, cor

spin round

rollen

5

görnyed

coradh

spin, whirl round

sich drehen, wirbeln

6

perdül

cor

twirl

drehen, zwirbeln

7

pereg

corraigh

spin, whirl

kreiseln

8

pödör

 

twirl

kreiseln

9

pörget

coire

twist, roll,

current

drehen

10

pörög

cor

spin

kreiseln

11

sodor

sí:

sírit, sodor

sí gaothe-forgószél

suaite-kevert, zavart

twist, roll

drehen, zwirnen, walken

 

 

11

3

3

 

 

 

 

Magyar

Finn

(y=ü, ä=e)

Román

Török

1

csavar

kiertää, ruuvata

a înşuruba

döndür-, çevir-

2

forgat

pyörittää

a învîrti

döndür-, çevir-

3

forog

pyöriä, kiertää

a se învîrti

dön-

4

gördül

vieriä, vyöryä, pyöriä, kierä

a se rostogoli

--

5

görnyed

köyristyä

a se încovoia

a se gîrbovi

--

6

perdül

pyörähtää

a face o piruetă

--

7

pereg

pyöriä

a se învîrti

--

8

pödör

punoa

a răsuci

bur-

9

pörget

pyörittää

a răsuci

eğir-

10

pörög

pyöriä

a se învîrti

--

11

sodor

punoa, kääriä

a suci

bur-, bük-, eğir-

 

 

5

1

2

 

 

Magyar

Cseh

Szlovák

Szerbhorvát

1

csavar

kroutit, tocit

krútit

vrteti, okrenuti

2

forgat

tocit, otačet, kroutit

tocit, otačat, krútit

okretati

3

forog

tocit se, otačet se, kroužit

krútit sa

okretati se

4

gördül

valit se, kulit se

gúlat sa

kotrljati se

5

görnyed

hrbit se, hrbatit se

hrbit sa, krčit sa

grbaviti se

6

perdül

zatocit se

zakrútit sa

vrteti se

7

pereg

drolit se

trúsit sa

vrteti se

8

pödör

kroutit, nakrucorat

krútit si

sukati

9

pörget

tocit, otačet, kroutit

trúsit, sypat, krútit

vrteti

10

pörög

kroutit

tocit sa, krútit sa

vrteti

11

sodor

kroutit

súkat

vrtati, zaviti

 

 

8

8

4

 

 

 

Magyar

Ukrán

Lengyel

1

csavar

krutíti

kręcić

2

forgat

vertíti, krutíti

obracać, kręcić

3

forog

vertitíszja

kręcić się

4

gördül

kototíszja

staczać się

5

görnyed

zginátiszja,

korcsitíszja

giąc się, garbic seę

6

perdül

vertitíszja krutítiszja

wirovać, obracać się, kręcić się

7

pereg

vertitíszja krutítiszja

wirovać, obracać się, kręcić się

8

pödör

krutíti, obertáti

skręcać, podkręcać

9

pörget

krutíti

kręcić, obracać

10

pörög

krutíti

kręcić się, obracać się

11

sodor

krutíti

skręcać

 

 

9

10

 

            Most nem a K-R gyök felismerése a legfontosabb szempont, bár igen nagy számban sorakoznak. Ennél sokkal fontosabb dolog vetül elénk. Először: a K-R gyököt formailag nem, de értelmében tartalmazó magyar forgással kapcsolatos igéket túlnyomóan mégis a K-R gyökön belül fogalmazzák meg, és képzik az indoeurópaiak. Mindez arra mutathat, hogy nem az egyes szavak átvétele történt meg részükről, hanem magát a gyököt vették át. Azt tovább használva az értelmileg összetartozó cselekményekre, végül is következetesen járnak el használatukkal. Mégis, a magyarul amúgy szabatos megfogalmazású, egyenként jól elkülöníthető igecsoport kezükön masszává olvad. A végeredmény pedig azt mutatja, hogy lényegében nem tudnak különbséget tenni a felsorolt igék közötti értelmi különbözőségeket megmutatandó. Csak a körözést jelző mozzanat magyar szógyöke rokonítja össze náluk szavainkat. Újabb kutatási terület lehet egy ennél sokkal kiterjedtebb, alaposabb vizsgálat során annak feltérképezése, hogy mikor következhetett be az átvétel ideje az egyes nyelvekben. Igen valószínűen a fenti népek eredeti etnogenezisének idejét kell ehhez pontosan felkutatnunk, vagyis a latin, germán, szláv, stb. kialakulás legkezdetibb szakaszaiban is ott kellett már legyenek a magyari nyelvet beszélő, de később mégis beolvadó tömegek. Másodszor rögzítenünk kell, hogy keltáink mai nyelvmaradványai szerint itt indoeurópai jellegű tényállást kell észleljünk a cor szó 5 alkalommal való megjelenésében. Ebben a mai keltára rárakódott nem-ragozó (indoeurópai) eredetű, a nyelv mélyebb rétegeiben okozott kártételt ismerhetjük fel, nem pedig rokonságunk bizonyítékainak erőtlenségét gondolhatjuk. Mellesleg a kelta ezúttal is teljes gyökegyezést mutat, egyedüliként a felsorolt nyelvek közül! Harmadjára hasznos lenne megtudnunk, hogy körértelmű igéink miért hagyták el a K-R betűkből a K-t, és az átvevőknél miért van meg túlnyomóan mégis a K-R gyök?

            Elkerülendő a további bonyodalmakat, nem térek ki tájszavaink elemzésére, pedig épp a közelmúltban találkoztam egy jónyelvű baranyai atyafival, aki használta a födör szót az összekeverésre, elkeverésre. Nyilvánvaló a körmozgással kapcsolatos mozzanat itt is, de a szót semmilyen idegen szótárban sem találnám meg. További elemzésbe itt nem bocsátkozom, az azonban első látásra is nyilvánvaló, hogy e vészesen és tragikusan szegényes indoeurópai szókészlet semmiképpen sem lehetett átvételre alkalmas anyag a magyar nyelv számára semmilyen időben, amikor annak szabatossága, kifejezőképessége és árnyaltsága nyilvánvalóan nagyságrendekkel meghaladja az indoeurópai nyelvekét. Az itt bemutatott nyelvek közül egy sincs olyan, amelytől valamit is átvehettünk volna, mert mindegyik csak a sematizálás, az egyformásítás irányába vinne. A szóismétlések tömkelege ezt mutatja. E kis kitérővel a nagy erőkkel sulykolt szláv és török átvételek elleni érvet is szereztünk. A két évszázada hirdetett indoeurópai felsőbbrendűség ilyen most bemutatott apró, de jól találó bizonyítékokon hullik széjjel. Megint és újra csak a meg nem értve történő átvétel vezet az ilyen és ehhez hasonló helyzetek bekövetkeztéhez. Indoeurópai tudósok sokat erőlködtek, hogy kimutassák a hajlító (flektáló) nyelvek felsőbbrendűségét más nyelvtípusokkal szemben. Egy alaposabb összehasonlítás azonban éppen az ellenkező eredményre vezet: rögtön megmutatkozik a hajlító nyelvek mesterkélt és kezdetleges volta, szemben a ragozó nyelvek (pl. sumér, magyar, finn) logikusságával, természetességével.[76]

 

            Amiről itt eddig szó esett, az első nyelvtanításunk története volt Európa számára, és a fellelt tények szerint minden előzetes várakozást felülmúlóan igen eredményes volt - nagy kár, hogy közben majdnem elpusztultunk, mi magyarok, kelták.

            Keltáinkra visszatérve: az a tény, hogy Európa ősnépi jellegű népességet kapott a Kr. e. 3000 tájától folyamatosan érkező hullámokban, arra mutat, hogy jelentős részben menekülők voltak a Régi Kelet borzalmas világégései és később az indoeurópaiak népirtásokkal tarkított területfoglalásai elől. Majd miután új hazájukba érkeztek és hosszú idő alatt keleti (kelta) néven összeforrottak, addigra a görög és latin, majd még egy indoeurópai nép (germán) megint utolérte őket és addig irtotta, amíg végül majdnem elfogytak. A gondoskodó istent legyőzte a bosszúálló isten a földi csatamezőkön és Európa sötétségbe borult. Szelleme azonban fennmaradt, bár leginkább mesékké alacsonyított történetekben és mondákban.

            Ami pedig az indoeurópai nézetekkel szembeni vitámat illeti, annak egyetlen mozgatórugója van. Nevezetesen a kezdetek nélküli világuk bírálata, amelyben bár mi, az ősnép vagyunk a kezdet, ezt mégis tagadni, eltulajdonítani, vagy megsemmisíteni igyekeznek. Továbbá: lehet, hogy fegyvereik az ősnép jó részét legyűrték a csatamezőkön, kis híján felszámolták, de miért gondolták, hogy a ragozók leszármazottai nem világítanak rá soha a régi történetekre? Reméljük valamikor képesek lesznek rá, hogy (f)elismerjék, a világ működését őelőttük tízezer évekkel ezelőtt fedezte fel az ősnép, és nem Mezopotámiában ásták ki sajátjukként a múlt századtól. Vagyis döntő kérdésekben is vissza kellene térniük a valósághoz, nemcsak kisebb jelentőségű esetekben. Más szavakkal megfogalmazva: ha az indoeurópaiak nem az ősnép műveltségének elvitatására építették volna történelmüket, hanem megmaradtak volna saját, amúgy könnyen felismerhető valóságuk körén belül, ma itt nem kellene vitatkozni velük hatalmas energiákat pazarolva a valóság újbóli helyreállítására, helyesebben szólva éppen most szűntek meg fentiekben a vita feltételei és okai. Mostantól fogva a vita csak egyoldalú lehet. Még az a temérdek szellemi kincs is jó helyen van náluk, amit átvettek az ősnép művelődéséből, nyelvéből. Hogy többrétegű jelképrendszerünkben nem igazodtak el, nem csoda. Azt a háromrétegű kódolást, - amely a magyar műveltséget rejti - megérteni igen nagy feladat nekünk, maiaknak is, szellemiekben elkorcsosulófélben lévő népként is nehéz feladat, nemhogy kívülállók számára. Úgy tűnik, hogy korábbi földhözragadt ragozó magyari - indoeurópai ellentétpárunkat egy másikra cserélhetjük, hogy a lényeget jobban kifejezhessük: szerves és szervetlen műveltség és nyelv. Mint a kémiában. Jelentése átvitt értelemben is áll. Eszerint a magyar és a fennmaradt ragozó népek a szerves nyelv és szerves műveltség hordozói, mert belső logikája ezt mondja.

 

            Talán egyszer rájönnek, hogy az emberiség valódi történelme nem az, hogy mindent legyűrő világbirodalmak eszményített történetét fűzzük csokorba. Talán egyszer rájönnek arra is, hogy az erőszakra épített világ erőszakba fullad, a gonoszság gonoszságot gerjeszt. Ha valóban tanultak volna az eddigi történelemből, tudniuk kellene, hogy minden világbirodalmi kísérlet csúfos kudarcot vallott és ezután is okkal számíthatunk erre. A ma csillogónak leírt világbirodalmak után hátramaradt anyagi, és a lelkekben véghezvitt pusztulás évszázadokra akasztotta meg az emberiség fejlődését. Talán egy Herodotosztól vett rövid szemelvény segítségével szemléltethetem legjobban azt a világokat elválasztó különbözőséget, ami az elszánt hódítók és kiszemelt áldozataik között nem egyszer fennállt. Dáriusz szkíták elleni hadjáratáról van szó Kr. e. 512 körül. Dáriusz átkelvén a Dunán hosszú ideje üldözi a szkítákat, de azok mindig kitérnek előle földjeiket felégetve. A perzsa sereg egyre rosszabb állapotba kerül és Dáriusz türelmét veszteni látszik. Így ment ez jó ideje, és úgy látszott, sosem ér véget, ezért hát Dáriusz elküldött egy lovast Idanthürszosz szkütha királyhoz a következő üzenettel: “Te ördöngös ember! Miért menekülsz előlem, hiszen két dolog közül választhatsz. Ha elég erősnek érzed magad, hogy szembeszállj velem, állj meg és vedd fel a harcot, és ne vándorolj a pusztaságban. Ha meg belátod, hogy te vagy a gyengébb, hát akkor se menekülj tovább, hanem jelenj meg urad előtt, földet és vizet hozván ajándékul, tanácskozásra.”

            Erre Idanthürszosz, a szküthák királya, a következőt felelte: “Perzsák királya, aki engem illet, se most, se máskor nem menekültem még gyáván emberfia elől, és előled sem menekülök. Csak azt csinálom, amit békében is szoktam, s azt is megmagyarázom, hogy miért nem bocsátkozom veled azonnal ütközetbe. Nekünk, szkütháknak nincsenek sem városaink, sem megművelt földjeink, nem aggódunk hát, mert nincs mit elfoglalnotok, ezért nem igyekszünk harcolni veletek….”[77]

 

 

A kelta (keleti) hit és mitológia

 

            Ha egy átlagos, vagy azt némileg meghaladó érdeklődésű mai ember maga elé akarja képzelni az ókori ragozó nyelvű magyar népek általános hitbéli viszonyait, egyszerre kerül szembe egyszerűnek tűnő és megfejthetetlen ügyekkel. Az ősrégi teokratikus hit egyfelől végtelenül egyszerű és emberközeli jelenség a kétszeres hármasság eszméjével, amelyet Badiny Jós Ferenc igen szépen tárt fel trilógiájában és más műveiben is, másfelől igen távoli tud lenni annak, aki a jelképek mögött nem képes magának ugyanezt rekonstruálni. A teremtő Isten, aki együvé tartozik a feltétlen tisztelettel imádott Istenanyával és a Fiúval, aki végrehajtja a teremtés parancsait, majd felügyeli a világ életét - ők, az isteni hármasság irányítják az újkőkor és az ókor ragozó nyelvű népeinek lelki életét. Ez az istencsalád nem sajnálja a jót népétől, sőt értük él, aggódik és tervez. Mindenütt jelenvaló, támogató, bátorító, gondoskodó, irányítja a családok életét, megszabja hétköznapjaik teendőit, nap mint nap felkel és lenyugszik a Nap képében népéhez hasonlatosan, egyszóval családtag és családfő. A képében uralkodó király szakasztott mása e hétköznapi, de mégis fenséges istennek. Szervezi népe életét és tennivalóit, ő a szakrális uralkodó maga. Az irányába ható tisztelet feltétel nélküli, hatalma szinte korlátlan, és nem azért, mert hatalmas arzenállal tartaná sakkban legyűrt alattvalóit, hanem mert népe feltétlen tiszteletét bírja. Nincs kényszerítő nyers erő, nincsen fenyegetés, öldöklés a tisztelet kikényszerítésére. Ha ezt valaki egy született indoeurópainak el akarja magyarázni, akit fegyvercsörgésen neveltek fel, leginkább értetlenül áll a jelenség előtt. Ők ezt nem értik, mint ahogyan Freisingi Ottó sem értette ezt Magyarországon járva, amikor Imre király a szemeláttára egymaga mutatta be a “nagy titkot”, az ifjú lázadó testvér, a későbbi II. András elfogását kővé dermedt seregeik előtt.

            A turáni és magyar őshit nem ismeri a szigorú isten, a bosszúálló, fenyegető, véreskezű és gyilkos isten fogalmát és nem ismeri az összes ebből következő variációs lehetőségeket sem. Nem ismeri a népirtó istent sem és egyáltalán, minket isteneink sohasem fenyegettek döghalállal és más egyéb ehhez hasonlóval sem, hogy akaratukat valamilyen módon reánk kényszerítsék.

            A keletiek (kelták) hite ugyanabban a fent említett turáni kultúrkörben gyökerezik, hiszen ők is része az ősnépnek. Amikor Proisians MacCana megpróbálta összefogni a keletiek - pontosabban a nyugat-európai keletiek - hitvilágát és a régi történeteket, nehéz feladatot vállalt magára. Ő ugyanis talán nem tudja sem ezt, sem azt, amit már megelőzőleg elmondtam a keletiekről. Szemmel láthatóan fogalma sincs a kelták származásáról, etnogeneziséről, Európa benépesüléséről és az indoeurópaiak által megoldottnak tekintett téziseket ismerteti sokadikként olvasóival. Ennek ellenére tárgyszerűen közelíti meg a maga választotta kérdéskört azzal a szándékkal, hogy mégha indoeurópai alapokon is, - jellemző, hogy számára fontos inzuláris (szigeteken élő) és kontinentális (szárazföldi) keltákról beszélni “szaknyelven”, miközben azt sem tudja kicsodák, - de nagy jóindulattal valamilyen rendet vágjon az érthetetlen mezőn. Jellemző az is, hogy a kulcskérdéseknél elakad és jelzi, van itt valami, ami nem érthető, de a választ ne tőle várjuk. Ennek ellenére igen élvezetes előadásban lesz részünk, annál is inkább, mert ahol elakad, ott mi tudjuk kínjai okát. Van még egy okom is az alábbiak közlésére, mégpedig az, hogy megtudjuk, mit tanítanak ma a keletiekről általában az indoeurópaiak nyugaton. Magyarországon nincs ilyen gond, nálunk a keltákról nem lehet megtudni semmit a rendes nappali oktatásban az érettségiig bezárólag, de az egyetemeken sem tanulmányozható igazán, legfeljebb, mint indoeurópai előzményt említik meg. Nézetem szerint ez így nincsen jól, Európa közös magyari ősnépét ki kell emelni abból a sötétségből, amibe beletaszították, és fel kell ismerni bennük rokonainkat, elődeinket, mert ereinkben az ő vérükből is folyik valamennyi. A Kárpát-medencei keltákéból valamennyi bizonyosan. Legalább ezért, de a történeti hűségért is és a közös ősi szellemért is. Elvégre az íreknek, bretonoknak, skótoknak is joguk van megtudniuk végre, kik is voltak az őseik. Ahhoz is joguk van, hogy megtudják végre: ők sem kipusztulásra ítélt ócska néptöredék csupán.

            “Az ókori kelták inkább kulturális, semmint faji értelemben alkottak egységet - mondja MacCana és itt egyetértünk vele, ha kus, pikt, trójai, égei és egyiptomi elszármazóinkra gondolunk. A görögök és rómaiak által kelta néven ismert népek különböző etnikai eredetűek voltak, de a külső szemlélő számára a nyelv, az elnevezések, a társadalmi és politikai intézmények és általában az életmód olyan közös sajátságokat hordoztak, amelyek jól felismerhető, önálló nemzetnek tüntették fel őket. Ami Európa szárazföldi keltaságát illet, Poszeidónioszra és a műveit kivonatoló tudós ivadékaira (pl. Sztrabónra) kell hagyatkoznunk, mivel azok a közösségek, amelyekről írtak, már réges-rég más társadalmi-kulturális csoportokba olvadtak be. A szigeteken élő - szaknyelven: inzuláris - kelták viszont, jóllehet sajnálatosan szegényes körülmények között, de fennmaradtak. A kelták egymástól elszigetelve megőrzött, mind mennyiségüket, mind pedig ősiségüket illetően figyelemre méltó hagyományai nemcsak az ír és a brit kelták kultúrájával való közeli rokonságra utalnak, hanem az ókori szerzőknek a kontinensen élő keltákra vonatkozó tárgyilagos, ám sokszor meglepő megjegyzései közül jó néhányat igazolnak is. ...

            Mily gyakran van az embernek az a különös érzése, amikor Erzsébet-korabeli urak írásait olvassa az írekről, hogy mindezzel már találkozott Poszeidóniosznál - jobban mondva az őt kivonatoló későbbi szerzőknél. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a népekről alkotott előítéletek, ha egyszer megszülettek, szinte sohasem halnak el, illetve, hogy az olyan elvont fogalmaknak, mint a “kelta jellem” vagy “kelta vérmérséklet”, valóban lehet némi alapja.

            A kelták felemelkedése

            A keltákat már a Kr. e. IV. században a szkíták, az indusok és az etiópok mellett az ismert világ peremén élő negyedik népnek tekintették - és nem alaptalanul, hiszen addigra már kezdtek durván és drámaian beavatkozni a politikai és kulturális befolyással bíró nagy földközi-tengeri központok ügyeibe. Eredeti hazájukból, amely a mai Dél-Németország és Csehország egy részét foglalta magába, robbanásszerű erővel nyomultak előre az európai kontinens keleti és nyugati határáig, s a felemelkedőben lévő Róma hatalmát fenyegették. A kelták által benépesített terület már az V. század végére jelentős mértékben túlterjedt eredeti határain, s Hispánia területén az egymást követő bevándorlási hullámok nyomán a kelta népek otthonosan berendezkedtek.

            Ezután egy újabb gyors terjeszkedési hullám vette kezdetét. Kr. e. 400 táján kelta törzsek hatoltak be Észak-Itáliába, s míg többségük letelepedett ott és megalapította a később Gallia Cisalpina néven ismert tartományt, többen további kalandozásokra indultak szerte a félszigeten, s Kr. e. 390 táján magát Róma városát is elfoglalták és kifosztották. Más törzsek keletre hatolva betörtek a Kárpát-medencébe és a Balkánra, ahol jelenlétük már a IV. század első felében bizonyítható. Folyamatos forrongásban éltek és állandóan hajtotta őket valami - akár zsákmány után jártak, akár zsoldos-szolgálatra szegődtek, vagy akár pusztán lakóhelyet keresve elindultak valamerre. 279-ben egy részük behatolt Görögországba és kifosztotta a delphoi szentélyt, s egy évre rá három törzsük, akiket együttesen Galatae-nek neveztek (ami a közismertebb Keltoi / Celtae név megfelelője) átkelt Kis-Ázsiába és letelepedett azon a területen, amelyet mindmáig Galatiának hívnak.

            Ekkorra már Britannia nagy része kelta uralom alá tartozott. A legkorábbi, biztosan keltának nevezhető bevándorlás a Kr. e. V. században történt; egy másik fontos kelta beözönlés a III. századra tehető, míg a kelta bevándorlás a belgák (Belgium területéről elszármazók) megérkezésével ért véget az I. század elején. Írország esete még bonyolultabb, s igencsak eltérően vélekednek arról, mikor érkeztek ide az első kelták. A dolgok mai állása szerint azonban, s ezt régészeti leletek is alátámasztják, csak a III. századtól kezdődően beszélhetünk teljes biztonsággal a kelták jelenlétéről, noha joggal feltételezhető, hogy ennél korábbi településeket is kapcsolatba lehet hozni velük.

            A kelták hanyatlása

            A III. század elején a kelták úgy látszik, kimeríthetetlen energiával és erőforrásokkal bírtak. Egy keleten Galatiától, nyugaton Britanniáig, sőt valószínűleg egész Írországig húzódó hatalmas terület uraiként úgy tűnt, ideális helyzetben vannak ahhoz, hogy tartós birodalmat vagy államszövetséget hozzanak létre. Valójában azonban a kelták ekkor érték el hatalmuk tetőpontját, s ezt követően gyors hanyatlás várt rájuk, ami - történelmi távlatból nézve - szinte elkerülhetetlen volt. Éppen hódításaik könnyű volta és az uralmuk alá vetett területek nagy kiterjedése hordta magában romlásuk magvait. A nagy távolságok következtében nehezebb lett a közlekedés és a kapcsolattartás, felgyorsult a széthullás. Az uralkodó kelták több helyen kisebbséget alkottak a helyi népességgel szemben, ugyanakkor tisztán zsoldosjellegű vállalkozásokra fecsérelték embereiket.

            Most igen jól látható, hogy MacCana a bevett indoeurópai szóhasználat szerint kéri számon keltáinkon azt, amire magától is rájött, és a következő bekezdésben le is írja. Jellemzőek az erőforrás, hatalmas terület urai, birodalom, hatalmuk tetőpontja, hódítás, alávetett, stb. szavak használata. Az igazi tévedése azonban az, hogy túlburjánzott birodalom halálaként fogja fel a kelták hanyatlását. A példa sokkal inkább illik a széthulló római birodalomra, mintsem a sokközpontú, törzsi, vérségi kötelékekre épült keleti (kelta) világra – megjegyzés tőlem.

            Összefoglalva, a kelta népekből hiányzott mind az összetartozás érzése, mind a központi szervezéshez való érzék, s e nélkül nem tudták ezeket a szétszórt törzseket birodalommá vagy államszövetséggé szilárdítani. Merő spekuláció, hogy ha lett volna idejük hozzá, ki tudták volna magukban fejleszteni ezeket a képességeket: a valóságban több oldalról keményen szorongatták őket, északon a germánok, keleten a dákok, délen a rómaiak, s a III. század végére a kelta befolyás tagadhatatlanul meggyengült. Egy évszázaddal később már csak töredékei maradtak fenn az egykor uralmuk alá vont területeknek, és a kelta birodalmat sajátos módon Galliával azonosították, ahol a kelták egészen addig meg tudták őrizni önállóságukat és elszigetelt identitásukat, amíg Julius Cézár meg nem hódította őket.

            Hanyatlásuk azonban még ezzel sem ért véget. A Kr. e. I. században Cézár meghódította Galliát és beolvasztotta a Római Birodalomba, s egy évszázaddal később Britannia leigázására is sor került. Amikor a Kr. u. V. században a Nyugat-Római Birodalom összeomlott, a gall nyelv szinte már kihalt. Az a nyelv, amit Bretagne-ban továbbra is használnak, egész más tőről fakad: (de mi tudjuk, hogy az a bizonyos tő ugyanaz!) az V. és VI. században hozták magukkal a Délnyugat-Britanniából érkező bevándorlók. Magában Britanniában a római uralom az V. században ért véget, csakhogy azt az angolszászok uralma követte; ettől az időtől fogva állandóan csökkent a kelta nyelv és a kelta államiság területe s napjainkban a kelta nyelv brit ágát már csak Walesben és Bretagne-ban beszélik. Itt bizony MacCana nagyon sietősre veszi a kelták kihalasztását, sokkal több időt kellene hagynia nekik, hogy nyelvük teljesen átszője a jóval később, évszázadokkal később kialakuló mai angol nyelvet! Ez az igyekezet már csak azért is feltűnő, mert a keletiek (kelták) indoeurópaivá való kinevezésük óta senki sem törekedett a kelta és angol nyelv közötti igazi, mélyebb összefüggések feltárására. Ha ezt megtették volna korábban, vagy akár mostanság, nem lehetnének olyan biztosak előbbi tételük, a kelta indoeurópaiság “tényéről” olyan elszántan meggyőződve – megjegyzés tőlem.

            Ez idő alatt Írország szinte teljes biztonságban érezhette magát a külső támadásoktól. Lakói kelta nyelven beszéltek, amit a nyelvészek goidelnek hívnak, amelyet modern formájában gael nyelvként ismerünk. Tacitustól tudunk Agricola római hadvezér szándékáról, aki azt állította, hogy Írország egyetlen légióval és néhány segédcsapattal meghódítható és megtartható. Terve azonban soha nem teljesedett be, s így Írországot a vikingek IX. századi és az anglo-normannok XII. századi érkezése előtt nem érte komolyabb támadás. Ennek eredményeként az ír társadalmi rendet és az általa fenntartott műveltséget még azt követően sem érte komoly csapás, hogy Írország keresztyén állammá vált, s megszületett az írásbeliség. Minden bizonnyal ez az egyik oka az ír műveltség szembetűnő folytonosságának és konzervatív jellegének. (MacCana figyelmét nyilván elkerülték a nyugat-európai kelta területeken végzett keresztény pusztítások méretei a tárgyaiban fennmaradt kelta emlékek között, amelyet a leletmentésekkor nem felejtenek el megjegyezni az erről beszámolók, pl. dr. Fürstner is az amerikai kelta leletek pusztítatlanságáról beszél, de a The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited magyarul is megjelent: Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub. 1993. c. kötetben is több utalást találni a véghezvitt keresztény szellemű “takarítás”-ról. A Szent István-i Magyarországon véghezvitt keresztény “selejtezés” megvalósítása nyilván a nyugaton véghezvittekéhez is hasonló szellemben fogant.)

            A hagyomány őrei

            Egyes kelta területeken, amelyekről történelmi források alapján tudunk, az irodalom, a műveltség és korábban a vallás letéteményese egy magas szinten szervezett társadalmon belül működő hivatásos réteg volt. Görög és latin szerzők - akik, mint már említettük, főleg Poszeidóniosztól, a görög földrajztudóstól merítették ismereteiket - műveiből kitűnik, hogy három ilyen réteg létezett: a druidák, a bárdok és a kettő között elhelyezkedő harmadik, amelyet a különböző szövegek más-más néven említenek, leggyakrabban a gall vátis néven, a latin vátis szó rokonával. A druidáknak volt a legmagasabb társadalmi állásuk, s mégha Julius Cézártól napjainkig a különböző auktorok valószínűleg kisebb-nagyobb mértékben el is ferdítették szerepük és hatalmuk jellegét, bizonyosan jelentős befolyással bírtak. A druidák vezették az áldozati szertartásokat, ők hozták a törvényeket, ők gondoskodtak végrehajtásukról és ők irányították saját, gondosan kidolgozott tanítási rendszerüket. A váteszeket általában a jövőbelátás mestereinek tekintik, de szerepüket nem lehet mereven elkülöníteni a druidákétól. Egyesek szerint nem is alkotnak külön osztályt, hanem a druidákon belüli alárendelt rétegnek tekinthetők. A bárdok osztálya elsősorban az irodalommal foglalkozott, s ha tekintetbe vesszük a kelta társadalom hőskultuszát, aligha meglepő, hogy a klasszikus források főként dicsőítő költemények előadóiként írják le őket.

            A dolgoknak ezt a klasszikus szerzők által hitelesített rendjét lényegében megerősíti az ír hagyomány. Itt is hármas felosztást találunk, amely druidákból (druidh), filikből és bárdokból (baird) áll. Akárcsak Gallia esetében, itt is nehéz szigorú különbséget tenni a közbenső osztály és a druidák között; s csakugyan, a Kr. u. VII. századra lényegében a filiknek nevezett osztály vált azoknak a druidákhoz kapcsolt szerepeknek és kiváltságoknak az egyedüli örökösévé, amely túlélte a kereszténység első századainak szorongattatásait. Az egyház mindaddig elsősorban a pogány vallás legfőbb képviselőivel, a druidákkal szállt szembe, mígnem azok önálló rendként el nem tűntek a színről. A filiknek viszont figyelemreméltó modus vivendit sikerült kialakítaniuk az egyházi méltóságokkal, ami a két testületnek egymástól eltérő, de egymást kiegészítő hatáskört biztosított és lehetővé tette a filik számára, hogy sok ősi szerepüket és előjogukat megőrizzék, köztük olyanokat is, amelyek korábban a druidákat illették meg. Így a filik, akiknek nevét sokszor “költő”-nek fordítják, valójában sokkal többek ennél: látnokok voltak és tanítók, az uralkodók tanácsadói, a szerződések tanúi - a gúny hatalma, amivel rendelkeztek, hatásos társadalmi szankcióként működött egészen a XVII. századig, amikor is az angol kormányzat ereje következtében a régi rend végképp összeomlott.

            Költőként is kitágították érdekeltségük körét - a baird rovására. Az ír bárdok egykoron - galliai társaikhoz hasonlóan - dicsőítő énekeket költöttek, a filik azonban fokról-fokra kiterjesztették szerepkörüket, mígnem lényegében kisajátították maguknak ezt a fontos társadalmi szerepet is. A bárdok társadalmi állása természetszerűen megsínylette ezt, s az ír irodalom története során a rigmusgyártók, mesemondók, komédiások alacsonyabb rendű osztályba kényszerültek. Walesben viszont a baird elnevezés a történeti kort megnövekedett méltósággal érte meg, s az ír filiknek megfelelő tanult költőkre vonatkozó általános címként használták.

            Az ír és a gall műveltség közötti párhuzam nem merül ki pusztán a címekben és a hierarchiában: a belső szervezet és a gyakorlat részleteire is kiterjed. Cézár szerint a gall druidák egyszerre voltak a műveltség tanítói és tanulói. Mivel az írott szó iránt nem volt bizodalmuk, hatalmas mennyiségű költeményt tartottak fejben, s voltak közöttük olyanok, akik húsz éven át folytatták tanulmányaikat. Írországban a fili “hallgatók” tanulmányi ideje legalább hét év volt, s életük hátralevő részét csakúgy tanulással töltötték, mint Cézár szerint a gall druidák. Cézár arról is beszámol, hogy a gall druidák élén egy főnök állt, akinek óriási tekintélye volt, az év meghatározott időpontjában pedig gyűlést tartottak a Carnutes törzs földjén található szent helyen, amelyet szimbolikusan Gallia közepének tartottak. Hasonlóképpen, az ír druidák, és utódaik, a filik vezetőt választottak maguk közül és hagyományaik szorosan kapcsolódtak Uisnechhez, Írország “köldökéhez”, az ősi tűz fészkéhez, amelyről az a hír járta, hogy egy nagy gyűlés színhelye (mórdháil Uisnigh).

            Ez a rendszer lényegét tekintve nyilvánvalóan pán-kelta jellegű volt. A földrajztudós Sztrabón (IV,4,4) is ezt sejteti és más bizonyítékok is megerősítik ezt a feltevést. A druidizmus (A druidizmus elnevezés így, mintha valamilyen szellemi irányzat lenne, teljesen téves elképzelés. Ez nem valamilyen szellemi áramlat, hanem ilyen formájában a nyugatiak szóhasználatába belekényszerített fogalom, hiszen ők a tudás letéteményesei, népük hagyományainak őrzői, éppenhogy nem valamiféle irányzat képviselői.) valószínűleg Galatiában éppúgy létezett, mint Írországban, Britanniában és Galliában. Erről tanúskodik a vallási szertartás kulcsszavai közül a “szent hely”-et jelentő, de sokszor egy meghatározott szent ligetre vonatkoztatott nemeton szó,[78] amely az egész kelta világ helyneveiben előfordul. Sztrabóntól értesülünk arról is, hogy a galatiaiak tanácsa egy drunemeton (tölgyfa-szentély) nevű helyen gyűlt össze (XII, 5, 1), amely nyilvánvalóan megfelel annak a locus consecratusnak, szent helynek, ahol a gall druidák gyűltek össze.

            Általánosabb szinten az indoeurópai nyelvcsalád több más népénél is találunk hasonló intézményeket. A druidák kiváltságos papi rendjének megfelelnek az indiai bráhminok és a római pontifexek, s bizonyított tény az is, hogy ezek a különböző papi rendek megőrizték egy közös indoeurópai vallás elemeit. S ami még ennél is fontosabb: különösen India és Írország távoli területein sok olyan kulturális intézmény és hagyomány is fennmaradt, amely egyértelműen hordozza a közös eredet jegyeit. Az ír filik még a XVII. században is olyan kifejezésekkel élnek, amelyek minden részletükben megfelelnek az indiai bráhminok szent szövegeinek: ennél ékesebb bizonyíték aligha lelhető a hagyományos ír műveltség konzervativizmusára.[79]

            Itt most álljunk meg egy pillanatra, mielőtt ez utóbbi bekezdés nagy tényei és bizonyítékai előtt meghajolnánk. Az elkövetkező oldalakon többször is hosszabb oldalvágányra viszem az Olvasót, de megéri, mert több haszna is lesz, a most tárgyalt keltán kívül további indogermánnak kijelentett ragozó nyelvek visszavételére is sor kerül. A keletiekről (keltákról) szóló történet csak látszólag szorul háttérbe néhányszor. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Indiából kifelé áramló népvándorlásokat és hódításokat nem ismer a történelem, de a régészet és az antropológia sem. Ez azért lényeges, mert alapjaiban cáfolja indiai elszármazású népesség Európába jutását. A régi nagy indoeurópai csatabárdosok dicsőséges hódításait és bevonulásait Európába már saját maguk megcáfolták, élükön Müller-Karpe[80] megállapításaival. (Munkásságára még később visszatérek.) Ha ez a nézet még mindig létezik, az nyilván egyedül az általam ortodox indoeurópaiaknak nevezettek nézeteit próbálja meg becsempészni (vissza) a tárgyalható történelembe. Márpedig a szellem nép nélkül nem vonul sehová sem, - mint ahogy nyelvet sem cserél és műveltséget sem személyes jelenlét nélkül, - és miután nem is vonult, nem az indiai szellem telepedett meg Írországban, hanem ezzel szemben az ősnépi műveltség volt az, amelyik oda Indiába is eljutott, mégpedig Kr. e. 3000-el kezdődően meginduló folyamközi elvándorlásokkal. Az igaz, hogy a ragozó nyelvű ősnép azon részlegei, amelyek eljutottak az Indus völgyébe, ott ragadtak és beolvadtak abba az önálló utakon haladó műveltségbe, amelynek kezdetei már igen korán kialakultak, de a sumér (szabir) gyökerű szkíta műveltség beáramlásával igen jelentős változásokon ment keresztül. Ezzel Kőrösi Csoma Sándor kutatási területéhez érkeztünk vissza, ő is azt kereste ott, ami az ősi szabir hagyományokból átszüremlett India műveltségébe. India azonban befogadó jellegű volt és maradt mindig is a történelem folyamán, oda csak befelé vezetett út, kifelé soha. Ezért érthetetlen és felfoghatatlan az indoeurópaiak úton-útfélen való hivatkozása indiai eredetű párhuzamokra a világ legelképzelhetetlenebb helyein. Az indoeurópaiak egyik legnagyobb tévedése, hogy a ragozó nyelvűek szétáramlása példájára több ilyet is el tudnak képzelni a történelemben, pedig ez csak egyszer történt meg. Mi tudjuk az okát, ez a múlt század elejének szanszkrit őrületében gyökerezik, vagyis azóta töretlenül hiszik, hogy az indoeurópai ősnyelv vagy valami hasonló lett volna. Valójában azonban a sumérból oda átszüremlett nyelvi anyagot vetették egybe saját szintén ősnyelvi elszármazású anyagukkal, és ebből téves következtetésre jutottak. Az indoeurópaiak mind a ragozók jól körülhatárolható területein és a perifériákon alakultak ki egyenként, közös tudatuk az 1789-es francia forradalom előtt nem volt, az csak későbbi találmány, a romantika korának termése. Aki India és Írország között szellemi kapcsolatokat akar rögzíteni, az csak az ősnép műveltségén keresztül teheti ezt meg a közös gyökerek - és nem egymásközti ún. átvétel - hangsúlyozásával, másképpen tévútra téved.

            A druidákkal kapcsolatos a másik indoeurópai tévedés is. Ha valaki a druidákról fog értekezésbe, annak feltétlenül tisztában kell lennie a tudásátadás alapvető módozataival, amelynek legalább négyezer év óta igen jól kialakult rendszere működött a Régi Keleten, majd onnét a ragozó nyelvű népességgel együtt terjedt tovább. A mágusokról van szó, akiket az indoeurópaiak minden lehetséges eszközzel évezredek óta tűzzel-vassal irtanak és pusztítanak. Ezek a mágusok képviselik mindazokat a hagyományokat, tudást, amelyek alapját képezték a ragozók társadalmainak. Magába foglalta az összes művelt tudományt, az iskolarendszer fenntartását és a világban való eligazodás minden területét, beleértve a felsőbb világgal kapcsolatos ügyeket is. Ez nem egy gittegylet, vagy akármilyen –izmus követői, amelyik évente konferenciát rendez, hanem a működő társadalom gerince, érrendszere, esze, és a hitét működtető testület is egyben. Értelmetlen minden olyan megközelítés, amely a bulvárlapok tudatlan olvasóinak szintjére akarja lezülleszteni e nagy tudású tanultak ügyét és ún. titkos társaságok jelszava mögé rejtve romantikus borzongással töltse meg a tudók, táltosok világát. Ezen ősnép már legalább ötezer év óta tudja, hogy a társadalmak felemelésének - de normális működésének is - legalapvetőbb feltétele, hogy az iskolákat azok végezzék el, azok kerüljenek a legfontosabb irányító helyekre, akik arra a legrátermettebbek. Ha ez nem így lenne, előbb-utóbb alkalmatlanok, kontraszelektált protekciósok vezetnék az országot, amely a nép megsemmisülésével jár. A népnek tehát nem érdeke, hogy alkalmatlanok vezessék, ez egyedül az ő érdekük. Egészséges társadalmakban ez természetesen nem fordulhat elő. Mágus viszont csak a legkiválóbbak közül kerülhetett ki, ezért nem merülhetett fel ilyen gond a történelem során. Igen érdekes, hogy MacCana nem számol be a druida (a magyar torda) fáramászásairól, amikor a közösség “istenfájára” felkúszva képes volt istenével kapcsolatba lépni, hiszen ez egy fejlett tudatúnak nevelt indoeurópai számára afrikai mélységű borzalmakkal lett volna egyenlő. Folytassuk a keletiekkel.

            A forrásokról

            A legkorábbi források a szárazföldi - főként galliai - keltákra és a romanizált Britannia keltáira vonatkoznak. Ezeknek a forrásoknak sajnos komoly hiányosságaik vannak. A kizárólag szóban hagyományozódó gall irodalom a gall nyelvvel együtt elveszett: hinnünk kell tehát Cézárnak, amikor arról számol be, hogy a gall druidák nem tartották helyénvalónak, hogy tudásukat írásban rögzítsék, s ezt az ír hagyomány is igazolja. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy mivel a mitológia ilyen vagy olyan értelemben elbeszélést feltételez, a szigorúan vett gall mitológia visszahozhatatlanul eltűnt. Töredékes források maradtak fenn, ezek azonban természetüknél fogva inkább utalásszerű, semmit leíró jellegűek, illetve másodkézből erednek. A mai kutató ezért gyakran abban a kellemetlen helyzetben találja magát, hogy a kétértelműből kiindulva kell haladnia az ismeretlen felé.

            A forrásoknak három típusa van: a rómaiak által elfoglalt területeken mindenütt előforduló fogadalmi feliratok, a kelta istenségek művészi ábrázolásai és a klasszikus szerzők megfigyelései. Az első két kategória anyagának nagy tömege a római korszakhoz tartozik, következésképp bonyolult értelmezési problémákat vet fel. A gall szobrászat például görög-római hatásra fejlődött ki, s ezért nem könnyű pontosan meghatározni, milyen mértékben érintette ez a hatás a szobor formáját és tartalmát. Ami a klasszikus szerzőket illeti, tudományos szemlélet kérdése, mennyire hiszünk nekik. Többségük korábbi forrásokból merített; s valójában még Cézár sem a saját tapasztalataira és megfigyeléseire támaszkodik, pedig neki szinte valamennyiüknél több lehetősége nyílott volna arra, hogy megismerkedjen a gall állapotokkal. Ráadásul kisebb-nagyobb mértékben kétségtelenül valamennyien a klasszikus vallás és mitológia formáinak hatása alatt álltak. Mindezek alapján vannak olyan tudósok, akik teljes egészében elvetik eme klasszikus forrásokat - ami valószínűleg túlzott szkepticizmus a részükről. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanezen klasszikus szerzők nem egy megfigyelését a kelták szokásaival és társadalmi rendjével kapcsolatban igazolja az ír irodalom. Egyes korai ír történetek szinte úgy hangzanak, mintha egyenesen azért írták volna őket, hogy megerősítsék a szárazföldi keltákról szóló feljegyzéseket, ezt a lehetőséget persze kevés tudós volna hajlandó valóban komolyan venni. Ezért érdemes megvizsgálnunk a klasszikus forrásokat is, ugyanakkor rendkívül óvatosan kell kezelnünk őket.[81] A következő fejezet elején olvasható az indoeurópai kutatási módszerek általános összefoglalása. MacCana eszerint a renitens, lázadó kutatót személyesíti meg, aki neveltetése ellenére szeretne hinni a régieknek, de igazán mégsem teheti, ha komoly embernek akarja magát tekinteni. Herodotost felhasználható forrásnak indoeurópai kutató nem tekintheti éppen az ún. közmegegyezés miatt, amely nemcsak a finnugorok kezét, tollát köti meg, de az övét is. A közmegegyezés pedig Herodotost és a hozzá hasonló régieket egyszer már a mesék világába küldte. Hogy miért, csak találgathatok: útban volt a saját (túlságosan is szárnyaló indoeurópai) elméletek érvényesülésében, vagy esetleg annyira igaz volt tudósítása, hogy az már szinte hihetetlen...

            Az indoeurópai népek őstörténetét tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy mind a mai napig bezárólag is igen sok őshazaelméletet fogalmaztak meg. Ezek abban állnak egymással rokonságban, hogy leginkább Eurázsia területén jelölték ki azokat az ebben a szellemben dolgozó kutatók. Ennél több közös pont nem ismerhető fel köztük, leszámítva az indoeurópai, vagy valamilyen proto jelzővel illetett szintén indoeurópai nyelv általános birtoklását. A különféle származási elméletek fantasztikus határokat is bőven átlépnek a kívánt siker - egy még eredetibb származás - érdekében. Nem véletlenül perlekedik velük Makkay János, aki táblázatba szerkesztette az aktuális vezető indoeurópai elméletek legfontosabb ismérveit. Bár a vita itt az ún. kurgánelmélet mentén élesedik ki, végül is a Kr. e. 5. évezredtől számított történések leírása körül zajlik a polémia. Összesen hét ilyen elméletet sorol fel, amelyeket az azokat megfogalmazó kutatók nevéhez lehet kötni. Ezek Gimbutas, Renfrew, Gamkrelidze és Ivanov, Djakonov, Mallory, Anthony és Sheratt 1982 és 1991 között keltezve, azaz nem régi keletűek. Götz többségükkel behatóan foglalkozik máshol már idézett könyvében, mégpedig rájuk nézve megsemmisítő eredménnyel, magyarul kézből cáfolja és szedi ízekre megalapozatlan és alapvető tényeket figyelmen kívül hagyó munkásságukat. De nem számíthatnak kegyelemre az indoeurópai alapokon álló régész Makkaytól sem - bár a külső szemlélő érzékelése szerint itt komoly csata dúl, valójában csak övéit korholja, - aki szerint: “A hét elmélet öt szempontjából tehát alig van, amelyben akár csak megközelítő lenne az egyetértés. Természetesen még a vélemények azonossága sem jelenthetné azt, hogy a feltevések valósak és bizonyítottak. Ezen kívül nagyon sok, egymást gyengítő érvük is van. Számomra a fő baj az, hogy régészetileg nem igazolhatók, esetenként régészetileg tájékozatlanok, sőt gyermetegek, márpedig így egy (Kr. e.) 4. évezredre vonatkozó elmélet a levegőben lóg.[82]” Itt most természetesen nem a 4. évezred eseményeit veszem fel, de az általános indoeurópai kutatói magatartás állapotára térek ki éppen Herodotos védelmében. Ha mindenki olyan történelmet ír, amilyet csak akar, valóságtól elrugaszkodott teóriák keletkezhetnek, ott a régi forrásoknak valóban nincs hitelük többé. MacCana fentebb megfogalmazott kínjai itt foghatóak meg valószínűleg ebben a közegben, de felhozhatom korábbi ajánlásomat - mindenkire és magamra is vonatkoztatva, - hogy a régészet és antropológia eredményei ellen történelmet írni nem célravezető dolog. Csak arra és semmi másra alapozva ugyanúgy nem. Az ilyenek legfeljebb csak programtörténelmek megírására alkalmasak. Megtoldhatnám még e feltételeket a nyelv kérdéseivel is, de az időben hátrálva a nyelvi ügyek egyre homályosabbak és megfoghatatlanok, ezért az csak felderített nyelvi környezetben érvényesíthető következetesen. Arra már gondolni sem merek - de ezek szerint kellene, sőt a jelek szerint kell is, - hogy esetleg a többi indoeurópai szemléletű történelmi - ma már bevettként, szinte kanonizáltként kezelt - elmélet is hasonló alapokon nyugszik. Ez igen komoly kérdés, mert ha a hit megrendült, katedráról nem pótolható. Ha ehhez még cáfolat is lenne, az egyenesen drámai fejlemény. Nem szívesen mondom, de ez a vasasokhoz illő mentalitás lenne, ezért nem is tudom jó szívvel feltételezni. Miután azonban az indoeurópaiakkal alapvető kérdésekben van vitám, innét nézve bármit fel kell tételeznem és az oppozíció, ellenzék helyzetét kell felvegyem. Mindjárt az elején célszerűnek tartanám, hogy ők is legalább úgy bizonyítsák tételeiket, ahogy azt a tőlük különbözőre nézve elvárják. A szkítákkal kapcsolatban nem vették a fáradságot sem valamirevaló bizonyításhoz, pedig rajtuk áll vagy bukik az egész Indiára alapozott és az indiaiakkal kapcsolatba hozható indoeurópai elméletek nagy része, nem beszélve a Turán vélt indoeurópaiságáról.

 

 

Közjáték: Az indoeurópai szkíta elmélet cáfolata

 

Szeretném megtudni, - ezért itt most a végére is járok, - hogy a szkítákat néhány személynév és görögös átiratban lejegyzett szótöredék alapján hogyan voltak képesek indoeurópainak kijelenteni? Honnan tudtak olyan nagy bátorságot meríteni, amivel e vélt tényt az egész világgal közölni tudták és azóta történelemkönyveikben tényként kezelik? Ismerjük a régi indoeurópai csatabárdos népről szóló mesét, Müller-Karpe már leszámolt a velük készült elméletekkel - ezek lennének a szkíták, - akik győzedelmesen bevonultak Európába és mindenkit meghódítottak, majd nyomukban kisarjadt az indoeurópai - nagy győzelem utáni - műveltség. A történet egyébként igaz: bevonultak, győztek, létrehozták, inkább összeötvözték a keltákat, hozták a vasat, bronzot, ezüstöt, aranyat, csak éppen nem indoeurópaiak voltak. Ezen elmélet miatt kellett tehát indoeurópainak nyilvánítani a szkítákat. Kinder és Hilgemann: Atlas zur Weltgeschichte[83] c. könyve a “Die Bronzezeit” c. nevű fejezetben (21. o.) a következőket közli: ... “Die kulturelle Beeinflussung Europas durch die orientalische Hochkulturen in der Bronzezeit vollzieht sich über 3 Wegen: ...  3. über die transkarpatische Tumuluskultur, die durch ihre Abhängigkeit von der kaukasischen Kubankultur (kultische Opfer beim Tod der Fürsten, Prunkäxte) Elemente der anatolischen Kultur (Alaca hüyük) übernimmt. Die träger der Streitaxtkultur werden von diesem Kulturen beeinflußt und bringen die Kenntnis der Bronze nach Mittel- und Westeuropa.[84]” Magyarul: ... “A bronzkori keleti magaskultúrák kulturális befolyása Európára három módon teljesedett ki: ... (3) a Kárpátontúli (innét nézve) halomsíros műveltség által, amely a kaukázusi Kubáni műveltségtől származó befolyását (fejedelmek kultikus áldozati halála, csatabárdok) az anatóliai Alaca Hüyük műveltség elemeinek átvételével rögzíti. A csatabárdosok műveltségének képviselői ezen műveltségek befolyása alatt álltak és a bronz használatát hozzák Közép- és Nyugat-Európába.” A szkíták - mert róluk is van szó - története igaz, de nem indoeurópai műveltséget hoztak magukkal - mégha őket is gondolták csatabárdosoknak, - hanem a sajátjukat, azazhogy a miénket, a magyarokét. (A csatabárdokat a magyar történetírás fokos néven ismeri Badiny Jós Ferenc könyveiből. Különös módon a fokos szót a magyar szakirodalom úgy kerüli, ahogy van. Komoróczy például kapának hívja!) Ez a Kárpátontúli terület nem más, mint Cimmeria-Szkítia, a Kr. e. 1300-750 közötti hatalmas, Dunától Donig húzódó magyari nyelvű állam, amelynek lakói egész Európában elterjedtek és a keleti (kelta) etnogenezis kovászát alkották, és tőlük jó magyar nyelven érthető földrajzi nevek tömkelege származik. Tekintsük át e hatalmas terület korai régészeti anyagának tanulságait Kelet-Európa benépesülése és az ortodox indoeurópaiak felfogásának szempontjából. Bár a történet lassan indul és bonyolultan folytatódik, mégis igen nagy történelemhamisítás kerül napvilágra.

            “A Kr. e. 4. évezred elején a mai Ukrajna keleti felében és Dél-Oroszország csatlakozó területén a felső-paleolitikus késő-gravetti régészeti műveltség keleti ágának paleolitikus-mezolitikus halász-vadász kultúrfokon élő utódait találjuk. Majd a 4. évezred közepén a Dnyeper-zúgók táján, az Igren félszigeten, valamint a Szurszkij és Sulajev szigeten, Melitopolnál és Zsitomir mellett kezdetleges, fésűs-gödrös díszítésű kerámia jelenik meg, jellegzetes csúcsos aljú edényekkel és kagylóporral soványított agyaggal.[85]

            Már tudjuk, hogy ez az edénykészítési mód legkorábban a 4. évezred elején az észak-asszerbeidzsáni Ilanli Tepén tűnt fel, az Urmia-tó körüli ősi helyi művelődési kör (Dalma Tepe, Yanik Tepe stb.) kerámiájának provinciális változataként.[86] Nyilvánvaló tehát, hogy onnan terjedt át az észak-pontuszi területekre. Számunkra ez a fésűs-gödrös kerámia különösen is fontos és érdekes, mert a későbbi időkben lassanként az egész kelet-európai erdőöv egész területére felhatolt, ahol mind a fésűs-gödrös díszítési mód, mind pedig az agyag kagylóporral történő soványításának szokása még évezredekig megmaradt a kulturálisan kevésbé fejlett területeken.[87]

            Az előbb említett fésűs-gödrös díszítésű kerámiát használó Észak-Pontusz - vidéki telepek lakosai még nem ismerték a földművelést, csupán egyes helyeken (pl. Igren) lehet az éppen, hogy megkezdődő állattenyésztés nyomait megtalálni. Ez a műveltség tehát még szubneolitikus fokon állt.[88]

            Ezekből a kezdetekből fejlődött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec műveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, ... elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett ... felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a műveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertől keletre fekvő térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földművelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez - azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához - közelebb eső részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésűs-gödrös szubneolitikus típus későbbi fejleménye.[89] Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerű gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként többtucatnyi csontváz található, okkerrel felülről is bőven meghintve.[90] Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott.

            Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késői gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késői okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetőleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthető a Dnyeper-Donyec műveltség továbbfejlődésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késői gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felől érkezett új rövidfejű népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idő alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelően gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetően eltér a korábbitól: a szomszédos földművelő kultúrák edénytípusai és díszítő motívumai jelennek meg.[91]

            Ha most közelebbről megtekintjük ezeket az éppen említett szomszédos földművelő kultúrákat, akkor a késői gödörsíros műveltség déli szomszédságában találjuk a korai transzkaukáziai kultúrát, amelynek északi, északkeleti irányú kiterjeszkedését a 3. évezred derekán Lugovoje, Velikent, Kajakent és Mamaikutan leletei jelzik a Káspi-tenger nyugati partvidékén, ami viszont azt jelenti, hogy a korai transzkaukáziai kultúra 2500 körül északon már nagyjából elérte a Terek folyó vonalát. A nyugati szomszéd pedig a balkáni és a kárpát-medencei késő-újkőkori műveltségek közvetlen keleti és észak-keleti terjeszkedése útján a 4. évezred vége felé kialakult Cucuteni-Tripolje kultúra volt Moldvában és Nyugat-Ukrajnában.

            Ennek a földrajzi helyzetnek megfelelően a késői gödörsíros műveltség kialakulásában és etnikai összetételében is legelsősorban a korai transzkaukáziai műveltség játszotta a főszerepet, bizonyos balkáni-tripoljei hatásokkal kiegészülve. - A tripoljei területektől keletre a késői gödörsíros műveltség volt az első érett neolitikus kultúra Kelet-Európában.[92] Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb időrendi besorolásnak megfelelően a modern kutatás a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop műveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük - szögezi le pl. Müller-Karpe, - hogy a Kubán műveltség a Káspi-tengertől és a Volgától Ukrajnáig terjedő térségben a 3. évezred második felében jelentkező földművelő, fémeket használó rézkori művelődési komplexum, azaz a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A műveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítő motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kőbaltákra is.[93]

            Müller-Karpe utolsó megjegyzése a csiszolt kőbaltákról egészen nyilvánvalóan oldalvágás az úgynevezett “csatabárdos” teória hívei felé. Az indogermanocentrikus szemléletű őstörténet-kutatásban ugyanis már a múlt század vége óta mindig újra és újra előrángatják azt a közkedvelt hagyományos elképzelést, amely szerint a kelet-európai csiszolt kőbalták - a “csatabárdok” - lennének az ősi, még egységes indogermán népesség régészeti hagyatékai. Nevezik ezeket “csatabárdosok”-nak (Streitaxtleute), de gyakran “zsinórdíszes kerámiás csatabárdosok”-nak is (schnurrkeramische Streitaxtleute), mivel ezek a kőbalták sokszor zsinórdíszes kerámia társaságában fordulnak elő. Ezt a hipotézist az utóbbi években már csupán az úgynevezett “ahisztorikus” indogermanisztikai irányzat melengeti, a legtöbb neves kutató azonban kereken képtelenségnek minősíti, amint azt Müller-Karpe világosan meg is mondja: “ ...hogy a zsinórdíszes kerámiások indogermánok voltak-e, az azokhoz a kiagyalt értelmezésekhez tartozik, amelyek a tudományos megismerhetőség határain túl terülnek el...[94] ” Eddig Götz,[95] akit nem kedvelnek ma a támogatott kutatók. Ha azonban végigtekintjük az általa idézett szakirodalmat, azt láthatjuk, hogy Götz csakis indoeurópai és finnugor ízlésű kutatók műveit idézte. Egyetlen “gyanús eredetű” könyvet sem hoz fel érvei támogatására, csak indoeurópai szemléletűeket. Ugyanabból a forrásból jutott homlokegyenest más eredményre, mint a támogatottak.

            Most félbeszakítom az eszmefuttatást a korai kelet-európai műveltségek bemutatásáról éppen Müller-Karpe megjegyzése miatt. Müller-Karpe 25 évvel ezelőtt az utópia birodalmába utalta az indoeurópai fantasztákat a győzedelmes korai csatabárdos hódítókkal együtt. Most eljött az igazság pillanata. Bemutatom a magyar Történelmi világatlasz[96] egyik tábláját, amely “Az ókori kelet (Kr. e. III-II. évezred közepe)” címet viseli.

Térkép

19. kép. [97]

 

 

            Egész Európát indoeurópaiak töltik meg, hatalmas piros nyilak mutatják győzedelmes útjukat a Régi Kelet ősi kultúrközpontjai felé, kelet felől indoiráni különítmények segítik testvéreiket a nagy menetelésben. Ezek az elképzelések saját magyarországi ortodox indoeurópai hivatalosaink álláspontját tükrözik. A fentebbi alapos, 26 éves cáfolat ellenére ma Magyarországon mégis ez jelenik meg. Talán a szakirodalom tanulmányozása maradhatott el, ezért nem tudnak róla.

            Sajnos ez nemcsak itt látható, mert a Stiefel iskolai történelmi atlaszában[98] ugyanezen cím alatt ugyanezt látni, csak fekete nyilakkal vonulnak az indoeurópaiak dél felé. Bemutatom ezt is.

 

20. kép.  Térkép a Stiefel iskolai atlaszából[99]

 

            Fentebbiekből megállapítható összefoglalásként, hogy a kérdéses területen kaukázusi és déli feláramlású nép lakott, ezek kerekfejű kaukázusi típust képviseltek és egyúttal felvázoltuk Cimmeria - Szkítia előzményeit is a korai évezredekből. Voltaképpen az itt rögzített anyagot hagyta figyelmen kívül az a hét, a kurgánelméletet taglaló indoeurópai szerző, akikkel fentebb foglalkoztam Makkay Jánosra hivatkozva. Indoeurópaiakról és vándorlásaikról mindenesetre szó sem esett.

            Hogy is van hát ez a gyatra kísérlet szkíta népünk indogermanizálására - kiszakítandó őket a nevezetes szkíta-hun-magyar triászból? Sebestyén László megadja a választ, miközben a finnugor és indoeurópai testvériség is szemmel láthatóan fényre derül működési mechanizmusában: “Nemigen találkozhatunk ma olyan történésszel hazánkban, aki ezt a három népnevet együtt említené, különösen olyan értelemben és céllal, hogy ezek között szoros egymásutániság, egymástól eredés lehetne. A magyarságnak a szkítákról és a hunokról való leválasztása a múlt század második felétől tapasztalható. Hogy megértsük az okát, a szkíták eredetmagyarázatát kell először látnunk. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a szkítákkal való rokonságért érdemes volt versengeni, kivált az indoiráni, indoeurópai népeknek, hiszen, különösen az utóbbiak a mindenkori kultúrák élén gondolták magukat. Hogyan is tartozhattak volna más néphez a szkíták, akikről azt írta Ephorusz a Kr. e. VI. században, hogy a “fújtató, a kétágú horgony és a fazekaskorong feltalálója a közülük való Anakaroi volt”; vagy Heziodosz (Kr. e. VII. század) szerint “szkíta találta fel a rézöntést”. Aiszkhülosz (Kr. e. 525-456) állítja, hogy “az acél szkíta jövevény az ő világukban”. De nemcsak az, mondja Higinusz (Kr. e. 31-Kr. u. 14.), mert az ezüst felfedezője is szkíta volt.

            Akármint van, német nyelvészek kisütötték a múlt század első harmadától kezdve, hogy a szkíták egy nomád iráni nép nyelvét beszélték, ők maguk is iráni nép. Legyünk jóhiszeműek, s tekintsük állításaikat a tiszta tudomány eredményének, viszont azért nézzük is meg, miből mire jutottak. Főként három tudósi munka érdemleges: Kaspar Zeuss: Die Deutschen und die Nachbarstämme, München, 1837.; W. Thomaschek: Kritik der ältesten Nachrichten über den skytischen Norden, Wien, 1888. és Karl Müllenhof: Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten, Berlin, 1892. Sikerült elérniük ez írásoknak, hogy a bizánciak s általában a régebbi írók általános felfogását, hogy ti. a szkíták a népvándorlás kora óta föltűnt, különféle ural-altáji vagy másképpen turáni népekkel, hunokkal, turkokkal, magyarokkal, kunokkal stb. voltak valamiféle rokonsági viszonyban, most felváltotta az iráni eredet tudata és hite. Az iráni elszármazások ötlete azonban csak a történelmet felületesen ismerők számára használható adu, voltaképpen a sumér rokonságok tagadásának egyik újabban jól bevált eszköze. Nekünk azonban, akik ismerjük a sumér tágulás mechanizmusát, nem elegendő emlegetése. Éppen Irán - amely egyébként igen nagy ország és valóban sok műveltség időszaki állomáshelye volt – kiválóan alkalmas az ókori ködök terjesztésére. Ha tehát valahol olyan iráni törzsekről olvashatunk, amelyek eljutottak a Kárpát-medencébe, bízvást érthetjük alatta iráni álruhába bújtatott rokonaink indoeurópaivá nemesített részlegeit.

            A korábbi felfogás megváltozása főként nálunk rendkívül föltűnő, ha meggondoljuk, hogy még a múlt század elején is a szkíta múlt kutatása és magyarázása a magyar történelemtudomány fő ága volt, addig ez írásokat követően, mint valami múló divatot, elhagytuk, s lomtárba hajítottuk tudományos életünkből.

            Annak ellenére történt ez így, hogy tudósi felvértezettségben egyáltalán nem voltunk felkészületlenek. Nagy Géza régész-történészünk meggyőzően bizonyította a német nyelvészek véleményének gyenge lábon állását, azt, hogy nagyon gyér, többé-kevésbé eltorzított és többféleképp is magyarázható nyelvmaradványokra építették állításaikat. E szavak közt van vagy 10-12, jelentés szerint is ismert szó, 10 mondai és istennév, a többi személynév, földrajzi és népnév. Ma már szükségtelen is idézni Nagy Géza szavankénti és helytállónak bizonyult elemzéseit, célszerűbb az e századi német tudományból idézni, így M. Wasmer szkítakutató eredményeit a Reallexikon der Vorgeschichte XII. (1928.) lapjairól. Összefoglalása szerint a szkíta-iráni nyelvrokonság igazolására mindössze csak 6 olyan szóalakot tudott felmutatni, amelynek eredete szerinte is bizonyítottnak látszott. E szavak: az Enáeresz, Ojórpata, Paralátaj nép-, azaz törzsnevek, továbbá a -peirt, -kszaisz és -aria személynévrészek. Ez bizony kiáltóan szegényes eredmény, mondja nagyszerű tudósunk, Mészáros Gyula a Chattiak és skythák c. könyvében, 1938-ban. De még hozzáteszi, hogy a hatból az oiorpata kiveendő, mert szarmata eredetű. Jegyezzük meg, hogy Nagy Géza az összetett szó -pata, ölni-t jelentő szórészét a sumérből eredeztette.

            Azt talán nem is kell említenem, hogy mi nem a dicsőségért versengünk, bár sumér ügyben ez nagyon kijár nekünk, helyesebben az e rokonságot, összefüggést vallóknak. Elegendő a társadalmi és életformabeli hasonlóságokat, egyezéseket említeni, azt, hogy a szkíták lovas, nyilas nép voltak, vallásukban a természeti erőket tisztelték, a tűz, a föld, a víz, a nap volt tiszteletük tárgya, szövetségkötésük módja a vérszerződés volt, lovat áldoztak, lóval temetkeztek, a hadisten képében kardot tiszteltek, a meghódolást, mint nálunk is, a föld és a víz átadása jelképezte.

            S ha a honfoglalás idejebeli bizonyítékokat keressük, krónikákból, feljegyzésekből, törvényeiből igenis egész csokorra valót tudunk hirtelenében is felmutatni. Kezdjük mindjárt Anonymusszal. Ő teljesen azonosította a szkítákat a magyarokkal, mikor ezt írta: “a hungarusok igen vitéz és hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzete ... eredetét a szkíta nemzetből vette, amelyet saját nyelvén dentumogernek neveznek”. Kitűnő meglátás ... Endrey Antalnak azon véleménye, hogy Anonymus ezt senki külfölditől nem vehette, ez csak régi magyar hagyományból eredhet. Bizonyítja a dentumoger szó, melyről senki sem tesz említést, nincs rá külföldi forrás. Azért fontos ez, mert történészeink szerint a szkíta vonatkozást egyszerűen Regino prümi apáttól vette át, s innen merítette a magyarok szkíta eredeztetését.

            A későbbiekben azért válik fontossá a hun összefüggések tárgyalásánál, hogy Anonymus a magyarokat a hunokkal együtt szkíta népnek tekintette. A szkíták első királyától származtatta Atillát és az Árpádokat is. Ezt sem vehette külföldi forrásból, de azért azt ráfogják, hogy a Magógról magyarra állítást ötletként Sevillai Isodorusból meríthette.

            De mit szóljunk a komoly tudósnak számító, a cordobai egyetemen tanult II. Szilveszter pápa állításáról? Ugye tudjuk, a koronát ő küldte Istvánnak. Nos, ez a pápa III. Otto német császárt dicsőítő iratában ezt mondta: “Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcsben Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem.” Minket, a mi népünket értette szkítákon.

            A Vata-féle lázadás leverése után I. Endre két törvényben is utal a magyarok régi vallására. Legelsőbb: megparancsolta, hogy “minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsőséges István király adott vala, feje és jószága vesztével bűnhődjék”. A 4. paragrafus is idetér: “A szentségtelen scytha szokásoktól és hamis istenektől forduljanak el és rontsák el a bálványokat”. Az első pont területi vonatkozású, mert szkítiait mond, a másik már meghatározás: szkíta szokást nevez meg. A Gellért-legendában is szkíta bálványokról szólnak. A Képes Krónika a hunokról így fogalmaz: “mihelyt egy szkíta elesett, Atilla nyomban másikat állított helyére”. ...

            Szkíta ügyben lássunk még egy pápai véleményt, immár későbbről. II. Pius pápa 1501-ben kiadott Cosmographiájában írja: “Azt tartják, hogy a Duna partját lakó hungarok is a szkíták neméből valók.”

            Históriailag hogyan lehetséges ez? Kezdjük azzal, hogy már Herodotos szerint is hazánkban éltek szkíták. A Kr. e. VI. században jelenhettek meg itt. Tárgyi kultúrájuk a Kr. e. VI-III. században keletkezhetett a Kárpát-medencében, ezt jelzi vaszablák sorozata, 25 bronztükör, 67 vasfokos, húsznál több állatalakos tegezdísz, 23 bronzcsörgő, több száz nyílcsúcs, vastőrök és kardok. Ezek Bakay Kornél adatai, s nem tartalmazzák az árpádi magyaroknak a szkíták fémkultúrájára és fémtárgyaira, így az aranyszarvasra emlékeztető, velük azonos hagyatékát.

            Sokkal fontosabb összefüggés, hogy a magyarságnak ugyanott van a bölcsője, a koronként feltárható helye, ahol hun-szkíta népek éltek. Nagyon érdekes, hogy a szkíták nyomai a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában lelhetők fel a legrégibb időktől. A - mondhatni - legizgalmasabb adat C. Plinius Secundustól ered az első századból. Azt állítja, hogy a szkíták azonosak a régi világ arameusaival. Szó szerint ezt mondja: “a szkítha népet, kiket a perzsák szakának neveznek, általában az ókori arámiakhoz állítják a legközelebbi nemzetnek.” Nemzeti nevüket nem is a görögöktől ismerjük, hanem az asszíroktól: asguzai, is-ku-za a nevük, a “z”  c-nek ejtendő. ....

            A C. Plinius Secundus által említett időben, korban Szíria lakóinak arámi volt a neve, s Szíria ekkor magában foglalta Palesztinát, Júdeát, Föniciát, Babilóniát, Mezopotámiát, Kilikiát, Antiókiát. Én magam külön is felfigyeltem a Kr. e. 240-ből való, Polibius V. könyvében olvasható tudósításra. Ez így hangzik: “Philoteria ama tó mellett fekszik, melybe a Jordán nevű folyó beömölvén ismét kiömlik a rónaságra, az úgynevezett szkíták városa körül.[100] ” Itt nyilvánvalóan Scythopolisról (ma: Beth-Saan) van szó. Azt gondolom ezek után, hogy Sebestyén László adataival kellőképpen helytálltunk a szkítákért. Sőt még meg is toldjuk két Werbőczy-féle idézettel nevezetes Hármaskönyvéből, amelyre Grespik László[101] hívta fel a figyelmet újólag a közelmúltban. “I. rész, 3. czim, 1.: A nemesség, amelyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, amelyet most változtatott néven, az itt lakó magyaroktól Magyarországnak neveznek. … III. rész, 4. czim: Az erdélyi scithákról, akiket székelyeknek hívunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek. Akik a scitha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, akiket romlott néven siculusoknak nevezünk; akik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.” Más: “Ismétlem Coccius Sabechius szavait: “senki előtt sem lehet kétséges, hogy a hunok vagy magyarok szkíták voltak…” A thesszalonikai Eustathius írja: “a hunok szkíta, - a szkíták híres nemzete.” Végül elmondhatom, Bonfinivel együtt: “az összes történetírók megörökítik azt, hogy a magyarok a hunoktól eredtek.... akik a szkítáktól származtak.”[102] Végül az andronovói műveltséggel feltűnően egyező területről és időből más hírünk is van: A turánvidéki isszedonoktól s a Jaxartes-vidéki masszagétáktól északra a Jenyiszej és Bajkál körüli terület volt a szkíták őshazája. A szkíta áramlat Kr. e. 1500 körül indult meg. Targitaos, az első szkíta király 1000 esztendővel előbb élt Dárius szkíta hadjáratánál. A belső-ázsiai szkíták Kr. e. 1500-tól kezdődően beékelték magukat az európai és ázsiai árják (északon a germánok s délen a perzsák) közé és új etnikai alakulatokat idéztek elő az árjaságban: az indo-iránokat (az iráni korai szkíta települést) lejjebb szorították délnek és délnyugatnak. A hinduk (csak vallásuk szerint “hinduk”, fajta szerint Magyarországról Indiába átkerült szkíta őstelepülők) Kr. e. 2500-1500 közötti időkben a Pendzsáb, majd a Ganges vidékére nyomultak. Kr. e. 1500-600-ig tartott az Ázsiából előnyomuló turánok azon áramlata, melynek következtében az árjaság előbbi összefüggő láncolata megszakadt.”[103] Zajti idézetében a szkíták érdekesek most számunkra, sokkal inkább, mint mástól átvett indoeurópaiakkal foglalkozó kissé konfúz értesülései. Illett volna pl. az ottani germán jelenlétet igazolnia, ha hiteles tudósítást akart volna szerkeszteni. Érdeklődéssel olvastuk volna.

            Népünk természetesen nem volt hozzászokva, hogy számára nyilvánvaló dolgokat újra bizonyítson mások előtt, egyáltalán magához a tényhez sem, hogy valaki kétségbe vonja amúgy jól ismert származását. Nagy Géza és kollégái számára - nem beszélve a magyar népről, - a világot tartó oszlopok dőltek össze, amikor a nyilvánvalót kellett volna újra bizonyítsa, ekkora gyalázatot nem feltételezhettek korábban senkitől sem. Azonban az indoeurópaiak fegyvertárában ez is hétköznapi gyakorlatnak számított már jól ismert céljaik elérése érdekében, ilyen és ehhez hasonló minősíthetetlen módszerek jellemezték annak a győztes történelemnek a kialakítását, amelyet éppen most igyekszünk megcáfolni. A nyílt és egyenes magyar és turáni szellem sohasem volt felkészülve az ármány ilyen mértékű kiterjedésére, jutalmukat éppen most nyerik el a visszautasítás és a cáfolat képében. Sebestyén Lászlóval mi bizonyítottuk igazunkat, - habár nem voltunk rászorulva, - de vajon a felsorolt germán könyvírók bizonyítottak-e valamit is? Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a szkítákat az indoeurópaiak kifejezetten primitív, gyermeteg “érvek” alapján, valódi bizonyítékok nélkül, koncepciós alapon minősítették indoeurópaiaknak. Ezzel rövid kitérőnk után visszakanyarodunk keltáinkhoz, akik bemutatását most folytatom.

 

            “ Az ír irodalom fennmaradt írásos emlékei viszont egy évezreddel későbbiek, esetleg még fiatalabbak. De ahogy láttuk, ez az irodalmi hagyaték annyira konzervatív, hogy ez szinte ellensúlyozza a korát (az ír nyelv, annak ellenére, hogy emlékei jóval későbbiek, bizonyos tekintetben konzervatívabbnak látszik a gall nyelvnél, s valószínűleg ugyanez a helyzet a mitológiai történetekkel is).[104]” MacCana most beletalált a közepébe. Az általa felismert jelenséget konzervatív jelzővel látja el, valójában azonban felismerte a kelta nyelv és irodalom rendkívüli állandóságát. A jelenséget már többször és többen felismerték a ragozó nyelvek tanulmányozása közben. Egyik ilyen példánkat éppen a magyar nyelv szintén feltűnő állandóságáról későbben magam is felhozom dr. Szabó Károlytól[105], aki az etruszk nyelv elemzésekor tér ki e jelenségre. Az állandóság - MacCana által ott konzervatív néven említve, - annyira nagy, hogy 800 - 1000 éves magyar szövegeinket, akkori beszédünket ma is képesek lennénk megérteni kis összpontosítással. Balassi költeményei, Nádasdy szerelmes levelei üde színeivel hétköznapi gyönyörűséget okoznak ma is az ízes magyar beszédet hallgatóknak. Európa egyéb nyelveiről ez nem mondható el, a párszáz évvel ezelőtti indoeurópai nyelvváltozatok - pl. a németeknél - már csak fordítással követhetőek. Úgy látszik, hogy e feltűnő állandóság a ragozó nyelvek sajátja, hisz ideérthetjük ugyanezen tulajdonságaik miatt a sumér, a hettita,[106] urartui és hurri[107] nyelveket is. Az állandóság megjelenési formája a nyelvtan azonossága, az igeragozás és névszóképzés azonos elvei és gyakorlata, nem kevésbé pedig a szavak állandósága. E magas társasághoz most a keletit (keltát) is hozzávehetjük.

            “Az ír szóbeli hagyomány írásba foglalása a VI. század végére már elkezdődött, de az idő és a viking kalózok támadásai könyörtelen párosnak bizonyultak, s csak kevés kézirattöredék maradt fenn az 1100 előtti időkből. Ekkor keletkeztek az első nagy kéziratgyűjtemények, amelyek hatalmas anyagot őriztek meg az ír múltra vonatkozóan. Ezek a kéziratok is viszonylag későiek, de korábbi forrásokból állították össze őket; az nyelvészeti vizsgálat alapján igazolható, hogy egyes darabok fennmaradt átiratuknál korábbiak. De függetlenül attól, mikor állították össze őket, ahhoz nem fér kétség, hogy ezek a szövegek hatalmas mennyiségű kereszténység előtti anyagot tartalmaznak.

            A filik repertoárjának fontos részét képező történetek között van néhány, amely kifejezetten a természetfeletti világgal foglalkozik, s emiatt a mai tudósok időnként mitológiai ciklusnak nevezik. Ez azonban meglehetősen félrevezető, mivel a kora-ír elbeszélő költemények legnagyobb része kisebb-nagyobb mértékben mitológiai természetű. Az eredeti osztályozási rendszer, amely nem ciklusok, hanem témák szerint - rablókalandok, marhatolvajlások, udvarlásaik, csaták, utazások, lányszöktetések - rendezi el a történeteket, alaposabb megfontolásra érdemes. Az egyszerűség kedvéért azonban a további meséket három tág kategóriába lehet sorolni: vegyes elbeszélések, amelyek különböző történeti, illetve történelem előtti királyok uralkodásához kötődnek (noha eme különbségtételnek a történetiség szempontjából alig van jelentősége); az Ulaidh-ciklus, más néven “ulsteriek”, ami Conchobbar mac Nessa ulsteri királyról s Cú Chulainról, az ifjú hősről szól; végül a Fionn mac Cumhaillról és a fiana néven ismert, harcosokból álló portyázó bandákról szóló ciklus.

            A korai időszakban az Ulster-ciklusnak volt a legnagyobb irodalmi rangja, amely valójában hősi irodalom: azokkal a cselekedetekkel és erényekkel foglalkozik, amelyek a hősi társadalmakat mindenütt jellemzik. Ezzel szemben a Fionn-ciklus (vagy ahogy gyakran hívják: fianaigheacht) a társadalom alacsonyabb osztályainak körében volt népszerű, s ennek megfelelően a filik (vagyis a költők) kevésbé becsülték. Ezek az elbeszélések valójában csak későn, az ír történelemben és kultúrában vízválasztónak számító XII. században árasztják el az irodalmi emlékeket. Ennek ellenére gyökerei messze a pogány múltba nyúlnak vissza. A fiana legnagyobb gyönyörűsége s legfőbb cselekménye a vadászat, s már maga ez a tény is az Ulster-mondakörtől meglehetősen eltérő hangulatuvá teszi ezt a ciklust: túlnyomórészt Írország változatos táját széltében-hosszában beborító szabad tér költészete ez, s később számos természeti költemény számára jelentett ihletet.

            Ezekhez a meséket tartalmazó különféle gyűjteményekhez hozzá kell tennünk a pszeudo (ál) -történeti anyagot, különösen a Leabhar Gabhálát (Hódítások könyve) és a Dinnshenchast (A helyek története). Az előbbi egy XII. századból származó összeállítás. amely azzal a szándékkal készült, hogy a Vízözöntől kezdve (sőt azt megelőzően is!) elmondja Írország meghódításának történetét. Történelmi szempontból gyenge iromány, de mítoszokban igen gazdag. (MacCana most nagyon melléfogott a minősítéssel, mert ilyen fölényesen - fensőbbsége tudatában - csak az tudja megítélni a Leabhar Gabhálát történeti alapon, aki a Vízözönt megelőző kortól egyfolytában Írország folyamatos figyelője, mindent tud róla évezredeken keresztül, és természetesen azt is tudja, hogy hol követték el a történelemmel szembeni merényleteket, amelyek miatt “történelmi szempontból gyenge” besorolást oszt rá. De nemcsak az indoeurópai mentalitásnak címzett megjegyzés miatt álltam meg, mert van itt más is. Sokkal fontosabb az, hogy van-e valamely népnek emléke az Özönvízről, mert ez stílszerűen vízválasztó lehet az egyes népek korát megítélendő. A keletiek (kelták) azok közé tartoznak Várkonyi Nándor szerint is, aki módszeresen tekinti át a világ ma fellelhető és a vízözönről szóló mítoszait: “[Az Óvilág mondái]... Kultúrhősük, Hy Gadarn legyőzte a tenger sárkányát, Avancot, feltalálta a vashajót, amelyen megmentette népeit az özönből, s kőoszlopokra véste az őstudományt.[108]” A kelta monda természetesen nem képzavarban szenved, hanem a nagyon korai esemény összeolvad későbbi, jelentős fordulópontot jelentő mozzanatokkal, a vas feltalálásával és a kőoszlopok vésésével. A bökkenő csak az, hogy míg az általunk – és nyilván keltáink által is - ismert özönvíz Mezopotámiában volt Kr. e. 4000 táján, a vas használata a szkíta-kelta népek kezében alakult ki a Kr. e. második-első évezredben, ezek hazája pedig a Régi Kelet és a sztyeppe. Ezzel szemben a nyugat-európai vésetlen ménhírek, dolmenek kora a 3. évezredtől keltezhető, feliratos köveiket Amerikában találták meg a Kr. e. II. évezredből, amint arról fentebb már beszámoltam dr. Fürstner Lászlóra hivatkozva. Eszerint a kelták ősei Mezopotámiával, a szkítákkal, a vassal és a sztyeppével is találkoztak korábban. Mindez tovább valószínűsíti a kelták keleti származását - bár ezt eddig is tudtuk, most újabb, nem elfogult forrásból is megállapíthatjuk. Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy az emberi emlékezet nem ismer korlátokat az időben, ezért nagy tévedésnek teszi ki magát, aki a mondákat mesének nézi és lenézi. A példa, amelyet felhozok, nemcsak Várkonyi szorgalmát dicséri, hanem bizonyít is. “ ... akad helyi jellegű monda is Indiában, a legismertebb Kásmírhoz fűződik, a kásmíri királyok krónikája, a Rádzsa Tarangini tartalmazza, Baktay Ervin, a magyar indológus, és Helmut de Terra, amerikai régész, írtak róla. Meséje: A régi időkben Kasmír völgyét víz töltötte meg, partjain emberek laktak. A víz áradatból származott, állati szörnyek éltek benne, s démoni hatalmat gyakoroltak a partlakók fölött. Ők végre megbízták a hős Kásjapát, hogy Brahmától segítséget és megváltást kérjen. A vízi démonokat el kellett űzni, ezért könyörgéseket tartottak, és áldozatokat mutattak be Brahmának. Az isten varázskardot adott a hősnek, s utasította, hasítsa ketté a hegyeket, hogy a víz lefolyhasson. Kásjapa végbevitte a művet, a víz Baramullá mellett (egykori neve Kásjapur volt) lefolyt az indiai síkságra. Kásjapa pedig fölépítette az első templomot, ma is áll, a bráhminok Szankarahijának nevezik és szentnek tartják. Kásjapa tehát kultúrhős volt, de most nem ez a lényeges. Helmut de Terra, a szkeptikus tudós, kénytelen volt elismerni, sőt tudományosan bizonyítani, hogy a monda igazat beszél: a 10.000 négyzetkilométer terjedelmű, 1830 méter magasságban fekvő Kasmíri-medencét nagy tó töltötte meg a jégkorban, azaz körülbelül 400.000 esztendővel ezelőtt, a tó lerakódásaiban pedig ősemberi maradványokat is talált. Erre a korra emlékezik tehát a monda.[109]” Ez a hatalmas idő durván 15.000 emberi generáció élete, elképesztő időtávlat hátrafelé az emlékezet megőrzésében. Ezért igen kell vigyáznia bárkinek arra, hogy lenézze az emberi emlékezetet. Ha ezt így vesszük, a Leabhar Gabhálát minősítők csak magukat okolhatják tudatlanságukért, nem magát a művet.) A Dinnshenchast, amely végső formáját szintén a XII. században nyerte el, a tulajdonnevek tanainak terjedelmes gyűjteménye, amely Írország-szerte a jól ismert helységek nevét “magyarázza” meg. Marie-Louise Sjoestedt igen találóan jellemezte mindkettőt: a Leabhar Gabhála Írország mitológiai őstörténete, a Dinnshenchast pedig mitológiai földrajza.

            Wales nyilvánvalóan ugyancsak gazdag mitológiai hagyományokat örökölt, amelyről azonban, sajnálatos módon, alig maradtak fenn írások. Írországhoz hasonlóan Walesnek is megvannak a nagy kéziratgyűjteményei, amelyek közül a legkorábbi körülbelül a XII. század végére tehető, de ezek nem őriznek olyan gazdag anyagot, mint ír megfelelőik. Különösen áll ez a prózairodalomra: a legkorábbi fennmaradt mesék, a Culhwch és Olwen valamint A négy ág, valószínűleg csak a XI. században íródtak. A Mabinogi négy története, azaz négy “ága”, a brit mitológia egyik legfontosabb forrása. A történetek bővelkednek mitológiai témákban és motívumokban, s hőseik Britannia ősi istenei. Mindazonáltal a hagyománynak csupán kis töredéke, amelyet egy tehetséges szerző - akit jobban érdekelt az, hogy hatásos irodalmi művet alkosson, mint hogy hiteles forrásokat őrizzen meg - laza elbeszélő keretbe foglalt. A középkori irodalom maradványai között tehát jelentős mennyiségű mitológiai “szórványanyag” található, de világosan látható, hogy az összefüggő mitológiai hagyományra akár csak halványan is emlékeztető anyag már jóval azelőtt elpusztult, hogy a fennmaradt irodalmat lejegyezték volna. Ami megmaradt, az nem más, mint különböző anekdoták, utalások, témák és alakok zavaros együttese, amelyről az alapos vizsgálat könnyen kideríti: ismert mitológiai paradigmák brit környezetbe helyezve.

            A walesi források iránti különleges érdeklődés az európai kontinens nagy, lovagkori Arthur - mondakörével való szoros kapcsolatuknak köszönhető. A Chrétien de Troyes és társai által írt, Arthur királyról szóló történetekbe szőtt kelta elemek a walesi és breton irodalmi hagyományokból származnak, s e románcok múlhatatlan varázsa lényegében mitologikus jellegüknek tulajdonítható. Igen valószínű, hogy Arthur király és lovagjai a valóságosnál jóval nagyobb alakokká nőttek, s nem egy olyan mitológiai tulajdonsággal bírnak, mint az ír hős, Fionn mac Cumhail és harcostársai (fiana).

            A kelta mitológia sokrétűsége

            Kelta mitológián nem egy szorosan összefüggő egységes rendszert kell érteni, hanem csupán a közös örökségen alapuló felismerhető kapcsolatot. Az, amit az európai kontinensen élt kelták mitológiájáról tudunk, aligha utal Írország és Wales mitológiai hagyományával való azonosságra, s ezt nem tulajdoníthatjuk teljes egészében sa források hiányának. Első pillantásra a különbségek még a szigeteken élő kelták között is sokkal szembetűnőbbek, mint a hasonlóságok. Ez persze sok szempontból nem meglepő: a kérdéses népek nem a szárazföldi kelták egy meghatározott közösségéből származnak; az elmúlt több, mint kétezer évben társadalmi és kulturális szervezetük eltérően fejlődött (Ha ez igaz, az további jó érv a szellemiek közös származására nézve.); Írországban ugyan nem, de Britanniában és Galliában hatással volt rájuk a rómaiak több évszázados jelenléte; a végül igen valószínű, hogy valamennyien magukévá tették saját területük őslakosságának a kelták érkezését megelőző vallási elképzeléseit.

            Ezek a szempontok kielégítő magyarázatot adnak arra, miért vannak olyan nagyfokú eltérések a kelta mitológia három jól megkülönböztethető ága között. Önmagukban azonban nem indokolják kellőképpen az egység és a rend szembetűnő hiányát az egyes ágakon belül. A kutatók inkább úgy vélik, hogy ez az összefüggéstelenség a kelta társadalom decentralizált szerkezetét tükrözi. Minden egyes törzs önálló politikai egységként működött, amiből az következne, hogy a politikai autonómia vallási autonómiával társult, s az egye törzseknek megvoltak a maguk istenei, akik vagy azonosak voltak a szomszédos törzsek isteneivel, vagy nem. Lehet, hogy tényleg ez az oka annak, amit a kelta mitológia “lokális és anarchikus jellegének” neveznek, bár nagyon is elképzelhető, hogy ennek hatásait jócskán eltúlozza a források hiánya is s az, hogy a fennmaradt dokumentumok egytől egyig olyan időszakokból származnak, amikor a kelta népek rendkívüli alkalmazkodásra kényszerültek, az eredeti vallási szokások pedig kifinomultabb és nagyobb tekintélynek örvendő rendszerek hatásának voltak kitéve.

            A kelták közismerten gazdagok a paradoxonokban, s így talán az a kettősség sem meglepő, hogy politikai szervezetüket jellemző helyi önállóság mellett a művelt osztályokban erősen él a kulturális összetartozás tudata. Manapság tudjuk, hogy a kelták egységüket nem közös faji eredetüknek, hanem közös kultúrájuknak és környezetüknek köszönhették. A klasszikus ethnográfusok - bár nem cáfolhatatlan bizonysággal - nyelvük, közös tulajdonságaik, életmódjuk és földrajzi elhelyezkedésük alapján tekintették őket egységesnek, s ebből a kulturális összetartozásból mindmáig érzékelhető valami Írország és Wales irodalmi hagyományának és kifejezésmódjának figyelemreméltó hasonlóságában. A druidák rendje az egész kelta világban létezett, és szervezetük lényegében mindenütt azonos volt. A központ kultusza, amelynek a rend tagjai oly nagy jelentőséget tulajdonítottak, kicsinyített mása szakmai összetartozásuknak csak úgy, mint annak, milyen lankadatlanul éltették azt a gondolkodásbeli egységet, amely az egyes nemzeten vagy törzsi csoportosuláson belüli politikai megosztottság felett állt. Ez a vonás a keltákat történetük során mindvégig jellemezte s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a normann hódítás utáni Írországban a filik a politikai viszályokkal és bizonytalansággal teli világban döbbenetes kulturális egységet őriztek meg.

            Az egység és a sokféleség, a centripetális és centrifugális erők összekapcsolásának képessége legalább ennyire feltűnő a mitológiában. A külsőségek meglepően nagy változatosságot mutatnak. Az elnevezések folyamatosan megújulnak, még ha a fogalmak háborítatlanul megmaradnak is. A mítoszok végtelenül sok változatban burjánzanak, de a témák állandóak, s amennyire ez megítélhető, az egész kelta világban közösek. Az isteni felsőbbség például, amely az ír hagyománynak állandó és alapvető eleme, Britanniában és Bretagne-ban is létezett, noha annak az irodalomnak legnagyobb részét, amelyet ez a gondolat hívott életre, csak alkalmi utalásokból ismerjük. Ez az alapvető homogenitás az, amely lehetővé teszi, hogy több kelta mitológia helyett joggal beszélhessünk “a” kelta mitológiáról.[110]

            Az indoeurópaiak elképzelése szerint a kelták jöttek valahonnét, ez derül ki MacCana elbeszéléséből is. Hogy ezt a véleményüket mire alapozzák, nem derül ki, ugyanis a régészet nagy, földrészekre kiterjedő kelta felvonulásokról nem tud. Amiről MacCana beszámol, az a törzsek helyezkedésére, belső területi átrendezésekre, esetleg nagyobb népegységekből történt kiválásokra enged következtetni. Korábban bemutattam a keletiek (kelták) kialakulásának “technológiáját.” A keletiek (kelták) története annyira folyamatos, hogy más módon, - mint megtörve azt, - nem lehetséges az indoeurópai származást beleépíteni. Mindenképpen kell valami nagy eseményt feltételezni, hogy aztán az indoeurópaiak megjelenhessenek, mindenkit legyőzhessenek, és műveltségükkel megtermékenyítsék a helyben lakó barbárokat. Ezt persze ők is nagyon jól tudják, de mégis: “ ... a régészeti kutatások egyfelől a kelta kultúra ősi voltát derítették föl, másfelől pedig egyes központi vallási eszmék folytonosságát az őstörténettől a középkorig. Ezeknek az eszméknek és szokásoknak számottevő része az újkőkor ősi vallási alapjaihoz tartozik, de a kelták hamarosan átvették és részben beillesztették indoeurópai őseiktől örökölt theológiai rendszerükbe. A régészet által kimutatott megdöbbentő kulturális folyamatosság lehetővé teszi a kelta vallás történészei számára, hogy kései forrásokat is felhasználjanak: elsősorban a VI. és VIII. század között megfogalmazódott ír szövegeket, de az epikus legendákat és a folklórt is, amelyek Írországban a XIX. század végéig fennmaradtak.[111]” Megkérem az Olvasót, tekintse át újra, alaposabban ez utóbbi három mondatot, mert igen fontos dolgokat hámozhatunk ki belőle. Megdöbbentő újkőkori folyamatosságú ősi vallásról van szó, ősi kultúra- és eszmefolyamatosságról, mégis “indoeurópai ősöket” kerít tévesen, ismét saját magukat, a keltákat. Vagyis igen ősi keleti (kelta) folyamatosságról beszél, és ebben egyet is értünk. A keletiek indogermánságában természetesen nem. A lehetséges indiai rokonságot, - mint gyakori hivatkozási alapot - már korábban felszámoltam, de Eliade rokonítja keltáinkat a germánokkal is, mintha tőlük is átvettek volna valamit szellemiekben. A germán származtatás még az indiainál is erőtlenebb, hacsak valaki be nem bizonyítja, hogy a germánok az újkőkort megelőzően magas műveltséggel bírtak volna, ellenkező esetben ugyanis ősi keltáink nem szorultak rá germán átvételekre. Itt persze megint az ún. átvételi teória nyomdokain halad, erről, illetve az átvétel igen komoly nehézségeiről korábban már szintén szóltam. Nem került szóba eddig, csak áttételesen, hogy az a föld, amelyet az európai nagy síkságokon - Német-lengyel síkság - Skandinávia felől érkezvén először megszálltak, szintén a ragozó nyelvű ősnépi leszármazottak birtokában volt. Ha tehát pl. a germán Donar istent a kelta Taranissal hasonlítjuk össze, ott csak a germán jöhet szóba átvevőként, és itt az átvétel ügye a népeinkre történt germán rátelepedéssel rendben is lenne. Taranist azonban kár lenne a germán istennel összehasonlítani, mert neve annyira ősi, hogy nem ezen a tájon találhatjuk meg elődjét, hanem Bíró Lajos szerint Szíria és Palesztína környékén. …Tarunak nevezték a hettita viharistent, nyilvánvaló a kapcsolata a manysi Tarem (= ég, időjárás), az észt Taara, a finn-karél Tuuri (= az ég, a mennydörgés istene) istennevekkel.[112] Taranis természetesen nem kivétel keleti elszármazásával, ahogy Bál (Bél) sem az.

Az igazi nehézség azonban még hátra van, nevezetesen az indoeurópai ősnyelv maga. Talán nem gondolták végig az indoeurópai kutatók, hogy az indoeurópai ősnyelv kutatásának feladása annak bizonyíthatatlansága miatt egy másik még komolyabb következménnyel is járt. Ha az indoeurópai nyelvek kialakulását ezentúl bárhol lehetségesen fellépő nyelvtani kategóriaként tárgyaljuk - mert erről van szó indoeurópai megfogalmazás és az új helyzet szerint, - az egyben azt is jelenti, hogy közös őshazájuk sincsen, nem lehet. Kétszáz év alatt nem sikerült elhelyezni ősnyelvüket sem és ennek okát éppen abban látom, hogy valóban nem volt ilyen hely, ennél azonban sokkal perdöntőbb annak a nyelvi táblázatnak az áttekintése, amelyet fentebb közzétettem a K - R teremtő magyar gyökből képzett szavak világméretű elterjedésével. Most kell még egyszer és nyomatékosan rámutatni arra a tényre, - hogy az indoeurópai nyelvek mindig valahol a ragozó ősnyelv elterjedésének területein alakultak ki, azt szókincsében kisebb-nagyobb arányban megőrizve, nyelvtanában elfelejtve, azaz végső soron a ragozó ősnyelv különböző mértékű pidginizációiként értelmezhetőek. A pidgin nyelv kialakulása lényegében nyelvromlást takar, amely jelentős műveltségromlás következménye amiatt, hogy a meglévő művelődésben nem járatos idegen elemek kerülnek a társadalomba. Ha lenne is ősnyelvük az indoeurópaiaknak, az feltétlenül a magyari ősnyelv lehetne csak, semmi más. Ez lenne az oka annak, hogy nem sikerült lokalizálni, mert az ősnép olyan elképesztően nagy területen élt, hogy akárhonnét közelítjük meg elterjedési területeit, ugyanabba az alapszókincsbe fogunk botlani egyfolytában. Lokalizálás, elhelyezés helyett talán inkább azonosítani kellett volna a ragozók ősnyelvével, hisz szókincsének tetemes részét onnan vették. Nincsen tehát honnét hová vonultatni nagy indoeurópai tömegeket, akik pedig könyveikben mindenhol megjelennek, ahol az ősnép már jutott valamire. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a világtörténelem ezzel foglalkozó részeit egyszer és mindenkorra hátrahagyhatjuk, mint letűnt és bizonyíthatatlan eszméket. Megfogalmazhatunk ezen túlmenő elgondolást is, miszerint nem Afrikában, Amerikában, Ausztráliában, nem máshol, mindig csak ott kerülnek elő, ahol alapos és komoly előzmény van. Műveltség, nyelv, tudás. Úgy látszik, más nem is érdekli őket. Ez a lényeg, mert itt lehet belefeküdni a történelem menetébe, itt lehet keresnivalójuk, itt, ahol már történt valami, ezt kell átmagyarázni, átértékelni, és itt lehet aratni. Az indoeurópai ősnyelvi elméletek csődje a jelek szerint mégsem a helyes irányba tereli a hirtelen munka nélkül maradt nyugati nyelvészeket. A legújabb kutatási területet már fel is fedezték, ez az általános ősnyelv utáni kutatások megindulásáról szól. Amerikai nyelvészek felmarkoltak egy elegendően szélesnek látszó nyelvi masszát a világ általuk ősinek tekintett nyelveiből, s azt korábbi nyelvészeti módszereikkel igyekeznek egy alulról, vagyis visszafelé kikövetkeztetéses módszerrel szintetizált, általános ősnyelvvé alakítani. Módszerük nyilvánvaló pótcselekvésnek tűnik az előzmények ismeretében. Götz László korábbi félelmei nem igazolódtak be munkásságukban, mert meglepő módon e nagy nyelvi masszában a magyart is tárgyalják. Mellőzése miatt egyedül magukat okolhatták volna tévedéseikért. Marácz László véleményét figyelembe véve most mégis azt mondhatjuk, hogy egyelőre ennek is örülnünk kell. Hihetőleg tévedéseiket is lesz alkalmunk kimutatni a későbbiek során.

            Eliade azonban folytatja a kelták indoeurópai örökségének tárgyalását. “A kelta kultúra ősi voltát más források is megerősítik. Írországban számos, az ősi Indiából (erről már volt szó!) is ismeretes eszme és szokás lelhető föl, a prozódia pedig hasonló a szanszkrithoz és a hettitához; Stuart Piggott kifejezésével élve “egy közös, (Kr. e.) II. évezredbeli örökség töredékeiről van szó.” Myles Dillon szerint a druidák és a bráhmanok őrizték meg az indoeurópai szokásokat és hiedelmeket, amelyek a gael világban a XVIII. századig, Indiában pedig napjainkig fennmaradtak. Az ír és indiai halotti rítusokat tanulmányozva Hans Hartman úgy véli, hogy az ír gondolkodás közelebb áll az ősi Indiáéhoz, mint Anglia vagy Németország gondolkodásához.[113] ” Stuart Piggott az indiai örökség II. évezredbe helyezésével nyilvánvalóan az általa indoszkítaként ismert népre gondolhat csak (meg a győzedelmesen Európát meghódító indoeurópaiakra), de erről fentebb már megemlékeztem. Véleményem szerint ezek a gyökerek sokkalta régebbiek és a Régi Keletre mutatnak, hisz bizonyítékot csak innét lehet előadni az ősnyelvi és ősnépi adatokból.

            Úgy gondolom, hogy az indiai kultúraterjedésről alkotott véleményem a szanszkritra - mint az ősnyelvből igen erősen merítő nyelvre - való hivatkozást is érinti, ezért abban nem mélyedek el. Egy kis kitérőt azonban megér a szanszkrit említése: “… Megtudjuk továbbá Altheimtől, hogy a Pártosországhoz tartozó szakák, akiket I. Mithridatész pártos király Kr. e. 140 körül legyőzőtt és a kelet-iráni, később emiatt Szakasztánnak (Sistan) elnevezett tartományban telepített le, Kr. e. 60 táján elfoglalták az Indus völgyének nagy részét, s egy ideig ott függetleníteni tudták magukat a pártosoktól. – Mellesleg megjegyezve ezek azok a szakák, akiket az indek “turuská-” nak hívtak és méltóságneveik legnagyobbrészt törökök voltak. – Csakhamar azonban ismét pártos főhatalom alá kerültek, Arszakida mellékággal a trónon, majd a Kr. u. I. század közepe után ez az uralkodóház egyre jobban függetlenítette magát a pártos nagykirálytól. Ezen Arszakida dinasztia alatt, Kr. u. 150 körül jelenik meg először a szanszkrit nyelv világi szövegekben, mégpedig a pártos királyok kezdeményezésére: ezek a szaka-ind hűbéres királyok írták az első profán szanszkrit szövegeket. A szanszkrit egyébként sohasem volt élő nyelv – állapítja meg Altheim, - hanem csupán szabályokkal formált műnyelv. Láthatjuk tehát, hogy a sokat emlegetett szanszkrit, amelyre az indogermanisztika annak idején világméretű nyelvfejlődési és történelmi szemléletet épített, normatív műnyelvként – mintegy eszperantóként – alakult ki, éspedig olyan környezetben, ahol az indeken kívül évszázadokon keresztül a pártos uralkodó réteg és a szaka tömegek is jelentős szerepet játszottak.[114]” Ezzel újabb, néven nevezett néprészünk indiai bevonulásáról kapunk adatot. Természetesen ők sem tértek vissza India népeinek kohójából, ahogy más nép sem. Nos, ebben a nevezetes indoeurópai alapnyelvnek, vagy egyenesen ősnyelvnek sokáig tekintett szanszkritban már 1862-ben Czuczor-Fogarasi 150 magyar igegyököt azonosított és egyeztetett, amely egy 550 gyökszavas minta jó negyede volt.[115] A felsorolt gyökök az alapszókincsbe tartoznak legnagyobbrészt, ezért nélkülük ott megszólalni sem lehetett annak idején. A műveltség- és nyelvterjedéssel kapcsolatos korábbi felvetéseim alapján egyértelmű, hogy ekkora nyelvi alapanyag azonosítása csak jelentős számú e nyelvet birtokló népesség beolvadása árán lehetséges. Vagyis a ragozó ősnyelvet beszélő szakák, fehér hunok, tochárok, masszagéták stb. olvadtak be Indiában, nem pedig a merő kitalálásként közzétett indoárják és indoeurópaiak. Ezek után nyilvánvaló, miért került bő egy évszázadra süllyesztőbe a CzFo. Ajánlom itt még Aradi Éva: Kőrösi (Csoma Sándor) nyelvészeti kutatásairól c. hozzászólását a Turán 1998. júliusi számában áttekintésre, ahol szanszkritból magyaráz meg Kárpát-medencei helyneveket. Teszem ezt annak ellenére, hogy nem értek egyet Aradi Éva Indiából hozzánk származtatott elnevezéseivel, sőt kifejezetten indoeurópai ízű kicsengést látok ténykedésében, de mégsem ez a lényeg. A lényeg itt most az, hogy Indiából, az ottani műveltségből, földrajzi nevekből ki lehet hámozni magyarországi megfeleléseket is, holott ennek idejövetelére nincs bizonyíték, - szemben a kelta leszármazásra, - mert nem is lehet. Aradi a szerinte a jazigok, jászok indoiráni és szanszkrit nyelvi rokoníthatóságával természetes kapcsolatot lát Indiáig, ez azonban semmit sem bizonyít, mert gombhoz keres kabátot. Amikor a jászok a Kárpát-medencébe jöttek szerinte valahonnét Iránból - és nem Indiából, - itt már régen magyarul beszéltek, mindennek jó magyar neve volt és rájuk is csak a beolvadás és felszívódás várt, mint ahogy ez másra is igaz volt - akkor is, ha nem magyarul beszéltek volna. Természetesen ő sem tud bevonulásról beszámolni, mert nincs nép, amely Indiából idejött volna, ezért következtetései légüres térben mozognak, az indoiráni elnevezés pedig csak üres frázis, amelyet a nem-ragozók találtak ki. A kulcs a ragozó nyelvű ősnép műveltségében van, az terjedt széjjel Eurázsiában és Indiában is, ezért a ragozó nyelvű ősnép - nemcsak közvetlen - utódai között bárki bármennyi szellemiekben megfogható azonosságot ki tud mutatni, és itt most bele kell érteni a nem-ragozókat (indoeurópaiakat) is, mert az igazi probléma velük az, hogy e szellemieket folyamatosan elvitatni szándékoznak. Aki tehát közvetlenül akarja Írország és India műveltségi elemeit egymásból eredeztetni, az két azonos gyökerű utódműveltséget láthat csak, az egymásbóli eredeztetés vaskos kutatói vakvágány és tévedések melegágya. Ennek a vakvágánynak a szemétdombján áldozta fel az indoeuropizmus a zseniális Körösi Csoma Sándor tudományát, emiatt küldték londoni leveleit titkos gyűjtőhelyre, és ezért győzhetett galádsággal a nagy, felsőbbrendűnek és mindenhatónak hirdetett nyugat-európai műveltség. A 160 éve elkövetett csalás miatt egyetlen oxfordi és göttingeni indoeurópai bocsánatkérés sem érkezett még a háromszéki Csomakörösre, de egész Magyarországra sem. Úgy gondolom, ez kijár Magyarországnak – Erdélynek, Körösinek - és az igazságnak.

 


21. kép. Körösi szobra Csomán. A szerző felvétele. 1998.

 

 

Újabb közjáték: Az indoeurópai hettita, hurri és urartui nyelvelmélet cáfolata

 

            Ennél sokkal izgalmasabb a szanszkrit és hettita kártya kijátszása Eliade részéről, de ez is rá hull vissza. A szanszkrit ügyekről éppen fentebb számoltam be, ezért azt most nem folytatom. A hettita kérdéssel kapcsolatban ismerjük, hogy az indoeurópaiak Kis-Ázsiára mindig úgy tekintettek, mint egyik lehetséges őshazájukra. Ebbéli elképzelésük még a romantikus nekibuzdulás idejéből való és leginkább a cseh Hrozny érdeme, aki - tőlünk nézve - fantasztikus álnyelvészeti módszerekkel préselt ki számukra indoeurópaiként értelmezhető momentumokat a hettita nyelvből. Erre a - most már nyugodtan mondhatjuk: - tohuva-bohura alapozták a nagy nem-ragozó (indoeurópai) elméleteket. A Kincsestárban felvázoltam Kis-Ázsia újkőkori nyelvi viszonyait, az etruszkok elszármazásának kutatása közben sorra kerül Kisázsia Kr. e. II. évezredbeli önálló ragozó nyelvű központként való kezelése, és abba már akkor sem fért bele egy nagy elterjedtségű, nem-ragozó (indoeurópai) nyelv jelenléte, mindenesetre, mint nem-ragozó (indoeurópai) őshazát nem tekintettem használható elképzelésnek. Hogy ez mennyire így van, most szeretném bemutatni Csőke Sándor munkásságának eredményét, mert ő a hettita nyelvet közelebbről is elemezte, és az eredmény Götzöt igazolja. Mivel nem tartom valószínűnek, hogy Magyarországon sokan találkoztak volna eddig hiteles - nem nem-ragozó (indoeurópai) forrásból származó félremagyarázott - hettita nyelvi példákkal, ezért Csőke Sándortól nemcsak megállapításait veszem át, de példákat is. A nyelvtani szakkifejezéseken szándékosan nem változtattam a szerző jogaira való tekintettel, ezért megértésükben a nyelvtani szaknyelvben kevéssé járatosak talán némi hátrányt szenvedhetnek.

            “Indogermán eredetű-e a hettita nyelv? A válasz egyszerű: a hettita nyelv nem lehet indogermán eredetű, mert a hettita ragozó nyelv, az indogermán nyelvek pedig flektáló nyelvek... Megvizsgálva a hettita nyelv rendelkezésünkre álló nyelvészeti anyagát, a szerkezeti rendszert és elemeit, a szókincsét, tapasztaljuk majd, hogy a hettita nyelv a legtökéletesebb ragozó nyelvek egyike. A hettita nyelv éppúgy ragozó nyelv, mint az uralaltájinak mondott - ragozó - nyelvek.

            Csodálatos, hogy a nemzetközi szaktudomány még csak meg sem kísérelte összehasonlítani a hettita nyelvet az uralaltáji nyelvekkel, a kinnel, a mongollal, a törökkel stb. Talán tilos elvégezni az összehasonlítást?

            Úgy látszik, az indogermanisztikának még ma is az az álláspontja, hogy az “indogermánok” magasabbrendű nép, az uralaltájinak mondott népek pedig alacsonyrendűek...

            E sorok írója úgy véli, hogy az indogermanisztika s függvényének, a finnugoros nyelvészetnek, múlt századbeli leszármaztatási elmélete tárgytalanná vált... Mi okból nem hasonlította össze a szaktudomány a sumér nyelvet a hettitával, mindkét nyelvet pedig az uralaltáji nyelvekkel, vagyis az összes ragozó nyelvekkel, függetlenül azok földrajzi elhelyezkedésétől? ...

            E sorok írója megvizsgálta a rendelkezésre álló hettita szókincset, azt a szókincset, amely állítólag indogermán eredetű...

            Megállapítható: a hettita szókincs kilencven százaléka beletartozik a ragozó nyelvek nagy nyelvcsaládjába, amelybe a sumér, az urartui, a hurrita, a magyar, a mongol, a vogul stb. nyelvek is beletartoznak...

(hettita)... pl. 7.                      ar-, er -             = érkezik, jut

            ótörök                         är-                   = érkezik, eljut

            török                           er-                   = érkezik

            magyar                        ér, érkezik

            mongol                       ire-                  = jut, jön.

Névszóképzés

...pl.     hettita             -ai

                        lenghai - eskü, lenk - esküszik

                        zahhai - csata, zah-  - üt, ver

            magyar                        -aj, -ej

                        moraj                          morog

                        dobaj                          dobog

Melléknévképzés

...pl.     hettita             -ant

                        assuant - jó, assu- - jó

                        peruuant - sziklás, peruna - szikla

            magyar

                        roppant

            finn     isäntä - háziúr, tulajdonos; isä - atya

            török   süprüntü - szemét; süpür - söpör

vö.       hettita  parnant - háziberendezés; parn - ház ...

Igeképzés

...pl.     hettita             -nu

                        arnu - odahoz, ar - érkezik (vö. ér-ni magyarul!)

                        linganu - megesket, link - esküszik

            finn                 -ne

                        herkene - abbahagy, herkeä - ua.

                        pakene - menekül, pako - menekvés

vö. hettita       tepnu - csökkent, tepu - kevés ...

            A hettitában nincsen olyan névszóképző elem, amelynek ne lenne megfelelője az úgynevezett uralaltáji nyelvekben! - Az indogermán nyelvészet és történetírás álláspontja igen kényelmes: az uralaltáji nyelveket és népeket alacsonyrendűnek nyilvánította és nyilvánítja, hogy e lehetőség alapján kizárhassa e népeket - ókori, közel-keleti örökségükből. Megnyomorított etimológiákkal igyekszik a hettita-indogermán rokonságot bizonyítani, letagadva, hogy ez a nyelv a ragozó nyelvek családjába tartozik.

 

            A névszóragozás rendszere és elemei

 

            Nominativus - alanyeset

Az alanyeset a hettitában az -š ragra végződik

pl.                               attaš - atya

vö.       urartui LUDUMU-ne-še - a fiú (ergatívusz)

            hurrita LUDUMU-/u/-š - ua. (vö. a sumérral is - dumuzi!)

vö.       mordvin          modaš - a föld

                                   veleš- - a falu

a magyarban még nyoma van a megfelelő ragozásnak:

                                   atyus, anyus, stb.

 

            Genitivusz - birtokos eset

A birtokos esetrag a hettitában: esz.: -aš, tsz.: -aš, ősibb alakja mindkét számban: - an. Az ősibb alakot hasonlítsuk össze a megfelelő uralaltáji elemmel.

            hettita

                                   LUGAL-an - királynak a ... (Itt is Lugal, - már megint - mint Sumerben, a keltáknál, Magyarországon lugal Vata a XI. században és a hettitáknál is!!)

                                   Labarnan - Labarnának a ...

                                   šiunan - isteneknek a ...

            finn                 puun - fának a ...

                                   puitten - fáknak a ...

            mordvin          modan - földnek a ...

            ótörök             tašlarin - köveknek a ...

            mongol            ereyin - embernek a ...

vö.       urartui             hald/i/-in - haldi-é, haldi-i stb. Az urartuiban mint melléknévképző szerepel. Az egyezés tagadhatatlan. ...

 

            A hettita nyelv névszóragozási rendszere azonos az uralaltáji nyelvek megfelelő rendszerével, - ellenben nem áll összefüggésben az indogermán nyelvek névszóragozási rendszerével, így hát mi az a nyelvi sajátosság, ami mégis “indogermánná” teszi a hettita nyelvet? E sorok írója már érti, hogy miért tilos a magyarságnak, de az összes ragozó nyelvet beszélő népeknek átvenni a sumér-ókori örökséget...

            Meg kell említeni, hogy a hettita nyelv nem ismeri, nem különbözteti meg a névszó nemét, mint bármelyik azonos ragozó nyelv. A tudomány ezt azzal magyarázza, hogy a hím- és nőnem annyira összeolvadt, hogy nem lehet őket szétválasztani! Ezen az alapon minden ragozó idiomát “indogermánosítani” lehet, ahogy ez az uralkodó elképzeléseknek megfelel, minden tudományos, tárgyilagos és a valóságnak megfelelő alap nélkül...

 

A névmások

1.Személynévmások

            Az önálló alak a hettitában, uk - én, zik - te

A magyarban megvan a megfelelője az alanyi igeragozásban, mint személyrag:

            dobo-k                        íro-k

            dob-sz             ír-sz stb.

Ígyhát ez az elem sem “indogermán”...

 

Birtokos személyragok

                                   hettita             cseremisz        finn

enyém                         -mi-                 -m                   -ni /< +-mi/

tied                             -ti-                   -t                     -si /< +-ti/

övé                              -ši-                   -še, stb.           -nsa

stb.

Ragozásuk elemei egyeznek a névszóragozás elemeivel.

                                                           hettita             ótörök             magyar

Nominativusz/alanyeset                     -miš                 -m

Akkusativusz/tárgyeset                      -min                -min

Akk.neutrum/                                     -mit, -met                    -mat, -met

Datívusz/részeseset                            -ma                  -ma

            Az úgynevezett Akkusativusz Neutrum nem más, mint a -t akkuzatívuszragra végződő szerkezet, ami azonos a magyar elemmel, így hát neutrum (semleges nem) sincs a hettitában, bármennyire is minden erővel el akarja velünk hitetni az indogermanisztika.

            Az indogermanisztika minden nyelvészeti megállapítását újra kell vizsgálni és valóságnak megfelelően az eredményeket leszögezni.

 

Mutatónévmások

hettita                         eni-, uni-, anni-           = az

mongol                       ene                              = ez (this - angol ez)

                                   ede                              = ezek (these - ezek)

            Az alapszó az e- elem, amely az összes ragozó nyelvekben megvan. ...

 

Végszó

            Fejezzük be nyelvészeti megfigyeléseinket Hroznynak azzal a híres mondatával, amely állítólag oly világosan bizonyítja a hettita nyelv indogermán rokonságát.[116]

NINDA-an azzašteni uatarra ekuteni

kenyeret esztek, vizet isztok

 

Elemezzük:     NINDA-an az-za-š-te-ni uatarra eku-te-ni

                                      ¯   ¯     ¯ ¯ ¯   ¯         ¯  ¯ ¯

finn, akkuzativusz      -.n     ¯     ¯ ¯ ¯  ¯         ¯  ¯ ¯

magyar, igető                       ét-   ¯ ¯  ¯  ¯         ¯  ¯ ¯

uralaltáji, igeképző                    -š  ¯  ¯  ¯         ¯  ¯ ¯

uralaltáji személyrag, 2. sz.            -ti ¯  ¯         ¯  ¯ ¯

mongol, többesjel                              -n   ¯         ¯  ¯ ¯

finn-magyar főnév                          vesi, víz       ¯  ¯ ¯

mongol-finnugor igető                         ugu-, +juke- ¯ ¯

uralaltáji személyrag 2. sz.                                     -ti  ¯

mongol, többesjel                                                      -n

            Az egész mondatban egyetlen indogermán eredetű szó és nyelvszerkezeti elem: NINCS![117] ... Csőke felvetette a ragozók nyelveinek azon tulajdonságát, hogy ott nincsenek nyelvtanilag elkülönített nemek, míg az indoeurópaiaknál ez igen fontos tényező. A nemek elkülönítésének vizsgálata felette érdekes következtetések levonására alkalmas használóira nézve. Mi, ragozók tudjuk, hogy nincs rá szükség, mert anélkül is kifejezhetjük magunkat. Valószínűleg a hollandok is sejtik ezt, ők a férfi és női személyek megnevezésén kívül eltörölték a nemek használatát, ezzel egyúttal az indoeurópai főnév- és jelzős melléknévragozás jelentős részétől is megszabadultak. Valószínűleg erősebb kelta hatás miatt az angol ezt már régóta így teszi. Ha a nemek használatának mélyére akarunk tekinteni, alkalmazásának eredetére vonatkozóan, akkor a könnyebb megértésre Magyar Adorján Az ősműveltség c. művének áttanulmányozását kell ajánlanom. Amikor Magyar a Kárpát-medencei ősnyelv eredetét és kialakulását tárgyalja, bőven mért példákkal szemlélteti az ősi magyar törzsek szellemi mibenlétét. Alapvető felismerése a hímségi és nőiségi elvű törzsek létezésével kapcsolatos. Kimutatja, hogy e tipikusnak nevezhető teremtő jellegű hímségi elvű törzsek alapszavai, jelképeik vizuális megjelenítései, az ezekből vont következtetések e gondolati körön belül rajzolódnak ki, így ábrázolhatóak. Itt a hímségi, ménségi, átadó típusú gondolatkört kell magunk elé képzelnünk. Ugyanígy a nőelvű törzsek általános gondolkodása szintén pontosan megfogalmazható szókincs, jelképek, jelentéstartalmak körvonalazását teszi lehetővé, mint pl. anyagi jellegű, vagyis befogadó: anyasági kör, föld, stb. Megjegyzem, semleges nemet a ragozók sohasem fogalmaztak meg. Másmilyet sem, tehát a fentebbi hímség és nőiség sem nyelvtani értelmű találmány, hanem életvitel körülhatárolásának módja. Az Olvasó talán elnézi nekem, hogy nem bonyolódok bele most egy közel 1100 oldalas műveltségről szóló mű közelebbi ismertetésébe, mert most nem ez a cél. Arról van szó, hogy az indoeurópai átvevők, akik őstörzseinket magukba olvasztották, egészen egyszerűen nem értették meg azt a fajta “nemiséget”, ami a törzsek életvitelében nap mint nap szimbólumok használatában, nyelvben, felfogásban állandóan jelen volt. Miután nem értették meg, a maguk észjárása szerint rendszerezték, feldolgozták, és ezzel át is értelmezték. E folyamat eredménye lett az olyan nyelv pl., mint a német. Ha valaki Magyar adatait, felhozott szavait az indoeurópai nemiség szerint akarná feldolgozni, valószínűleg igen elcsodálkozhatna az egyezések nagy számán.

            Ugyancsak Csőke Sándor foglalkozik az urartui, a hurrita és az uralaltáji nyelvek rokonságával.[118] Szánjunk erre is némi figyelmet, annál is inkább, mert a hurrikról még lesz szó később az etruszkokkal kapcsolatban új összefüggésekben. Csőke a következőket írja: “I. M. Diakonoff szovjet tudós, az 1971-ben Münchenben német nyelven megjelent: Hurrisch und Urartuisch c. munkájában bemutatja a hurritának és az urartuinak nevezett két ókori, közel-keleti nyelv lexikális tartalmát és szerkezeti felépítését. Megállapítja a két nyelv ragozó sajátosságát, ennek ellenére nem végzi el az összehasonlítást az uralaltájinak mondott nyelvekkel....

            E sorok írója, áttanulmányozva a rendelkezésre álló szakmunkákat, a tapasztalt adatok alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy az említett két ókori nyelvforma, a hurrita és az urartui, a ragozó nyelvek nagy családjába tartozik.

            A bizonyítékok adatai magába foglalják a hangtörténeti összefüggéseket, tehát a szókincs egyezését, a szóképzés, - a névszó és az igeképzés elemeit, a névszóragozás rendszerét és annak elemeit, az igeragozás rendszerét és elemeit, stb...

            Ebben a rövid tanulmányban az érdeklődő olvasónak elsőnek mutatjuk be a hurrita és az urartuinak mondott nyelvek névszóragozási rendszerét, annak elemeit, párhuzamosan megadva az uralaltájinak mondott nyelvek mindenben megfelelő névszóragozási rendszerét és annak elemeit. Tapasztaljuk majd, hogy e sorok írójának megállapítása nem holmi elmélet, hanem tagadhatatlan tényeken alapuló valóság….

            A hurrita és az urartui nyelv rokonságban van a ragozó nyelvekkel, tekintet nélkül földrajzi elterjedésükre és történelmi szerepükre …    Diakonoff, akinek idevágó dolgozatát idézzük (kivonatosan), egyezteti a két nyelvet a kaukázusi nyelvekkel.  …

            Pl.: Genitivus – birtokos eset

                        Hurrita –we, urartui –w? és –i – a melléknévi -/i/ne egyezik a wainachi –in, és nyugatlezgi -/i/n elemmel;

            Dativus – részes eset

                        Hurrita-urartui –wa (egyezik a wainachi insztrumentális Sg.  –w és a lezgi ergatívusszal, de figyelembe kell venni a lezgi –v irányragot, és a dativusz és a direktivusz közötti váltakozást a hurrita nyelvjárásokban) – wainachi –n egyezik a hurrita-urartui insztrumentális-ablatívusszal; a nyugat-lezgi –v egyezik az idézett –wa -val; egy másik nyugat-lezgi –s egyezik a hurrita-urartui, a wainachi és az awar ergatívusszal.

            Locativus

                        Hurrita-urartui –a, - északkeleti kaukázusi -ah;

            Directivus

                        Hurrita-urartui –ta (egyezik a wainachi abl.-instr.-sal) – wainachi lokativusz II. –da …

Bemutatunk még két melléknévképzőt, birtokos határozókat:

1.

Hurrita                        –anne, o/unne, -inne

urartui                                     –in?

wainachi                     -e/n/, -o/n/, -u/n/, i/n/

lezgi                            -n

 

2.

Hurrita-urartui                        -hhi, -γi, -ohhi, stb.

            wainachi                     -wh /komparativusz-rag/

            lezgi                            -γ- /a ragozas kotohangja/, stb.

 

            Az urartuiban kettős a névszóragozás: nem meghatározott és meghatározott. A határozórag: -n, úgy az egyes- mint a többes számban. Ez a nyelvi sajátosság megvan a finnugornak mondott mordvin nyelvben is.

            Az egyes szám meghatározója: -š, a többes számé pedig -ne. Ezzel a nyelvi tulajdonsággal a mordvin nyelv áll legközelebb az ókori urartui-nak mondott nyelvhez.

            Ezek után pedig hasonlítsuk össze az urartui-hurrita nyelvek névszóragozási rendszerét az uralaltáji nyelvek megfelelő rendszerével.

 

NOMINATIVUS - alanyeset

            Az urartui ragozó nyelv nem jelöli a nominativuszt, vagyis az alanyt az indeterminált ragozásnál, a meghatározott ragozásnál az alanyhatározó a: -n elem, mind a két számban.

            A mordvinban, az egyes számban: -š

            pl.: moda = föld:        moda-š = a föld, többes számban –ne

                                               moda-t-ne = a földek

            urartui:                                    lúhu-ra/-a/-di-né/-e/-le = a harcosok

A mordvin –š determinativum az egyes számban minden bizonnyal egyezik az urartui és a hurrita ergativusszal:

            hurrita                         e-ip-re-eš / = +ewri-š/ = az úr

            mordvin                      moda-š                        = a föld

            Ugyanez a sajátosság megvan a dél-amerikai kecsua indián nyelvben: churi / = čuri/  = gyermek, churi-ca – a gyermek. A ragja: -ca. A magyarban névelővé vált ez az elem, vagyis: a gyermek…

            A sumérban is kimutatható ez a sajátosság:

            Lagaški-e = a Lagas.  Az –e elem az alanyhatározó.

            Alanyhatározó lehet még az uralaltájinak mondott idiomákban (nyelvekben) a birtokos személyrag is. Pl. a magyarban: nézd meg az anyját, vedd el a lányát, stb…

 

            A többes szám jele az urartuiban: -l?

Pl. lúhu-ra/-a/-di-né/-e/-le = a harcosok

Megfelelője megvan a tunguz nyelvekben:

                        puril     = gyermekek

sumu.l             = inak…

 

GENITIVUS – birtokos eset

 

Az urartuiban így írjuk a ragot:

-ú-e /w?/,  -vokális + i, /-i/ vagy /-i?/                                     w?

-vokális + we > -vokális-e >  /+-vokális(i)?/.                         -/e/i

 

Példák:

 

            M.D.Sar-du-re-e-i                     =          Szárdori-nak a /-é

            KURHa-a-te-e                           =          Hatti országnak a … 

            MMi-nu-a-iné-e-i                     =          Minuának a …

            Hebatte – +Hebat-we             =          Hebatnak a …

            Teššoppe / -offe +Teššob-we  =          Tessobnak a …

 

            A legvilágosabb megfelelés a magyarban és a mongolban mutatható ki.

1. A magyarban:         -é         / < + ei/           

régi írásmód:               -ey

nyelvjárásban:             ej és ejj

            szintén:           vokális + jé

                                   vokális + vé

Példák:                                   fiáé

                        de:       fiájé

nyelvjárásban              apcsaejj

                        vö.       övé /ö-v-é/ - a v hang hézagtöltő vagy pronominális elem.

 

2. A magyarban:         -i; pl.    lelk-i kín

                                               ház-i úr

Idézem Djakonoffot, 89. oldal, 100. lábjegyzet:

MMi-nu-a-i-né-e-i Fse-la-a-i-e… GIŠul-de = Minua lányának szőlőskertje, vagy Minuának lányának szőlőkertje /hatványozott genitivusz/

Ismételve: Mi-nu-a-i-né-e-i… = Minuának a / Minuáé.

A genetikus összefüggés nem tagadható. (Mellesleg a sela-szőlő is egyezik az urartui szavunkkal, ezért nem mondhatjuk azt sem, hogy a rómaiak által ismertük meg a szőlőt a Balaton-felvidéki ültetvényeiken. – megjegyzés tőlem)

 

A mongol összefüggések

 

1. genitivuszrag:         -ai / -ei

2. genitivuszrag:         -i

                        Így:     usun-ai            =          víznek a …

                                   morin-i            =          lónak a …

 

            Ide tartozik természetesen a magyar nyelvi –nak/-nek birtokos esetrag is. Szerkezetileg az –n- hang hézagtöltő. Az –ak/-ek elem pedig az ősibb alakja a bemutatott magyar –é, -i birtokos melléknévképzőknek és a mongol –ai / -ei valamint az –i birtokos esetragoknak, amelyek végső forrása a sumér –ag, -ak, -k esetrag. Hasonlítsuk össze a sumérral.[119] “Der Genitiv wird dadurch bezeichnet, daß dem auf das Regens folgenden Rectum die Postposition –ak angeführt wird. In Fällen in denen das Rectum besonderes Gewicht besitzt, kann dies dem Regens vorangehen” … Magyarul: a birtokost úgy jelöljük, hogy a régens után következő rektumot az –ak elemmel ragozzuk. Olyan esetekben, amelyekben a rektum külön kihangsúlyozandó, a régens elé helyezhető.[120]

 

dumu-an-nA-Ke         =          annak a lánya

dnin-dubA-Ke            =          írótáblának az ur/a/ [121]

 

            A bemutatott sumér –ak esetrag magmaradt a magyarban valódi esetraggá válva, ebben az alakban: -nAK / -nEK. Végezzük el az összehasonlítást:

sumér              dumu-an-nA-Ke         =          annak a lánya

            átírva:  dumu-an-AK-e

magyar            ház-nAK ablaka

                        apám-nAK szülőháza

                        hatalom-nAK keze

                        szekér-nEK kereke stb…[122]

 

Az –ag hangszerelésű ugyanazon elem:

sumér              šu-ha ab-bA-Ge-ne     =          tengervízi halászok

                        így: - .. ab-AG-e-ne

                        sib udu-sik-kA-Ge-ne            =          gyapjas juhoknak pásztorai …

 

            Az –ak és az –ag hangszerelésű elemek hangtanilag így fejlődtek tovább:

1.      ag/ak > ai > ei > ē = -é, de nyelvj?r?sban –ej, -ejj

mongol                  -ai / -ei  /esetrag/

 

2.      ag/ak > ai > ei > ē > e > i = -i

mongol                                               -i /esetrag/

urartui             -w?, -/e/i  /esetrag/

hurrita             -w? …stb.

 

            Közben mutassunk be két hurrita-urartui birtokos melléknévképzőt.

1.         Hurrita:           -hi vagy –he és –?i vagy –?e

            urartui             -hi / -he és –??… 

Pl.: a hurritában          hurwo- ??…, hurro- ??           = hurrita-i

                                   hatto- γ?                                 = hethita-i

                                   pab- γi                                    = hegy-i /lako/

urartui             Militia-l//-h/ γ?                                 = Militia-i

                        Sardur?-h/ γ?                                      = Szarduri-i

altáji török      atani- ?i  = atyának a, atyá-é, atya-i

kazáni tatár     atani- qi  = ugyanaz

mongol                       aqayin-ki = báttynak a, báttyé

magyar                        Túróc-ki, Böröc-ki, stb… stb….

 

            Ez az elem a sumér –ag, -ak, -k birtokos raggal azonos, vö. fent…

            Ezek szerint megvan a szerkezeti összekötő kapocs a sumér nyelvtől, az urartui-hurrita nyelveken át az uralaltáji nyelvekig, vagyis a többi ragozó nyelvhez…

            Az egyezés tudományosan bizonyított.

2. Hurrita:       -inn?, stb.

urartui:                        -in?  - melléknévképző.

            Ez a birtokos melléknévképző igen eleven elem az urartuiban, a genitivusszal szoros kapcsolatban állva.

Például:           biani-bia-ini / e-še       = urartui

                        hald/i/-in?                   = haldi-i

A vogulban ismerünk egy azonos képzőt:

                                   us - en             = város-i

Több uralaltájinak mondott nyelvben mint valódi esetrag mutatható ki ez az elem.

A finnben:                  suutarin vaimo            = cipésznek feleség/e/

                                   velin hattu                  = fivérnek kalap/ja/

a mongolban               ereyin                          = embernek a …

a törökben                  evin kapisi                  = háznak kapuja

ótörökben                   äbimin                         = házamnak a …

            Láttuk, hogy Djakonoff egyezteti a hurrita-urartui –ine birtokos melléknévképzőt a megfelelő kaukázusi elemekkel, így hát tudományos és jogos ugyanezt cselekedni a megfelelő uralaltáji elemekkel is!

            E sorok írója nem érti az indogermanisztika semmi esetre sem tudományos eljárását ebben a kérdésben: miért tilos összehasonlítani az összes ragozó nyelveket?[123]

            Természetesen nem tilos (ma már), és szerencsére a kérdés is elavult már. Sőt, most kell igazán megfogni a dolog végét. Mindezen nyelvtani lecke a kívülálló számára is világos beszéd volt, legalábbis ezt remélem. Akinek a birtokviszonnyal kapcsolatban még egyéb felvetései, vagy kétségei is lennének, gondoljon csak arra, hogy amikor egy magyar tolmács egy indoeurópai nyelv jelzős, bővített birtokos szerkezetének lefordításához nekifog, kis időre elnémul, mert az indoeurópai birtokviszony legutolsó tagjának, magának a birtokosnak a fordításával kell kezdje mondandóját magyarul. A birtokos szerkezet cirádái magyarul mit sem érnek előrehelyezett tulajdonosuk nélkül.

            Hallgattassék meg a másik fél is, de engedje meg az olvasó, hogy ne a cseh Hrozny-szabású lendületes álnyelvészeket idézzem, hanem azt az F. Schachermeyr-t, aki német létére maga is sokat tett az elvakult indoeurópai nyelvészet felszámolásáért. Götz László[124] alapművét külön is ajánlom nyelvészeti ügyek áttekintéséhez, mert rengeteg szemmel látható ferdítést hoz napvilágra. Ezek nyomán közlöm most újra az alábbi részleteket a végjáték bevezetéséhez. “Adjuk át most a szót ismét Schachermeyrnek, mert alább következő soraiból bárki könnyen felismerheti, mi a valóságos oka annak, hogy a nemzetközi nyelvtudomány mind a mai napig úgyszólván semmit sem tudott kezdeni az egyre szaporodó régészeti eredményekkel, s miért nem sikerült az indogermán nyelvek feltűnése előtti idők nyelvi összefüggéseinek terén valóban tárgyilagos, módszeres vizsgálatokat folytatni - a ma már tízezerszámra a kutatás rendelkezésére álló ősi nyelvemlékek ellenére sem.

            Ha az illírt, a thrákot, a lydet, a kárt vagy a lykiai nyelvet is olyan jól ismernénk, mint a görögöt - írja Schachermeyr, - akkor ezekben is számos égei kölcsönszót találnánk. A hettitában és a luviban már mai ismereteink szerint is elkülöníthetők lennének az anatóliai-égei eredetű szavak, de az illetékes szakkutatás mindezideig felmondta a szolgálatot: a hettita nyelvet vizsgáló szakemberek rendszerint indogermanisták, akiket persze legfőképpen csak a hettita-indogermán összefüggések érdekelnek.[125]

            Pontosan ez az a szemlélet, amelynek egyoldalúságára és módszertelenségére már ismételten rámutattunk: az újabban megismert ősi nyelveket csakis indogermán (és szemita) szemszögből nézve vizsgálják, az egyéb általánosabb, s ebből következően tetemesen jelentősebb nyelvi összefüggéseket pedig figyelembe sem veszik. Így természetesen torz eredményre jutnak, s ezáltal válnak pl. az ősi elő-ázsiai nyelvek - élükön a sumérral - tüneményes gyorsasággal és felületességgel sorra rokontalan “szigetnyelvek”-ké, éspedig mindazon esetekben, ha nem sikerül bennük indogermán (vagy szemita) rokonságot kimutatni (vö. II. könyvünk 384-385. old. is). Hát vessük össze: Módszertanilag egyszerűen tűrhetetlen állapot, hogy a magát tudományosnak nevező (indoeurópai) történelem - és nyelvkutatás az emberiség legősibb kultúráinak tárgyi, szellemi és nyelvi emlékeit több, mint fél évszázad múltán sem veszi figyelembe, hanem e műveltségeket mondvacsinált és ésszerűtlen szőrszálhasogatások segítségével izolálni igyekszik, s bár azok széles körű, masszív művelődési hatásait, kontinentális méretű etnikai térhódításait elvben elismeri, ennek ellenére mégis kézzel-lábbal kapálózik e kultúrák nyelveinek a későbbi nyugat-eurázsiai nyelvcsaládokkal való mindennemű összefüggésének még a lehetősége ellen is, eltekintve néhány kénytelen-kelletlen “megengedett” ún. nemzetközi vándorszótól, de még ezeknél is többnyire elhallgatva a végső sumér forrást. ... Még mindig hatnak az évszázados reflexiók, a beidegződött hiedelem az európai emberfajták felsőbbrendűségéről, kultúrtörténeti elsőbbségéről.

            Ugyancsak ennek az elő-ázsiai műveltségeket izolálni igyekvő szemléletnek szerves tartozéka az is, hogy nemcsak a sumért, hanem az ásatásokból megismert egyéb ősi nyelveket, az elámit, a hattit (hettitát), a lullut, a gutit, a hurrit és az urartuit is - amelyek csodálatosképpen mind a ragozó nyelvek típusába tartoznak - tüneményes gyorsasággal egytől egyig rokontalan, izolált szigetnyelvekké nyilvánították, mégpedig abban a pillanatban, amint kiderült róluk, hogy sem az indogermán, sem pedig a szemita nyelvekkel nem hozhatók kapcsolatba.

            Senkinek tűnik fel, milyen groteszk ez az álláspont. Földünk első művelődési gócának nyelveit, de elsősorban a majd két évezreden keresztül az egész elő-ázsiai térségben domináló, azután további másfél évezreden át kultikus, tudományos és irodalmi nyelvként tovább használt sumér nyelvet szigetnyelvnek kikiáltani, egyszerűen kultúrtörténeti abszurdum. Még annál is hajmeresztőbb logikátlanság, mintha azt állítaná valaki, hogy a görög vagy a latin annak idején szigetnyelvek voltak. Míg ugyanis a görög-római időkben a hellének és latinok által meghódított vagy kulturálisan erősen befolyásolt népeknél már maguknak a viszonylag fejlett műveltségeik és rég kialakult nyelveik voltak, addig a Kr. e. 4-3. évezredben, a sumér nyelv elő-ázsiai dominanciája idején, a környező népcsoportok mind kulturálisan, mind pedig nyelvileg még a fejlődés kezdetein álltak, köztük és a sumérok között tehát a művelődésbeli szintkülönbség, az ún. kultúrlépcső jóval magasabb volt, mint az antik ókorban a görögök, rómaiak, illetve az ún. “barbárok” között. Most vissza az előbbiekhez:

            Nyilvánvalóan nem-indogermán nyelvekben indoeurópai elemek keresgélése már önmagában hordozza a meggondolatlan következtetések és a körbe forgás “idem per idem” veszélyét - szögezi le a továbbiakban Schachermeyr. Ha ilyen szemléletű kutatók valamilyen nyelvben pl. -ia végződést találnak, ez számukra csakis indoeurópai nőnemű végződés lehet, ugyanígy egy -ti végződés sem jelenthet mást, mint az indoeurópai ige egyes szám 3. személyének végződését stb. stb. Nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy ezek a törekvések az utóbbi időben pl. a minoszi krétai nyelv esetében mintegy lopva, nyíltan ugyan ki nem mondva, a gyakorlatban azonban annál erőteljesebben jelentkeznek, ezért erélyesen és egyértelműen rá kell mutatni arra, hogy semmiben sem felelnek meg a történelmi körülményeknek és az ezekből adódó egykori történelmi helyzetnek.[126]

            Később ismét hangsúlyozza, hogy az indogermanisták mindenütt csak indoeurópai szavakat keresnek - és találnak is. Kitűnően jellemzi ezt a “módszer”-t, ezért ez irányú sorait szó szerint idézzük: “Az ilyesféle kísérletek, tekintettel az indoeurópai szógyökök hatalmas tömegére és az ilyen levezetések eszközlésére rendelkezésre álló módszertani segédeszközök széles skálájára, rendszerint pozitív (vagy legalábbis látszólag pozitív) eredménnyel végződnek. Tudomásom szerint eddigelé még egyetlen olyan nem-indoeurópai szó sem akadt, amelyhez valamelyik nyelvhasonlító ne talált volna mégis megfelelő levezetést, amennyiben azt komolyan akarta, s az ilyesmihez szükséges türelemmel, valamint ügyességgel is rendelkezett. Az indogermanisztika kis híján saját túltenyésztett rutinja áldozatává vált. Módszereivel úgyszólván mindent bizonyítani lehet.[127] Eddig Schachermeyr fejtegetése.[128] Őszinte együttérzésünk a megtört Schachermeyré, de utolsó két mondatát újra kell fogalmaznom helyette: “Az indogermanisztika saját túltenyésztett rutinja áldozatává vált. Módszereivel úgyszólván mindent bizonyítani lehetett” és persze annak az ellenkezőjét is, de eddig és nem tovább. Ez már maga a fekete lyuk, amely minden indoeurópai korrupciót elnyel végre a vele elterjedt tudatos ferdítésekkel, hazugságokkal egyetemben, ez a buborék volt a felsőbbrendűek általi lenézések alapja, népek történelmei keresztbetörésének ideológiája.

            Most végre megérthetjük azt, hogy miért volt olyan fontos a nyelvészet az indoeurópaiaknak is és a finnugoristáknak is. Vegyük sorba: a szkíták indogermanizálása tette lehetővé az Indiáig, aztán onnét újra visszafelé szálló képzelet megalapozását és veretes ősök állítását. A kelták átminősítése a felsőbbrendű Európa alapjainak lerakását szolgálta, ellenkező esetben el kellett volna ismerniük, hogy a nyugati műveltség nem indoeurópai gyökerű. A hettiták átminősítése a Régi Kelet egységének megbontását, - az onnét Európa felé igyekvő népek ragozó nyelvű létének kétségbe vonását és elkenését, - egyben további őshazaelméletek kiagyalását tette számukra lehetővé. Az etruszkok indoeurópaisága, vagy inkább ismeretlen eredetűként való nyilvántartása - akikről később emlékezek meg részletesebben, - Róma indoeurópai származását volt hivatva “tisztára mosni”. Fel kell tennünk a kérdést ezután, maradt-e még valami érve az indoeurópai történetírásnak és nyelvészetnek? Meg is válaszolhatjuk ezek után, hogy semmi sem maradt belőle. Most a finnugoristák dicstelen szerepe is napfényre derül. Nevezetesen ők “csak” a bűntársat játszották e nagy áltörténelmi akcióban: nekik kellett gondoskodniuk a ragozók – elsősorban a magyarok - távoltartásáról minden olyan földrajzi helytől, ahol indoeurópai elmélet valaha is elhelyezhető lehetett volna. Munkájukat jól végezték, két évszázadon át tengernyi árulás és gyalázat árán kiszolgálták a felsőbbrendűek elméleteit és állhatatos működésükkel olyan mennyiségű szennyet raktak a tárgyalhatónak tartott történelem útjaira, hogy e kártételeket még igen sokáig kell takarítsuk a fejekből. Sajnálni kell őket – a külföldieket - ezért, mert ingyen vállalkoztak pribék-szerepre. Megvetésre viszont bizton számíthatnak a hazaiak, mert saját népünk gyalázását, nemzeti tudatunk rombolását, történelmünk összetörését vállalták így életcélul.

 

            Mindezzel - amit a fentiekben olvasni lehetett - úgy gondolom, hogy a nagy ragozó - indoeurópai nyelv-, történelem- és műveltségcsata itt most véget ért. Csőke Sándor nyelvészeti anyaga és szenzációs tudománya az utolsó csepp volt a pohárban az indoeurópaiak elméleteinek romba döntéséhez. A régészettel és antropológiával nincs gond, mert az indo elméletek javarészt eddig is ellentétben álltak a valósággal, azazhogy a kiértékelt anyaggal. Aki esetleg úgy gondolta volna, hogy a nagy indoeurópai rendszereket kis lépésekkel, kis engedményekkel kibékíthetőnek vélte, - esetleg mégis el tudta volna képzelni néhány további engedménnyel az ősnép hatalmas műveltségének újbóli felbukkanását, de legalábbis részleges elismerését - annak most csalatkoznia kell. Miután az indoeurópaiak nem tették meg - az eddig beismert zsákutcák felszámolásával sem - téves nézeteik újragondolását, sőt egyre csökönyösebben ragaszkodtak légváraik elszánt védelméhez, - éppen Magyarországon is, - nem maradt más hátra, mint annak teljes felszámolása.

            Ezek után új helyzet van: az indoeurópai elméletek alapjai és légvárai felszámolásának, látványos megsemmisülésének tanúja az, aki e sorokat, lapokat végigolvasta. Nem maradt belőle semmi, sem a nyelvészetben, sem a történetben, eszmeiségében sem, mert csak az eltulajdonított holmi ide-oda fordítgatásáról szólt az indoeurópai mese. Ennek most egyszer és mindenkorra vége lett. Vége van a műveltség ellopásának, a ragozók lenézésének és a történelem megcsapolásának. Olyan ez, mint a történelem és régészet rendszerváltása, berlini falomlása, a nyelvészet kommunizmusának felszámolása. Ajánlom az indoeurópai és indogermán elnevezés beszüntetését is ez alkalommal, helyette a “nem-ragozó nyelvűek” elnevezést javasolom. Ha ezt így vesszük, nem kezdjük rosszul az új évezredet: ha sokat nem is fejlődtünk mostanában, - éppen emiatt - de az indoeurópai igát és téveszmét egyszer s mindenkorra leráztuk, - kétszáz évet ez is elvett életünkből fölöslegesen - ezért az új évezredet az igazság évezredének nevezhetjük. Nekünk, ragozó nyelvűeknek mindenesetre az Arimannal, vagyis az ármánnyal való küzdelmünk jeles napjává válik ezen ismeretek újbóli felszínre bukkanása, és lehetőséget ad arra, hogy a Fény és a Világosság, a “világ világa” felé fordulva éljük és folytassuk életünket újra és tovább.

            Örömmel vállaljuk a hátrahagyott történelmi romhalmaz eltakarítását is az emberiség jövője érdekében. Ezerötszáz évvel Róma megbuktatása után a hátramaradt szellemi hagyatékukon felcseperedett ferde nem-ragozó (indoeurópai) elképzeléseket sikerült végre romba dönteni. A dicsőség megilleti minden magyar kutatót, aki ezen fáradozott. Legnagyobb részük munkáira támaszkodva írtam meg korábban a Kincsestárat, bár ott csak fenntartásaimnak adtam hangot a nem-ragozó nyelvű (indoeurópai) történetírással szemben. Név szerint kell megemlékeznem Götz László nagy jelentőségű munkásságáról, aki igen sokat tett az ügy érdekében, Badiny Jós Ferencről, aki a Régi Kelet elferdített történelmének helyreállításához szolgált perdöntő nyelvészeti bizonyítékokkal. Szinte hihetetlen, hogy műveiket nemhogy nem oktatják, de még csak nem is olvassák a mai Magyarország egyetemein, - beleértve az újonnan alapított felekezetieket is!, - de sorolnom kellene tovább a szellem munkásait is, akik nem nyugodtak bele a ránk kényszerített hazugságokba, hanem célirányos munkálkodásukkal egyre nagyobb kváderköveket és sarokköveket lazítottak meg a nem-ragozók várain.

            Európa és a világ szelleme újra szabad - ennyit jelent mindez, nem többet és nem kevesebbet. Ha meggondolom, ezt a nagy munkát nem is vihette volna végbe más, csak mi, magyarok. Az íreknek, bretonoknak, walesieknek, skótoknak indoeurópaisággal gazdagon megnyomorított történelme és nyelve eleve lehetetlenné teszi, hogy valami más is eszükbe jusson. Ők ma még megtűrtként tengődnek őseik összetört szelleme árnyékában. A területeiken működő egyetemeken hithű indoeurópaiak – lehetőleg göttingeni németek - vezetik az illetékes tanszékeket, a gyeplőt igen szorosan fogják, csakúgy, mint ma még itthon is. A kisebb fennmaradt szigetek - mint pl. a baszkok, - elszigetelt jelenséggé degradálva tengetik életüket, és a kutatók óvakodnak attól, hogy velük kapcsolatban bármilyen komoly elemzésre vetemedjenek. Mi magyarok, mint a ragozó ősnép legépebben megmaradt részlege, megvívtuk az utolsó nagy csatánkat a szellem szabadságáért, azért a szabadságért, ahogyan azt a mi fogalmaink szerint értjük. Jut belőle rajtunk kívül mindenkinek, mert a világ népei most már a történelemkönyvek lapjain is egyenlőek lesznek ezután. Nem az számít majd, ki kit győzött le, ki kit hódított meg, vagy vetett alá, temérdek szenvedést zúdítva ezzel a vassal legyőzött népekre, hanem az, hogy mivel járult hozzá a világ műveltségéhez, életének jobbításához.

            Európa és a világ szelleme újra szabad – legalábbis ezektől a ferdítésektől. Egy nem-ragozó nyelvű ember számára valószínűleg a fentiek is óriási drámaként élhetőek meg. Mégsem értünk még a dolog végére egészen, ezzel semmiképpen sem áltathatjuk magunkat. Egyszerűen azért, mert bármilyen mélyre is hatoltunk a tévedéseket kiásandó, még mindig nem érkeztünk el a nem-ragozók világképének legmélyebb mozgatórugóihoz. Egészen pontosan a nem-ragozók gondolkodását vezető alapvető nézőpontok elemzéséhez. Ennek – a mérgező gócnak - felszámolása híján ugyanolyan téves elgondolások látnak majd napvilágot ezután is. A felderítésben egyáltalán nem állunk rosszul. Az elméletileg megfogható, gondolati síkon jelentkező mozgatórugókat és a mérgező góc működését ismerjük már Pap Gábor jóvoltából, - aki a Pilis szindrómában elméletileg alapozta meg a ragozók és nem-ragozók világképei kibékíthetetlen ellentéteinek leírását, - most röviden újra megvilágítom. A mag szerepű népek a ragozók, mi magyarok lennénk, a héj-népek a nem-ragozók, indoeurópaiak. “A mag-héj paradoxonról van szó, természetesen. A tojás, - vagy bármely csonthéjas gyümölcs – termékeny magját akármelyik oldal felől közelítem meg, a héjhoz képest mindig perifériának fog adódni. Ha egy feltételezett értelmes lény a héj képviseletében érvel, aligha lesz rábírható, hogy belássa: valójában ő a származék. Annál kevésbé, mert mindaddig, amíg kívülről közelítünk a kérdéshez, valóban a héj mutatkozik elsődlegesnek. Ha pedig ráadásul “durva közelítésben” vizsgáljuk a héj és a mag kapcsolatát – értsd: feltörjük a tojást, - megint csak a héj bizonyul tartósabbnak; kettejük közül ő az, aki hosszabb távon bizonyíthatóan azonos marad önmagával.

            Az elmúlt fél évezred európai művelődéstörténet tudománya makacsul a héj – Bizánc, Róma, Párizs, Aachen – irányából próbálja meg magyarázni a tárgykörébe sorolható jelenségeket. Ily módon a mag – esetünkben a Kárpát-medence – természetesen maga lesz az abszolút periféria. Ami érték kimutatható itt, az mind bejött valahonnan: ha nyelvi elem, ha művészeti stílusfordulat, ha közjogi szabályozási formula, ha technikai vívmány. A legelterjedtebb “magkezelési” utasítás pedig így szól: ne beszéljünk róla, akkor nem is - volt! Ami valójában azt jelenti: akkor nem is – lesz. (Szó, ami szó, Trianont nem 1920-ban csinálták. Sem nem akkor kezdték, sem nem akkor fejezték be.)

            Ha a mag irányából vizsgálódunk, egészen más kép fogad. Innen nézvést úgy tűnik, hogy a Bizánc-Róma-Párizs-Aachen karéj nem “termékeny félholdja”, magyarán szólva nem szülőföldje az európai – tágabban eurázsiai – műveltségnek, hanem: prosectúrája, azaz boncterme, végső fokon hullaháza. Ha egyugyanazon művészeti motívum megtalálható a “pusztán” is, Bizáncban is, bizonyosak lehetünk benne, hogy az utóbbi lesz a merevebb, az ízét-szagát vesztettebb, a gyökértelenebb – bár kétségkívül precízebb kidolgozású. Mutatis mutandis, ugyanez áll Rómára, Aachenre, Párizsra. Sőt: ha tágabb összefüggésrendszerben gondolkodunk, fel kell tűnjék, hogy a “héj” Bizáncon túl keleti irányban is folytatódik, Perzsián, Indián át egészen Kínáig. Egy “civilizált” kínai birodalmi hivatalnok szemében ugyanaz a hun, ugyanaz az avar számít “barbárnak” – legfeljebb néhány évnyi-évtizednyi csúszással, - mint a keleti vagy nyugati római impériumban jegyzetelgető “kollégája” számára.

            Az a benyomásunk támadhat, mintha egy ásványi sókban rendkívül gazdag forrás “működését” szemlélnénk. Ameddig eleven a sodrása az áradatnak, addig minden együtt van benne: a vízis, a sók is, állandó kölcsönhatásban. Ahogy távolodik a vonulat a forrásvidékétől, egyre több és több hordalék rakódik le, és válik körös-körül szilárd, időtálló – jól tanulmányozható – gáttá. A forrásból (és csakis abból) kiindulva az egész folyamat tökéletesen érthető-követhető – úgy is mondhatnánk: a forrásból egyenes úton következik a gát – a gátból semmi módon nem vezethető le a forrás.

            Ha egy forrást arra bíztatunk, “zárkózzék föl” a körgátjához – értsd: a Kárpát-medence magyarsága hasonuljon a “civilizált” Nyugat-Európához, - az annyit jelent, hogy rá akarjuk venni: apadjon el, száradjon ki. De akkor mi építi tovább a gátat? Egyáltalán: a gát innentől kezdve mihez képest lesz gát?[129] Pap Gábor diagnózisának lesz még folytatása. Némiképpen folytatva, de ugyanakkor más síkra is kiterjesztve a mag-héj elgondolást e könyv utolsó fejezetében a Róma-szindróma leírásával igyekszem kimutatni a birodalmiság eszméinek emberiség elleni kártételeit. A második kötetben Pártosország – a Pártus Birodalom – vallási ügyeinek tárgyalása során újra szembenézünk a kérdéssel, ezúttal más nézőpontból.

            Visszavettük keltáinkat, szkítáinkat, hettitáinkat, hurri és urartui népeinket, lehántva róluk a ferdítések tömegét. De térjünk most vissza Eliade fejtegetéséhez. “A druidák éppúgy, mint a bráhmanok, nagy jelentőséget tulajdonítottak az emlékezetnek. Az ősi ír törvényeket versbe szedték, hogy könnyebb legyen megjegyezni őket. 

            Az írás rituális tilalma miatt a kontinensen élő kelták vallásáról semmiféle olyan szövegünk nincs, amely őshonos szerzőtől származnék. egyedüli forrásunk a görög-latin írók néhány leírása és nagyszámú, zömmel a gallo-román korból származó figurális ábrázolás. Ezzel szemben a szigeteken élő kelták, akik Skóciában, a gallok földjén és főként Írországban tömörültek, bőséges elbeszélő irodalmat hagytak ránk. Annak ellenére, hogy ez az irodalom a kereszténységre történt áttérés után született, nagyrészt a kereszténység előtti mitológiai hagyományt folytatja; és ugyanez igaz a gazdag ír folklórra is.

            A klasszikus szerzők értesüléseit az ír források nemegyszer igazolják. Cézár a De bello Gallico-ban (VI, 13) elmondja, hogy a gallok két kiváltságos osztályt ismernek - a druidákét és a lovagokét, - és egy harmadik, elnyomott osztályt, a “népet”. Ugyanezt, a jól ismert indoeurópai ideológiát tükröző háromosztatúságot (vö. ..... oldalon László Gyula adatával), de hogy ez mitől indoeurópai, Eliade nem mondja meg. Ezen az alapon a magyarok is “jól ismert” indoeurópaiak lehetnének csak!!, de kérem, hogy az alábbi sorokat is éberen figyeljék, mert sűrűn tévednek bennük.) találjuk Írországban, kevéssel azután, hogy áttértek a kereszténységre: a *rig (ez a szanszkrit raj, latin reg hangtani megfelelője) uralma alatt a társadalom a druidák osztályára, a katonai arisztokráciára (flaith), szó szerint “hatalom”, a szanszkrit ksatra pontos fonetikai megfelelője) (?) és az állattenyésztőkre oszlik, a “bo airig” (vö. bő-urak) szabad emberek (airig), akik marhák (bo) tulajdonosaiként határozzák meg magukat.[130]”

            Később alkalmunk lesz még utalni az indoeurópai vallási rendszer más, a kelták közt továbbélő elemeire. Szögezzük le most, hogy “az indo-iráni és italo-kelta társadalmakban közös továbbélések “papok nagyhatalmú közösségeivel” magyarázhatók “akik szent hagyományoknak a formákhoz szigorúan ragaszkodó letéteményesei voltak.[131]” Ami a háromosztatú indoeurópai theológiát illeti, a Cézár közvetítette istennévsorban még felismerhető, az ír hagyományokban pedig alapvetően historizált formában él tovább. Georges Doumézil és Jan de Vries kimutatta, hogy a mondabeli Tuatha Dé Dann (“Tuatha dé Danann”) népének főnökei valójában az első két funkció istenei, míg a harmadik funkciót a sziget előző lakóinak tekintette Fomorok népe jelenít meg.

            Cézár interpretatio romana (római értelmezés) szerint mutatja be a kelta pantheont. “Az istenek közül elsősorban Mercuriust tisztelik, neki állítják a legtöbb szobrot is. Őt tekintik minden mesterség feltalálójának, az utasok és vándorok vezérének; felfogásuk szerint ő az, aki a leghathatósabban támogatja a pénzszerzést és a kereskedelmet. Apollo, Mars, Jupiter és Minerva náluk csak Mercurius után következnek. Róluk körülbelül olyan elképzeléseik vannak, mint a többi népnek: hogy Apolló elűzi a betegségeket, Minerva tanítja meg a kézművesség és a művészet elemeit, Jupiter uralkodik az istenek felett, Mars pedig a háborúk ügyeit intézi.[132]” Eddig Eliade.[133] ” Cézár nyilvánvalóan a saját isteneit kereste Galliában, s miután talált ilyet, római értelemben számára civilizáltnak tekinthető néppel találkozott. Ezek után a lényeg már kevésbé érdekelte, neveik feljegyzésére nem vállalkozott.

            Kelta istenek kereséséhez, vegyük elő Timaru-Kast fejtegetéseit. “ ... Az írek egyik “kedvenc” istennője BIRGHID. Róla azt mesélik, hogy “a költészet és a műveltség, a gyógyítás és a mesterségek védő istennője.[134]” “A történet szerint nem házban, és nem is házon kívül született napkeltekor” - így a magyar fordításban (azaz “magyarul” pirkadatkor). Tehát, Birghid = Pirkad a mi PIROSKÁ-nk. “A ház, amelyben tartózkodik olyan, mintha lángokban állna” - azaz PIROS. Solinus (Kr. u. 3. században) közli velünk, hogy britanniai szentélyében “öröktűz égett” (ennek színe ugyancsak “piros”). Az istennő “egy fehér, piros fülű tehén tején nevelkedett”, majd hozzáteszi, hogy a PIROS fülű FEHÉR tehén Írország (a ZÖLD sziget) lakói előtt egy természetfeletti, táltos tehén![135]” A piros, vagy részben piros tehén szereplése jóval korábbi időkre és megint Szíria, Palesztina és Egyiptom tájaira vezet vissza, mint Taranis esetében is. “A magyar bikakultusszal kapcsolatban máshol már írtam arról, hogy nálunk a székely regős-hagyományban fennmaradt az a régi törvény, mely szerint “nagy rőt ökröt” (tehenet?) áldoztak fel valaha. A Bibliában pedig (Szám. 19. Fej.) ezt találjuk: “Így szólt az Úr Mózeshez és Áronhoz: Ez a törvény, amelyet az Úr szabott. Mondd meg Izrael fiainak: Hozzanak neked egy hibátlan vörös tehenet… Aztán vezessék ki a táboron kívülre és vágják le.” Ez a szokás egyébként egyiptomi eredetű.[136]”

            “A kelta mitológiából több “istenséget” ismerünk. A “fő” isten, az ősi isten, ANU volt, az “Ős(Föld)-Anya”, akárcsak a sumérok AN-ja. ...MacCana írja: Az ír irodalomban DANU-t gyakran összekeverik ANU-val, akit Cormac Glosszáriuma az ír istenek anyjaként említ (mater deorum Hibernensium). Egy Kerryben található hegy neve még nyilvánvalóbban mutatja Anu azonosságát a Földdel - Dá Chich Anann, azaz Az Anu Csecsei.[137]” (Így a magyar fordításban). Ha valakinek ez túl gyors volt - mert szédületes ám! - még egyszer lassításban:

DÁ CHICH ANANN = Az Anu Csecsei

(szó szerint: DÁ-Az, CHICH-Csecse, ANU-Anya, ragozva: ANANN- Anyának).

 

 

 

22. kép. Az Anu Csecsei.[138]

 

            …Az életet adó ANYÁ-nak és első táplálékunk forrásának (CSECSE) neve (majdnem) azonos!

Az “anyaistennők” - akiknek alapvető szerepük van a kelta mitológiában - “egyik állandó jelzője, SULEVIA ... mind a szárazföldön, mind pedig Britanniában az anyák címe” - írja MacCana, id. mű 32. oldalon. “SULEV-IA” egy latinos átírás, de még felismerhető a mai magyar SZÜLŐ szavunk: hát ez csakugyan az anyák “egyik állandó jelzője”, “címe” - úgy mint főnév, melléknév vagy ige. Egyébként a fent említett Danu, DÁ-NU (= “A(Z) NŐ”) a termékenység és bőség istennője (!). Az istennő neve magyar “fejlődést” mutat, a szó kialakulása teljesen megegyezik magyar megfelelőjének kifejlődésével: MA > MAMA > AMA > ANA > AZ ANU > Z’ANU > (ZA)NU > “DÁNU” [da nu] = “A NŐ”. Ugyanebben a könyvben olvasható, hogy a kora-ír mesékben a túlvilág neve: ANNWN, az “Asszonyok Országa” volt (80., 86. o.); ANN-WN [annún] = ANYA-HON. (Mint DA-WN (DUN) = TA-HON, az angolkori TO-WN elődje, vagyis TA-NYA).

            Mind az etruszk-római, mind a kelta, de még a hun-magyar hitvilág is az Isten (istenek) “honát” a fák koronájában, az öreg és erős fák törzsében, a nagyon magas fát tetején hitték. Réges-régen, amikor “még tündérek, óriások és emberek laktak együtt a Földön”, s boldogságban éltek, a “Felső Világ ura, Arany Atyácska” a Világ Végén - “az Üveghegyen is túl, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, de két bakarasszal azon is túl” - álló hatalmas, égigérő fán, a “Tetejetlen Fán” lakott. Arany Atyácska a “Tetejetlen Fa hegyéből” szemlélte minden reggel gyerekeit, az embereket, és vigyázott rájuk - olvasható Komjáthy István: Mondák könyvében. Így alakult ki az “Életfa”, meg a “Tiltott Erdő” és a “Szent Hegy” fogalma”. Életfák szimbolikája ismeretes a magyar, a kelta, a sumér, az indiai szaka művészetből, irodalomból. A kelták minden egyes törzsének volt saját “istenfája” a település közepén. Rá csak a táltos (druida / torda) mászhatott, és mászott! - az Istennel való kapcsolat felvétele céljából. Minden más akkori néptől eltérően (római, szemita), a kelta druidák, akárcsak a hun-magyar táltosok az “áldozati” gyógynövényeket nem megégették (tömjén), hanem üstben megfőzték. Ily módon készítettek erősséget, bátorságot adó “varázs”- italokat is. Ha egy törzs legyőzte a másikat, de főleg bosszúból, kivágta annak az “istenfáját”.  ... Ma is, ha valakire haragszunk, akkor annak - s esetleg a családjának - az “istenfáját” szidjuk és átkozzuk; az átok a “mi” istenfánkat nem érheti, ez egy másik “istenfa”!

 

 

 

23. kép. A Kr. e. IV. század végéről vagy III. század elejéről származó, Amfreville-nél, a Szajna egyik régi ágában talált bronz és vas sisak. Az ismert motívumokkal és zománcberakással díszített, valamint aranylemezzel borított sisak eredeti állapotában bizonyára igen fenséges látványt keltett. Az uralkodó-harcos osztálynak ez az emléke észak-itáliai hatásról tanuskodik, de lehet, hogy éppen innen került a Szajna vidékére. Musée des Antiquités Nationales, St. Germain-en-Laye.[139]

 

            A hun-magyar mondákban a Tetejetlen Fa (Arany Atyácska lakóhelye) mögött állt a “Nagy Hegy”, ott volt “Arany Atyácska erdeje.” Az erdőben laktak a tündér-(sumérul: “dingir”, isten)-ek. Az erdőbe nem volt szabad bárkinek bemenni - főleg annak nem, aki “rossz fát tett a tűzre” - és nem volt szabad azt tönkretenni. Az “erdő” az “isten” háza volt és ezt közösen használták az emberek. Ez így a mai napig fennmaradt a székelyeknél. Az erdőt mindig is a székely (akárcsak a kelta) falvak lakói közösen használták, mert senki emberfia tulajdonában nem lehetett. Az erdő az “ÚR”-é, az Úr “háza” = ÚR-TA (“TA” keltául ház). ERDÉLY Magyarországon - ARDENNE Franciaországban, mindkettő “erdő-táj”.

            Egy ilyen istenség volt DAGHDHA. DAGHDHA szó szerint “Jó-Isten” minden (h)ősnek “egy Sídh-et, vagyis egy tündérdombot jelölt ki” örökhelyül, amikor Ulaidh [öled], vagyis Előd népe alulmaradt a hódító kelt-ibérekkel (Mil Espáine vezette harcosokkal) vívott “cath”- / csatában. Így az (h)ősök a Túlvilágot is szétosztották egymás közt. Ha az ír “SIDH” szót a welsh megfelelőjével - “SÍR” - helyettesítjük, máris kiderül, hová költöztek a “megtért” (h)ősők - istenek. Ez egy szójáték is lehet (szójáték csak nagyon kifejlett nyelvekben fordulhatott elő, amilyen a koraközépkori magyar is volt, lásd Anonymus Gestájában). Szójáték azért is lehetett, mivel ismeretes, hogy a skótok egy része Írországból érkezett, itt meg “CLAN”-okba szerveződtek. Minden család “kapott” Skócia hegyes-dombos vidékén egy-egy völgyet (GLEN) osztályrészül, ahol letelepedett. Őket is, mint minden “kolonistát” KÁL-ok vezettek. Természetesen a “CLAN” szóban a KÁL-ok vezette “KÁL-(HON)” fogalom rejlik.

            DÁGH-DHA, tehát a Jóisten, vagyis ő a “DAGH > DUG / DUK = DICSŐ (lásd: MARDUK / NEMRUT-DAG) + “DHA” = ATYA, a “DICSŐ-ATYA”. Ő, a Tuatha dé Danann “nép nagy örege és királya” volt, akit Eochaidh, a Nagy Atya néven is ismertek. Bölcsnek tartották, egy másik neve, Ruadh Rofhessa, a Nagy Tudású Fenség is erre utal.[140]

            Próbáljuk meg az átírás átírásának, ki tudja hányadik átírását “lefordítani”.

EICHAIDH > magyarul kimondva “ÜKATYA”, ugyanaz, mint a NAGY ATYA, RUADH > RU-ADH(A) > ÚR-ATYA (ATYAÚR), vagyis “Fenség”, ROFH-ESSA, pedig a “Nagy Tudás(ú), azaz valamilyen “ESZŰ”.

ROFH(?) > mint a “ROV” (> RIV, “kirívó”, vagyis NAGY, és ugyanakkor “vág az esze valakinek, ha okos” (v. ö. “rovás”, rovásírás). A kelták is fapálcákra róttak, a kelte rovásírás betűi az etruszk betűkhöz hasonlítanak, a magyar rovásírás ugyancsak az etruszk meg a föniciai íráshoz hasonlít a legjobban (Forray Sándor). Tehát, ROFHESSA lefordítva a “ROV (= kirívó)ESZŰ”.

Daghdának “két attribútuma van, a bot és az üst” - olvasható MacCana könyvében.

 

DON volt a “Nagy Apa” - “akitől minden ír származott”. MacCana[141] többek között a következőket írja róla: “Az írek szerint a barna (vagy sötét ) Donn a holtak par excellence istene.” - magyarul a “BU-TEN”, a “bú” (sumér sötét, magyar barna) a “búbánat” istene! Rögtön a következő oldalon[142] jön a másik (kellemes) meglepetés: “A szakirodalomban felmerült, hogy mivel Donnt isten-ősként (!) tisztelik, azonos Daghdhá-val - akit időnként a Nagy Apa-ként említenek, - illetve Nuadhu - val (= a “Nagy Atya”), akitől a legenda szerint minden ír származik, ... más szóval, ugyanannak a nagy isten-ősnek, a túlvilág urának csak az egyik megnyilvánulása.” Az “isten-ős” magyarul egyszerűen ŐS-TEN”, vagyis “ISTEN”, a kelta “DON(N)”.

Az “ősökből” a mondákban “hősök” lettek.

A(z) “(h)ősök” ugyanakkor “elődök” (v. ö. német HELD = “hős”). Az írországi “Ulster” tartomány alapítóinak és névadóinak a neve: “ULAIDH [ejtsd: öled] népe” - ők az “első urak”, az első telepesek, vagyis ELŐD népe. Az ír mesevilág sok (h)őst és hőstettet, de csak egy (h)őskort ismer - ennek főszereplői az “elődök”. Egyik vezérüket egyszerűen úgy hívták, hogy CÚ ROI [kuroj] - mint KURULY /KIRÁLY (?), egy másikat BUADHACH [bádákh - bádács vagy búdák] - mint a  hun “BUDA”, Atilla testvére - de van egy “BADACS-ONY” is a Balatonnál), MIDHIR [midjir] (!) pedig a “főváros” EMHAIN (MA-HON) ura volt. Ezek az “elődök” az “Isten népe”, a “TUATHA DÉ DANANN” - magyarul “TESE TENNEK” - azaz “TEN Törzsé”-hez tartoztak (TUATHA - TES (TÖRZS) / DAN = (IS)TEN).[143] Ezek a “Tuatha dé Danann” voltak a(z) (h)ősök, kiknek Daghdha, a Jóisten, egy-egy ír “sidh”-et, ill. welsh “sír”-t kioszt “örök” helyül.”[144]

 

 

 

24. kép. Bronz pajzs, üveg berakással. 1857-ben Londonban Battersea-nél találták a Temzében, feltehetően Kr. e. I. századi.[145]

 

 

            Talán nem tévedünk, ha Daghdha - Don(n)-ban azonosíthatjuk a teremtő istent. Megtévesztő lehet a megszállott istenkeresők számára, hogy személye sok szálon keresztül felszívódott a hétköznapok történéseibe, hisz egy indoeurópai nevelésű valaki e látszólag sok elvarratlan szállal, temérdek felbukkanással nem tudna mit kezdeni. Mi viszont tudunk, mert ez a teremtő és szerető isten, aki minden percben és mindenhol vigyázza népét, közel él hozzá és minden percben megsegíti az embert és népét, mégha a kezdetek nehezen kihámozható ködében tűnik is el sok részlet. Az viszont biztos, hogy benne nem találhatjuk meg a görög és római párhuzamokat, nem kiterjedt és mesterséges istencsalád mennydörgős, nagyhangú - és “isten”-családja perpatvarainak állandó bírája - vezére és ami talán a legfontosabb, nem egy bűnökkel megterhelt istenkar fővezére. Ne is keressünk párhuzamokat ez irányban, mert nem érdemes, Daghdha-Don nem korrumpálható, nem magyarázható át, nem lehet görög és római stílusú ügyekbe belerángatni, ugyanolyan tartása van, mint népének. De ne legyünk telhetetlenek az eddigiekkel, megtalálni vélem az Anyát és az Apát abban, amit itt fentebb részleteztem Timaru-Kast Sándor segítségével, aki az alábbi levélben értesített Daghdháról: … habár sok istent ismer a kelta pantheon, mégis volt egy fő-isten, aki mindenki felett állott: Daghdha a “Gotvater” (Istenatya), vagyis az, akinek nevét én “Dicső-Atyá”-nak fordítottam (dagh – diaga: legjobb, legméltóbb, dicső, szent, isteni + (a)dha: atya. Őt még úgy is hívták, hogy Nuadha, “Nagy Atya”, illetve Euchaidh, “Magasságos Atya”, tehát Ák-Atya vagy Ük-Atya, aki mint Danu (Da-Anu - Jó Anya, Éd(es)-Anya) Istenanya és férje Bál vagy Bél fia, és így az összes írek őse-istene volt. Bál lett a halottak világának istene (ad-bail – meg-hal). Danut hátra kellett hagyják az ANNÚN, Asszonyhonban, illetve BANNÚN, Asszonyok Országában, amit még úgy is hívtak, hogy Magh Már, Mező-Széles, és esetenként a Túlvilágot is jelölték vele. Daghdha egyik másik neve Don(n) volt (Ten), néha meg Os-Don, A Mindenekfeletti Ten (os-, over-, super-, supra- az angol fordításban), vagyis amolyan Super-Ten, (Is-Ten). A hősök-ősök idővel mind is(ten)ekké váltak, és Daghdha segítői lettek.

            A kelták mitikus színe a sötét-vörös és a fehér volt. A vörös volt a Másvilág színe, ahol az élet ugyanúgy folytatódott, mint a földiben, a fehér meg az égi sugallatú bölcsesség, varázslat, jövendölés és verselés (regölés), azaz az ész erejének (energia) színe. Ezért Merlin születésekor, akinek igazi neve Márton volt (mart – szarvasmarhát jelent), egy fehér és egy vörös sárkány emelkedett a magasba, hogy megvívjanak egymással. A sárkányok verekedése közben, az összeakaszkodásból csak egymásba fonódó vörös és fehér csíkok látszottak az égen.”[146]

 

 

 

25. kép. Kelta lovas kisplasztika

15 font súlyú ezüstözött tukarcs (tarkóperec). Württembergisches Landesmuseum, Stuttgart.[147]

 

            Fentebb utaltam Taranis kelta istenre, akinek egyik attribútuma a kerék lenne, legalábbis ezzel ábrázolják őt MacCana szerint a Gundestrup-üst belsején. “Taranis, volt a kelták mennydörgésistene (a “DURRANÓS” - egyébként írül TORRAN (torrán) azt jelenti magyarul, hogy “zaj”, vagyis amolyan “durranás”) és róla azt mesélték, hogy a bunkósbotjával idézte elő a mennydörgést. Egy másik kelléke volt - a kelta CAR (= TAR-AN-IS “az égi kerekes?). Hasonlóan a magyar népmesékben is, amikor is, az Isten (némelykor Szent Péter) a “Göncölszekéren utazik, amikor dörög![148]” Nézem Taranist - már ha valóban ő lehet az, - és nem látom őt mégsem. Arcán semmi szörnyűség nem tükröződik, nyugodt, kezeit áldásra emeli fel. Önfeledt állatok veszik körül szinte lebegve a légben. Nincs villám, ború, riadalom, rendkívüli helyzet, ezzel szemben békés, de energikus élet jelei láthatóak. Egy mennydörgésisten így nem nézhet ki - mondhatná valaki. Egy villámokat szóró Zeusz, mint főisten illene ide legalább, már ha valóban egy indoeurópai főistenféle lett volna valóban. Szerintem nem is az, hanem maga a Szemúr, a Kerekúr, a Kerékúr, ahogy a Napistent keltáink - és a többi magyari nép - is nevezték, és ők a szkíta-cimmeri szemurakkal elkeveredve Szemúrországban, - a mai Moldvától a Kaukázusig - magukkal hozták e nevet egészen a mai Írországig. Vagyis a Pantokrátor Isten. Ugyanezt mondja a kép is, ha olvasunk rajta: Kerék + Úr, Kere(é)kúr, a Nap maga és mögötte a harmadfokon jelképbe zárt egy isten, az egy IZ-TEN. “A kelták is (akár a sumérok, szkíták, hunok, avarok, magyarok) a Napistent tisztelték. A kelták is (akár a sumérok, szkíták, hunok, avarok, magyarok) egy “ragyogó kör”, egy sugaras kerék formájában ábrázolták a(z) (Nap)Istent, a KÖR-ISTENt. A “sugaras kerék” egy körbe helyezett függőleges “küllőn” egymást X-ben keresztező másik két “küllő”, vagyis az úr jele a suméroknál. Ha ezt a szimbólumot kibontjuk és az X alakban álló léceket vízszintes helyzetbe hozzuk, egy körbe helyezett “kettős keresztet” kapunk (a Magyar Ország mindenkori jelképét), ami ugyanakkor a rovásírás GY betűje (= egy, mint “Isten”) is, vagyis a “KÖR-ISTEN” jelét kapjuk. Az előbbi szimbólum továbbfejlődése a kelta “triskele” jele, amiből Írország mai jelképe, a “háromlevelű lóhere” is kialakult.[149]”

 

 

 

26. kép. Finoman kidolgozott triskele alakú dísz South Shieldsből (Anglia, Durham), Kr. u. I. vagy II. század. Museum of Antiquities, Newcastle upon Tyne.[150]

 

 

 

27. kép. Közelkép a valószínű Taranisról. Gundestrup-üst, részlet. Nationalmuseet, Koppenhága.[151]

 

 

 

            Mindez arra utal, hogy a Taranis néven ismert “isten” jóval több lehet annál, amit róla a nyugatiak kiderítettek. Fentiek alapján legalábbis azt kellene feltételezzük, hogy Taranis a KerékÚr, vagyis a KörIsten közvetlen hozzátartozója, vagy általa “védett” személyiség lenne - ebben az esetben magát a Pantokrátort, a Fiút, Én-lil keleti (kelta) társát kellene keressük benne, - vagy netán magát a KörIstent kellene tiszteljük benne. Hogy ez mennyire így van, azt talán azzal világíthatjuk meg még jobban a fentebbi szíriai-palesztin Taranis-párhuzamokon felül, hogy … “az istent Egyiptomban igen gyakran a Nap képében képzelték el, akinek szimbóluma a kocsikerék, forgó kereszt, napkorong vagy egyéb csillagászati figura volt.[152]” Ezek után nyilvánvaló, hogy Taranis itt már nem a régi Napisten egyedül, hanem a kelta szellem indogermanizálódásának jeleit viseli magán, már amennyiben régebbi rangját vesztve részfeladatot teljesíthet csak az elködlő kelta istenfogalmak horizontján. Ezzel együtt ősiségéhez immáron nem férhet kétség, valamint a Régi Keletről történt bevándorlása sem vitatható. Ezért lenne kár őt Donarhoz, az átvett germán istenhez hasonlítani, mert a dolog éppen fordítva történt. A keleti (kelta) hagyományokra rátelepült indoeurópai rétegek lehántolása nem könnyű feladat a ma kelta mitológia néven ismert mondahalmazról, már csak azért sem, mert a valóságos történeti eseményeket elbeszélő művekben szereplő elődök szinte mindannyian valamiféle isteneket magába foglaló nagy ködben lebegnek alaposan elkeveredve az isteni háromság tagjaival. A történeti tárgyú anyag leválasztásával jelentősen szűkíthetjük a kört az “igazi” IZ-TEN és a Fiú megtalálása érdekében. Fentieket erősíti, hogy Daghdha ábrázolásáról nem tudunk, ami megfelelne az EGY Teremtő Isten magyar ábrázolhatatlanságának. Áttanulmányozva a mitológiai történeteket kiviláglik, hogy Daghdha, Anu és Taranis valóban kiemelkedő helyen szerepel, ugyanakkor az elbeszélések nagy többségét olvasva úgy tetszik, hogy ezek - és számos szereplője - történelmi idők eseményeit magukban hordozva emelkedtek “isteni” magasságokba.

 

 

 

28. kép. Gundestrup-üst. Ezt az ezüstözött vörösréz edényt 1891-ben találták a dániai Gundestrupban egy tőzeglápban. Valószínűleg Kr. e. I. vagy II. századból való. Gazdag dombormű-díszítése az edény külsején pontosan nem azonosítható isteneket, belül mitológiai jeleneteket ábrázol. Nyilvánvalóan szertartási célokra használták. Nationalmuseet, Koppenhága.[153]

 

 

            Szinte biztos, hogy a Koppenhágában őrzött Gundestrup-üstön is olvasnunk kellene tudnunk, - a szó szoros értelmében vett olvasásra gondolok, - ahogy Pap Gábor szó szerinti értelemben olvassa a nagyszentmiklósi kincs edényeit, a somogyi sótartót, a lőporszaru véseteit és a népműveltség elemeit magukon viselő eszközöket. Remélem, ezt az üstöt is elolvassa valaki, megértjük jelképeit és üzeneteit is, ha készen leszünk rá.

 

 

 

29. kép. Cernunnos-Bál– vagyis Koronás-Bál, a termékenységért felelős isten. Gundestrup-üst belső fala, Nationalmuseet, Koppenhága.[154]

 

            Hogy üzenet van, azt az üstön látható koronás-agancsos fejű Cernunnos - Bál képe is mutatja, ahol növényi indák és levelek, továbbá “beszélni”, azaz növekedni, növevényesedni látszó, készülő álla(po)tok veszik körül a főalakot, mindezek együttes jelenléte mondja ezt nekünk. Az álla(po)tok most mindannyian valóságosak, igaziak, ugrásra készek, őket is megcsapta a várható esemény szele, hisz ők a főszereplők. Cernunnos - Bál együtt gondolkodik koronás szarvasával, azt is láthatjuk, hogy szarvaikból egyformán pozitív gondolatok törnek elő új növevénységben megtestesülve. A növényi és állati ábrázolás megfogalmazása eszmeiségében kísértetiesen hasonlít a Kárpát-medence kazettás, mennyezett templomaiban látható ábrázolásokhoz, amelyeken Pap Gábor életminőségek megjelenítését azonosította. A “növevénység”, vagyis a növényekkel kifejezett aktív növekedési periódus váltakozik az “állapotiság”, vagyis az álla(po)tok által megjelenített statikusnak tekintett erőgyűjtési fázisaival. Hogy mindennek mi köze van a “Koronás”-fejű, vagyis (Szarvas)-agancs-fejű Bál istennek, arra van válasz, sőt azt is megtudhatjuk, hogy a néhány ezer évvel ezelőtti magyarországi Bál-hit, amely innét terjedt tovább nyugatra a keletiek (kelták) elődeivel, egy ma nyugatinak tudott és nyugatinak számító szokásként tért vissza hozzánk. Cernunnos-Bál a termékenység istene, s mint ilyen kutya kötelessége észben tartani népe szaporodását, sőt gondoskodnia is kell róla. Ha tehát ő készülődik és az idő eljövetelével a kellő erőgyűjtés után a cselekvés mezejére lép - mert növevényesedése aktivizálódását mutatja, - népe követi őt. “BÁL - a termékenység, a szerelem, a BÁJ és a BUJAság istene. “Valentine-Day” a “szerelmesek napja” a mai Nyugat-Európában és az angol nyelvterületen. “Valentin” a középkori “szerelem lovagja” Britanniában, Belgiumban (Bál-lovak, Bál-emberek!) és Észak-Franciaországban, vagyis a “kelta” vidéken. Írország közepén, a “tarai dombon áll Fál köve, az a “fállikus” kő, amely felsikoltott, ha az az ember érintette meg, akit királynak szánt a sors”, vagyis ez egy “FÁLikus” megalit, ahol a szakrális királyt megválasztották.[155] A kelták egyik fő ünnepe, a november 1-i “SAMHAIN” (“ŐSÖK-HONA”) napja mellett a május 1-i “BELTENE” (a tavasz, a szerelem, a termékenység) ünnepe volt.[156] “BEL-TENE” a “BÁL-(EN)TEN”. ENTEN neve a Gilgames eposzban is fennmaradt:

“[...] Enlil válaszol Emeshnek és Entennek:

Az egész föld számára életet adó víznek Enten a <tudója>”, mint az istennek gazdálkodója ő hozott létre mindent, Emesh, fiam, hogyan hasonlítod össze magadat Entennel, a testvéreddel? [...]”[157]

Tehát, ENTEN az “ÖNTÖ(N)”-zés mestere.

BÁL-ENTEN vagy “BÁJ-ÖNTÖN” nem lehet más, mint a húsvéti öntözés “istene”, egy tipikusan “fálikus” jelkép, a “Valentine-Day” meg az öntözés napja. Mikor és hogyan kapcsolták össze a “keresztény” Húsvéttel, ezt ne taglaljuk, maga az ünnep - még a vallásos fátyol alatt is - mai napig egy “termékenységi” ünnep maradt. A húsvéti öntözés szokása Európában csak a “magyar” vidéken él ma is, a mi “életterünkbe” beteleped(het)ett más nemzetiségűeknél is (legyen az német, szláv vagy román, holott a “határon” túli testvér ezt nem ismeri), ami annak bizonyítéka, hogy egy (nagyon!) ősi, a Régi Keletről (Kánaánból!) származó magyar szokás, a “BÁJ” isten, a “BUJA-ÖNTÖN” (Valentin ?) napja. Hasonló az indiai, évente megtartott, a Gangesz szentfolyóban való “megtisztuló” fürdés napja, és itt a nők (vederrel való) “lelocsolása”.[158]

            Eliade a keleti (kelta) istenségek között szemlét tartva, - végeredményben alaposan leszűkítve a számba jöhető “magasrangú” istenek körét - nagyjából hasonló eredményre jut a fő istenek kijelölésében. Nem mondhatjuk azonban, hogy istenhármasunkat keresné. “A gall pantheon e (Cézári) római értelmezésének valódiságát és következésképp értékét is sokat vitatták. Már volt prokonzul Gallia Cisalpinában, mielőtt megkezdte hadjáratát Gallia Transalpinában. Ám minthogy a kontinensen élő kelták mitológiáját nem ismerjük, nagyon keveset tudunk a Cézár által említett istenekről. Meglepő, hogy “Jupitert” nem állítja a lista élére. A nagy égi isten a mediterrán hatásoknak legalább négyszáz éve kitett városok lakói számára szemlátomást elveszítette elsőségét. A jelenség általános a vallások történetében, az ókori Közel-Keleten éppúgy, mint a védikus Indiában és a régi germánoknál. Ám az úgynevezett “óriás Jupiter” (vagyis a neki leginkább megfelelő szereppel bíró kelta isten - megjegyzés tőlem) oszlopok, amelyek főként a Rajna, a Moselle és a Saône között nagy számban találhatók, s amelyeket ugyancsak egyes germán törzsek emeltek, ősi szimbolikát visznek tovább, nevezetesen a legfőbb égi Lény jelképiségét. Először is meg kell jegyezzük, hogy nem katonai győzelmet ünnepelnek, mint Traianus vagy Marcus Aurelianus oszlopai. Nem a fórumon vagy az utcákon állították őket, hanem a városoktól távol. Ráadásul ezt a kelta Jupitert elég gyakran kerékkel jelenítik meg; a keréknek pedig a keltáknál fontos szerepe van. A négyküllőjű kerék az esztendőt, vagyis a négy évszak körforgását ábrázolja. A “kerék” és az “esztendő” szavak a kelta nyelvekben csakugyan megegyeznek. Mint Werner Müller helyesen látta, ez a kelta Jupiter következésképpen a kozmoszt uraló égi isten, az esztendő ura, az oszlop pedig az axis mundit jelképezi. Másfelől az ír szövegek Daghdháról, a “jó istenről” beszélnek, és egybehangzóan őt szokták azonosítani azzal a gall istennel, akit Cézár a “Jupiter” istennévvel jelölt.

            A régészet megerősítette Cézár állítását “Mercurius” népszerűségéről: több mint 200 szobor meg féldombormű és majdnem 500 felirat került elő. Gall nevét nem tudjuk, de valószínűleg ugyanaz lehetett, mint Lug istené, aki fontos szerepet játszik a szigeteken élő keltáknál. Lug nevét több város viseli (többek között Lugdunum = Lyon), és ünnepét Írországban is megtartották, ami azt bizonyítja, hogy ezt az istent valamennyi kelta országban ismerték. Az ír szövegek Lugot mint a hadsereg főnökét mutatják be, aki varázslathoz folyamodik a csatamezőn, de mesteri költő is, valamint egy jelentős törzs mítikus őse. ... (Zárójelben jegyzem meg, hogy a Lug-Lugdunum-Lyon etimológia Baráth szerint egészen másképpen fest: “ … a Franciaország területén megszállt földműves bevándorlók a maguk általános jelöléseként a LIGÚRI nevet is használták. A név összetevő két eleme közül az első (Liga) átment a latinba és ott is szövetség értelemben lett használatos. A Lig-úr-i értelme tehát annyi, mint a szövetség királyának alattvalója. Ligúri néven főleg a Moselle völgyébe, a Rajna bal partjára és a Rhône alsó folyására települt földműveseket nevezték. A Szajna és a Garonne között elterülő hatalmas vidék is egy nagy Lugdonia volt…”[159] Ezek után nem meglepő, hogy a rómaiak Gallia középső nyugat-keleti széles sávját – éppen az előbb felrajzolttal nagyban azonos területet - az óceántól az Alpokig Gallia Lugdunensis néven ismerték, átvéve és tovább ragozva latinul az ősi elnevezést. Hogy Lugh valójában egy később istenként tisztelt ősi LigaÚr volt-e, azt egyelőre csak feltételezhetjük.

            A Cézár interpretatio romanajának jelmezeibe öltöztetett pantheon elkendőzi a vallási valóságot, amelyet a szigeteken élő kelták hagyományaival való összehasonlítás csak részben tesz hozzáférhetővé. A gallo-román kor építményein előkerült istennevek zöme a pantheon isteni tagjainak leíró, vagy topografikus jelzője: egyes tudósok, tévesen, ezeket önálló istenségek neveinek tekintették.

            Az egyetlen értesülést a gall istennevekről Lucanus, a költő közvetítette számunkra a Kr. u. I. századból. Idézi “azokat, akik borzalmas áldozattal csillapítják le a kegyetlen Teutatest és a rettenetes, vad oltárú Esust meg Taranist, akinek oltára nem kevésbé kegyetlen, mint a szkítha Dianáé.[160]” E nevek hitelességét megerősítik a gallo-román feliratok, amelyek említik Esust, Taranucust (vagy Jupiter Taranucust) és Mars Toutatist. Egy középkori kommentár szerzője megpróbálta ezeket megmagyarázni, ám glosszái ellentmondásosak. A kommentár azonban mégis pontos értesüléseket szolgáltat azokról az áldozatokról, amelyeket ezeknek az isteneknek mutattak be: Teutates számára dézsába fojtanak egy embert; Esus számára az áldozatot egy fára akasztják és kivéreztetik; Taranisnak - “a harc és az égi istenek legnagyobbikának” - pedig az embereket egy fabábu belsejébe zárva elégetik.

            Gundestrup üstjének egyik képe felöltözött személyt ábrázol, aki az emberi áldozatot fejjel lefelé egy edénybe gyömöszöli. Több gyalogos harcos közeledik az edényhez; fölöttük lovasok távolodnak. Jan de Vries úgy gondolja, avatási rítusról lehet szó, de nincs kapcsolata Teutates-szel. (az ír epikus költészetben számos alkalommal megjelenik a király témája, aki egy fehérizzásig fűtött házban belefullad a vizesdézsába, ahová azért menekült, hogy megmenekedjék a tűzvésztől. Teutates nevét a XVIII. század óta a “törzs atyjának” fordítják. Az isten bizonyosan nagy szerepet játszott a törzs életében; ő volt a háború védelmezője, de szerepe ennél összetettebb.

            Ami Taranist illeti, neve jelentése világos: a gyök *taran, “mennydörgés”. Másodlagos formája, Taranos közel áll a germánok istenéhez, Donarhoz. Éppúgy, mint Donart, Jupiterrel azonosították. Valószínű hát, hogy az “óriás Jupiter” oszlopait Taranisnak, a “Mennydörgőnek”, az ég ősi kelta istenének szentelték. Az Esus istennév tulajdonnevekben föllelhető, etimológiája azonban bizonytalan. Két oltár féldomborművein Esust egy fát ütve ábrázolják; akasztással történő áldozásra lehetne gondolni? Jan de Vries úgy véli, hogy Esus a skandináv Ódinhoz hasonlítható gall isten volt. Valójában semmi pontosat nem tudunk.[161]” Eliade utolsó mondatával egyetérthetünk, már ami az indoeurópai fejtési kísérleteket illeti, remélhetően azonban a kelta hitvilágra rátelepedett indoeurópai leplek lehántásának nehézségeire is sikerült a figyelmet ráirányítani. A kelta - magyar nyelvrokonság lehetősége ráirányítja a kutatói figyelmet a szellemi kérdések tisztázására is. Nyilván közelebbi vizsgálatokat követel a keleti kelta és nyugati kelta törzsek közötti szellemi azonosság kimutathatósága is, ha másért nem, Kárpát-medencei keltáink lelki életének rokoníthatóságának kimutatása érdekében. Erre jó esély kínálkozik, ha tudjuk, hogy a dunántúli eraviszk (latinul eraviscus) törzs Teutatest főistenének tekintette, aki “az aquincumi törzsi szentély feliratain Iuppiter Optimus Maximus Teutanus néven védelmezte a törzset.[162]”

            E fejezetben megtudtuk azt, hogy a kelta szellemi élet nem indoeurópai jellegű alapokon nyugszik, hanem az ősnép műveltségében gyökerezik. Ugyanezt mondja Julius Pokorny is, mert “véleménye szerint : a druidizmus olyan vallást képvisel, olyan jelleggel bír, ami az indoeurópai hitvilágnak idegen.”[163] Ezek a gyökerek visszamutatnak a Kárpát-medence, Itália, Kisázsia, a Régi Kelet tájaira, azokkal jól megfelelnek. Amit MacCana indoeurópai forrásokra támaszkodva szorgalmas iparos módjára összegyűjtött, igen értékes teljesítmény. A gyakori indiai hivatkozásokat nem tartom megalapozottnak, hogy azok a kelta ügyek indoeurópaiságát bizonyítanák, ellenkezőleg, egyetlen dolgot bizonyítanak, hogy India is az ősműveltségből táplálkozott, ezért aztán másra felhasználni ezen adatokat nem (lenne) lehetséges. Mondhatná mindezekre egy tősgyökeres indoeurópai, hogy tudtak volna legalább egy valamirevaló birodalmat összehozni, jobban tisztelnénk a keltákat. Erre azt mondom, tisztelhetik őket enélkül is, bár “csak” szellemi birodalmat képviseltek, nem is akármilyet, mert ilyen nekik sohasem volt a birtokukban. Megtudtuk továbbá, hogy sem a szkíták, sem a hettiták nem indoeurópai népek, annak összes következményével egyetemben.

 

 

 

A kelta (keleti) szellem

 

            Korábban, e könyv elején már utaltam arra az indoeurópai kutatók által elfoglalt álláspontra, hogy “ tárgyilagosságra való törekvés jegyében csak a száraz adatokat tartalmazó iratokat, okleveleket becsülte, viszont a visszaemlékezéseket tartalmazó elbeszélő kútfőket aláértékelte, tehát éppen azt a forráscsoportot vetette el, amely az ókor értelmezéséhez a legtöbb gondolatot szolgáltatta. ... Mindezt dajkamesének nyilvánították, kisöpörték a tudományból, minek következtében aztán a régi Európa tárgyi bizonyítékai előtt teljesen értetlenül álltak.[164]” Különösen akkor válik drámaivá a helyzet, ha a szellemi hagyatékok tárgyalására kerül sor. Ilyenkor jönnek a sűrűn használt olyan szavak, mint titokzatos, legendás, érthetetlen, megfejthetetlen, ismeretlen eredetű, mítoszi stb., jönnek a nagy kérdőjeles főcímek, a megfejthetetlen felkonferálása és így tovább. Az adathiány gátolja a valódi történet napvilágra kerülését, bár hegynyi méretű tumuluszok maradtak a brit szigeten éppen Aveburyben is, ugyanott Stonehenge és a bretagne-i La Ménec mind a megfejtetlen, de legfőképpen meg nem értett ősi szellem mai szimbólumai.

 

 

 

30. kép. Silbury Hill csupán 1,6 km-re fekszik Aveburytől. Bár a legendák szerint egy bizonyos Sil királyt temettek itt el a lován ülve, ennek ellenére nem találtak semmiféle sírt Európa eme legnagyobb mesterséges dombjában, amely 2 hektárnyi helyet foglal el, és 40 m magas. Kr. e. 2750 körül építhették, eddig ismeretlen célból.[165]

 

 

 

31. kép. Glastonbury, a Tor hegye a középkori templomból megmaradt toronnyal.[166]

 

 

            Glastonbury nem akármilyen hely – már csak Arthur király miatt sem, - sok titok övezi. A neve sem ragadvány lehet: Glaston - Keloshon - Kelő Ős Hona bújhat meg a ma angolul is jól hangzó magyari keleti névben, egy keleti (kelta) király székhelye a város környéke a Napisten Hona értelemben. Pap Gábor a Pilisben fellelt hatalmas szakrális központhoz hasonlítja szellemi jelentőségét.[167] Ha ez valóban így van, akkor meg kell várjuk, amíg egy ősműveltségben járatos magyar ember odamegy és felismeri a megoldást, mert az indoeurópaiak szerint ott nincs is más, csak rejtély. Amíg ez be nem következik, addig kicsit körüljárjuk e nevezetes helyet Kiss Irén és Tábori László segítségével. Általuk a mi Keletünk makacsul visszatérő szellemi kincseinek és képeinek furcsa kavalkádjában gyönyörködhetünk Avalon körül (is), de ne legyünk telhetetlenek, minden titokra most nem derül még fény. A kutakodásnak egyúttal meglehet a haszna is, talán sikerül olyan gondolatok felé vezetni az Olvasót, amely a helyes irányba mutat.

            “(A Grál nyomában) A Szent Grál titka hosszú évszázadok óta foglalkoztatja a romantikus fantáziájú kutatókat. Legutóbb például – 1995-ben Londonban – egy Graham Philips nevű kutató keltett nagy feltűnést The Search of the Holy Grail (A Szent Grál kutatása) című könyvével, amely kitartó nyomozásának meglepő eredményeit ismerteti.

            Az angol tudós a Grált a halhatatlanság ígéretének tekinti, az emberi álmok és vágyak beteljesedésének, mindamellett azt mondja róla: “Szent edény, amelyről azt tartják, hogy képes betegeket meggyógyítani, és békét, valamint gazdagságot adni a világnak”.

            Ezért a középkori Grál-kereső lovagok számára mindegy volt, hogy megtalálják-e a szent edényt a maga fizikai valóságában. Ők a tudást, az isteni Ego megértését keresték: a megvilágosodást tulajdon életfeladatukat illetően – abban a hiszemben, hogy aki a Grált keresi, az tulajdon énjét kutatja. Ezt a Grált keresték a gótika vonzásában a XIX. századi romantikusok, a preraffaeliták és a viktoriánus költők, de mai regényírók és hollywoodi forgatókönyvírók is szívesen fordultak e tárgyhoz.

            Szellemtudományilag többféle hagyomány maradt ránk a szent edényről. Az egyik változat szerint a Grál valamikor Lucifer koronájának, vagy homlokának smaragdéke volt, s a földre zuhanása óta ez a drágakő mélyíti a kelyhet. Sába királynője vitte el Salamonnak – másképpen: Szemirámisz ajándékozta Melkizedeknek, - míg végül Arimathiai József fogta fel benne a Golgotán a Megváltó vérét. Ez a titokzatos ember jeruzsálemi börtönévei után áthajózott Angliába, Avalonba (a mai Glastonburybe), ahol megalapította a Grál-kereszténységet, vagyis az eljövendő Nap-kereszténységet. Arimathiai József volt tehát az első Grál-király, egyúttal a Nap-kereszténység kultuszának elrejtője, mivel annak történelmileg még nem érkezett el – majd csak a harmadik évezredben jön el – az ideje.

            A legendák szerint ezt a kultuszt a XIX. századi Európában Wagner, az újraszületett Merlin varázsló támasztotta föl. Ő ugyanis tudta, hogy az új Grál-személyiségnek Közép-Európában kell megszületnie. A zeneszerző a Nap-kereszténység misztériumát a Parsifalban rejtette el, ahogy annak idején Mâni ugyanezt az eljövendő kereszténységet a maga gnosztikus fényvallásába burkolta.

            A mai szellemtudósok közül Bistey Zsuzsa magát az emberi személyiséget és annak életét tartja Grál-kehelynek: ebben a kehelyben törik színeire a fehér fény, s így válik szellemi erő hordozójává a Földön. Az ember és a Föld kikristályosítva sugározza vissza a Nap fényét – Krisztus – erejét. Aki birtokba vette a Grált, az Krisztuson keresztül találkozik az Önvalóval: földi személyisége ugyanis csak az anyagi világba bukás járuléka.

            Ma a Grál-erő újra megközelíti a Földet, sőt éppen Közép-Európa az isteni Ego megszületésének helye – vallja a magyar szellemtudós. Az itt élőknek fokozott esélyük van arra, hogy megérkezzenek az éteri Krisztushoz. A Kárpát-medence ugyanis a keleti és nyugati okkult tudományok találkahelye, s ha az ember lemond vágytermészetéről, Napfénnyé válhat. Feladatunk tehát azonos Parsifaléval: maga az egyetemes – ma még “Hold-természetű” – kereszténység is a Nap-tudattól fog megújulni.

            Valamiféle korai Nap-tudatuk már a johannita (János evangélista-követő) keresztényeknek is volt. A négy evangélista közül János képviselte – a maga Logosz-gondolatával – az eljövendő kereszténységet. René Guénon hagyománykutató metafizikai írásaiban úgy látja: nem véletlen, hogy Arimathiai József éppen Britanniába vitte a kelyhet, ugyanis ez az edény a lándzsával együtt nagy szerepet játszott a kelta hagyományban, bár már a hinduk és az irániak is ismerték a “halhatatlanság italát”.

            A francia kutató felfogásában a Grál szintén nem más, mint az örökkévalóság tudata, amelynek újbóli birtokba vétele a földi élet voltaképpeni célja. Ez az ember bukásával szétzilálódott eredeti rend visszaállítását jelenti. Ezért a Grál egyidejűleg ez eredeti állapotot jelképező váza és az ezt az állapotot leíró könyv.

            A Grál legendában a Krisztus vérét rejtő és az oldalát átdöfő lándzsa a Keresztelő Szent Jánost lefejező karddal és az Utolsó Vacsora tálcájával egészül ki. Az avatatlant elvakítja a Szent Könyv ragyogása: csak a Grál király képes “olvasni” benne. Ez mindig a Grál család tagja, Arimathiai József leszármazottja, eszmei örököse. Őt ugyanis maga Krisztus jelölte ki a Grál őrzésére.

            Éppen ebben áll a Grál jelentősége: egy alternatív – azaz nem “véresáldozati” – apostoli örökség látható és tapintható szimbóluma. Krisztus elmagyarázza Arimathiai Józsefnek tanításai titkos értelmét, beavatja a szentmise misztériumába.

            A Grál-regények eléggé világosan utalnak arra, hogy Arimathiai József személyében nemcsak létezett alternatív apostoli leszármazási sor, de ráadásul utóbbi titkos tudás birtokában is volt. A Bibliában Péter apostol a halász, a Grál kultuszában viszont a Halászkirály a főpap. Ő tehát alternatív pápa. Az V. század közepén, még a történelmi Arthur király ideje előtt, ténylegesen létezett Britanniában egy ilyen alternatív egyház: Pelágius és követői.

            A Vatikánban őrzött Vindicta Salvatoris című kézirat tanusága szerint is József – Jeruzsálem lerombolása után – egyházat alapított “messzi északon”. Az ott őrzött szent tárgyak (a felsoroltakon kívül egy Salamon király által készített csengő és egy Nikodémusz faragta Krisztus fej) kétségkívül mind az őskeresztény hagyománnyal álltak kapcsolatban.

            Bár nincs történelmi bizonyíték arra, hogy az Utolsó Vacsora kelyhe megmaradt, Olimpiodórusz - egy V. századi görög történetíró – említi, hogy egy Mária Magdalénának tulajdonított, és korábban Jeruzsálemben Heléna császárnő által megtalált kelyhet Krisztus után 410-ben a vizigótok Rómából Britanniába szállítottak. A középkorban erre a Mária – kehelyre, mint valódira tekintettek.

            Ez a kis zöld ónix ivócsésze került elő Graham Philips kutatásai eredményeképpen a közelmúltban, Angliában egy mit sem sejtő Grál-utód otthonából. Egy 1225-ben írt Grál-regényben (szerzője Gerbert de Montreuil) viszont azt olvassuk, hogy József Mária Magdalénától kapta a kelyhet a Feltámadás napján, aki abban a Golgotán előzőleg Krisztus vérét fogta fel. Mégis valószínűbb, hogy a kelyhet eredetileg is Arimathiai József birtokolta és később Arthur királyra, valamint a további Grál-őrzőkre hagyományozta.

            Arthur királyt, aki egyes feltételezések szerint egy ideig a Nyugat-római Birodalom császára is volt, a britek egyúttal egyházfőjüknek is tekintették. Tény, hogy a római pápa elsőbbségét az ötödik század végéig még sok helyen vitatták, csak a birodalom 470-ben bekövetkezett bukása után lett a pápáé az abszolút elsőbbség. A független Britanniában azonban még élt a korábbi hagyomány: itt 488-ig Ambrosius Aurelianus volt a római parancsnok. Őt követte ezen a poszton Arthur, aki a britek harcát vezette az angolszász hódítókkal szemben, és a hagyomány szerint római hercegnőt vett feleségül. (Arthur király egyébként a hun Atilla király kortársa volt, akinél az isteni karizmát szintén egy varázsos kard felbukkanása jelzi.) Mágikus erejű kardjának, az Excaliburnak a markolatát két stilizált, egymásba fonódó kígyó díszítette.

            Ez ősi babiloni motívum, és talán a csakra-rendszerre utal, de az ábrázolás Óiránban is ismert volt, sőt Kréta-szigeti, a minoszi civilizáció vallásának központi istensége is mindkét kezében kígyót tartó istennő volt. Két kígyó jött megfojtani a trójai főpapot, Laokoónt és fiait is. Mindamellett a két kígyó lehet a két mezopotámiai folyó, a Tigris és az Eufrátesz szimbóluma is, bár az is kétségtelen, hogy a szkíták Anahita vízistennőjének is két kígyó volt a lábai helyén. Az sem mellékes szempont, hogy Arthur király halála előtt egy tavi istennőnek adatja vissza az Excaliburt, áldozati ajándékul. Ez a motívum megint csak a “vízistennő”-hagyományt erősíti.

            A Kerekasztal a maga tizenkét székével és egy főhelyével ugyancsak az eucharisztika alkalmára utal vissza. Parszifalnak az öreg király megmutatja “a könyvet” – benne az Úr Tamás apostolnak mondott titkos szavaival, vagyis az apokrif Tamás evangéliumot. Ilyen értelemben tehát a Grál nem magával a kehellyel, hanem a titkos, ötödik evangéliummal: Jézus evangéliumával azonos.

            A negyedik század elején hivatalossá váló katolikus irányzat csak négy evangéliumot kanonizált, bár voltak más, hitelesnek mondható evangéliumok is. Nagy Konstantin a betiltott evangéliumok példányainak elégetését is elrendelte. A gnosztikusoknak azonban a birodalom perifériáin sikerült túlélni ezt a csapást, ők továbbra is a maguk “Jézus evangéliumát” hirdették, amelyet Tamás apostol jegyzett le. Ez a titkos tanítás a témája a Grál-regényeknek, ám máig vannak, akik a Tamás-evangéliumot tartják az igazi Szent Grálnak, mondván, hogy az Jézus mondásainak valódi gyűjteménye.

            Az emlékezet elhalványulását jelzi, hogy a középkor végén már a Krisztus vérét tartalmazó kelyhet tekintették a Grálnak. Később “a grálok” megsokasodtak: van aki közéjük sorolja a Nikodémusz által faragott Szent Arcot is, az Utolsó Vacsora tálcáját, Wolfram von Eschenbach varázskövét és egy walesi kelyhet.

            E sort gazdagítja a Kárpát-medence mint természeti Grál-kehely is a neves angol preraffaelista festő víziójában. Edward Burne-Jones, akit erősen foglalkoztatott a hagyomány, élete végén megszállottan festette az Arthur-legendakört. A szóban forgó, Arthur elszenderülése Avalonban (The Last Sleep of Arthur in Avalon) című, monumentális és befejezetlen festménye negyedszázada Londonból árverés útján Puerto Ricoba került.

            A képen a haldokló király jelképes, koronás vagy diadémos nőalakoktól körülvéve látható. Ezek egyike bizonyosan égi jövevény, mert fehér ruhát visel. Míg a nőalakok többsége fején, vagy kezében tartja fantáziakoronáját, addig az akár Szűzanyának is tartható fehér ruhás égi hölgy a földre: Arthur fejéhez rakja le a maga fejékét. Ez azonban nem fantáziakorona, hanem a magyar Szent Korona tökéletes mása. Csakhogy a kereszt – még vagy már – egyenes a tetején, és az abroncs zománcképei opálos kövekkel helyettesítődnek. Kivéve a pantokrátor Krisztust, aki – nagyítóval nézve – jól felismerhetően pompázik a helyén, két oldalán a Nappal és a Holddal. (Mellesleg éppen úgy, ahogy a pártos királyok – s nyomukban a szaszanida királyok is, - és nem utolsósorban az Árpádok magyar királyai is, még továbbá ugyanúgy, ahogy Erdély különféle címereiben – éppen Háromszékében is, de Veszprém vármegyéében is - gyakorta visszaköszön az ábrázolás - megjegyzés tőlem.)

 

 

 

 

 

32. kép. Edward Burne Jones: Arthur elszenderülése Avalonban (The Last Sleep of Arthur in Avalon)[168]

 

            Mivel Burne-Jonesnak – tudomásunk szerint semmiféle közvetlen magyar kapcsolata nem volt, valószínű, hogy látomásban kapta meg a Szent Korona képét: mégpedig egy romlatlan, és a visszatért Krisztus dicsőségét sugárzó koronáét. Ha meggondoljuk, a haldokló Arthur király mellé az általa birtokolt Grál-kelyhet kellett volna megfestenie a művésznek. Hogy ezt nem tette, az a Grál és a magyar Szent Korona – előtte látomásban feltáruló – azonosságára utal. A kép üzenete, ha jól fejtjük meg: koronánk lesz az a kehely, amelyben az isteni Ego újra meg tud születni. A Szent Korona viszont az egész Kárpát-medence jelképe, tehát a múlt századi angol festő azt kaphatta kinyilatkoztatásként, hogy a “legközelebbi” Grál ez a közép-európai tájegység lesz….

            Felmerülhet a kérdés, van-e olyan történeti vagy régészeti kutatás, amely megerősíti, hogy a mitikus Arthur király még életében kapcsolatban állt a Kárpát-medencével. A hetvenes évek második felétől amerikai kutatók (H. Nickel és S. Littleton) kimutatták, hogy az Arthur mondakör kelta eredete tarthatatlan feltételezés. A Kerekasztal Lovagjainak története, a Szent Grál-legenda sokkal régebbi hagyományokból: a szkítákéból táplálkozik, amelyet Littleton “szarmata-kapcsolatnak” nevez.

            Makkay János a Századok című folyóirat 130. 1996-os számában egy átfogó, minden részletre kiterjedő tanulmányt írt erről a kérdésről. Az iráni népek eme hagyománya Marcus Aurelius császár jóvoltából került brit földre. Ő ugyanis Kr. u. 175-ben több ezer, nehézfegyverzetű páncélos lovast, úgynevezett katafraktát telepített át Britanniába a magyar Alföldről, a legyőzött alán-szarmata seregből. Ezek a harcosok a szkíta gyökerű pártos harcmodort követték, kitűnő íjászok voltak, és sárkányfejes zászlókat használtak a hadiállapot jelzésére.

            A zászló sárkányfeje nemesfémből készült. A sárkányfej a ráerősített szövettest segítségével sziszegő hangot adott a szélben, s ez megijesztette az ellenség lovait. A sárkányos zászlók egyik legelső feltűnése a Kr. e. 53-ban zajló carrhae-i ütközethez kötődik, amikor is a pártos sereg tönkreverte Crassus római csapatait. A kutatásokból úgy tűnik, hogy a félig legendás, félig történelmi Arthur apjának, Uther Pendragonnak őse ezek között az áttelepített, iráni nyelvű és kultúrájú lovagok között keresendő. Több mint feltűnő, hogy a “pendragon” éppen “sárkányfejet” jelent. Más: a kaukázusi, iráni nyelvű oszétok körében máig él egy varázserejű csésze hagyománya. Egészen meglepő azonosság van Arthur kardja és az oszét hős, Batradz kardja között is, melyet szintén a tengerbe vetettek. A Szent Grál pedig az oszéteknél Nartyamonga néven szerepel, mint “szent kupa”. A Parsival (Perceval, Perszifval, Parsifal) név azt jelenti: perzsa hős – párszi-val.

            A Szent Grál tehát ősi keleti és keresztény elemeket ötvöz. Az az ezüstcsésze, amelyet Szent László sírjára helyeztek, éppen ilyen hagyományokat őriz. Arthur király családjának eredete tehát, csakúgy, mint Burne-Jones képén a fejéhez helyezett, mitra forma magyar Szent Korona a maga klenódiumaival, egyaránt az ősi Iránra utal vissza.[169]”

            Bár vallási témába tévedtünk, mégsem csak hitbéli kérdések vetültek fel. Éppen elég történelmi adat van az előbbiekben rögzítettek valamilyen fokú valóságos alapjainak alátámasztására, de ha azok szellemileg megemésztetlen maradnak, nem juthatunk előbbre. Az a kör, amit itt felemlítettem igen jól behatárolható kulcsszavaival: Jézus - Arimathiai József – Mária Magdala - Grál – a Magyar Szent Korona – Arthur király – a filozófiai értelemben vett bölcsesség, hit, az emberi élet lényegének és rendeltetésének megragadása körül forgó gondolatok ezek. Több mint különös e nevek és fogalmak együtt tárgyalása, mégis azt kell gondolnunk, itt bizony valamiképpen összetartozó fogalmakkal állunk szemben. Metafizikus mai neveltetésű énünk tiltakozik a sokadik típusú találkozások ellen, ugyanakkor hagynánk is magunkat rábeszélni a logikusnak tűnő magyarázatokra. Valószínűen oda jutottunk, hogy valódi hittel kellene kipótolni e nehézkesen felfogható történet hiányzó láncszemeit. Ha viszont ezt tennénk, nem maradhatnánk úgymond tárgyszerűek, történetileg hűek eléggé. Ez az a kín, amit most az Olvasóval is meg kell osszak, jusson neki is belőle legalább annyi, ami mélyebb elgondolkodásra serkenti. Aki a ragozó nyelvűek történetét kutatja, előbb-utóbb szembe kerül e kérdésekkel. A szellemi világ megnyilvánulásai, kézzelfoghatóvá szelídülő tárgyai nem akarnak beleilleni az anyagelvű történetírás nyers köztörténeti vonulataiba. Amíg nem lesz a mainál több becsülete a szellemi világnak, nem is tudunk jól érvelni a ma titokzatosnak tekintett történelemben.

            Ami Arthur király egyházfőségét illeti, az nekünk ismerős, mert Árpád is papkirály volt, és ebből az apostoli címet is viselő Szent Istvánnak is jutott az ősi hagyományok alapján. Ugyanilyen volt Gudea is Sumerben, ahogy a sumér pateszik és enszik is azok voltak, mondhatjuk hát, hogy évezredes ragozó hagyománnyal állunk szemben. Ami a Grál-kelyhet illeti, talán nem lesz haszontalan a nagyszentmiklósi kincs csanak, ivókehely és egyéb neveken számon tartott aranytárgyai között is körülnéznie annak, aki még többet akar megtudni e kérdésről. Ami pedig a Makkay János általi iráni eredetűnek nevezett adatok közreadását illetik, azokról ugyanaz a véleményem, mint korábban, vagyis a mai hivatalosított magyar kutatásban az iráni jelzőt általában az ősi sumér-szkíta eredetű tények elkenésére használják – itt most újra Sebestyén László megállapításaira utalva, - mégha valóban iráni is. Irán-Perzsia ugyanis a ragozók műveltségén nőtt fel, nyelvét a ragozóktól szerezte, vallása igen sokáig a nap- és fényvallás volt, Mitrászban megtestesülve. Irán nagy ország, illene megnevezni a szóba hozott ország tájegységeit, népeit is, ha a magyar történelemmel akarja valaki összekapcsolni, mert csak a köd sűrítésének szándékát regisztrálhatjuk az általában használt iráni jelzőkkel. Amennyiben az ilyen esetekben Irán meghatározott területeit nem képesek azt ezt leírók megnevezni kellő forrás feltüntetésével, úgy joggal gondolhatunk ködösítési akció felvezetésére, mert az általában iráni kifejezés az indoiráni név szelídített formája, csak nem mondják meg hozzá, hogy ez itt a becsomagolt indoeurópai szóhasználat újabb rejtjelezése. Carrhae-nál annak idején a sárkányos zászlót az úzok vitték az úz Pacenus (Becse) vezénylete alatt Crassus ellen, ismerjük őket régről, népünk egyik katonáskodó ága. Aki maga mellé tudta őket állítani a keleti történelem során, biztonságban tudhatta magát. Aki birodalmi elképzeléseinek megvalósításához használta fel rettenetes erejüket, nehézfegyverzetű lovasságukat, nem csalatkozott számításaiban. Ennek ellenére nagyra becsülöm Makkay szakmai tudását, de rá is ugyanaz vonatkozik, mint a nagy amerikai sumerológus professzorra, Samuel Noah Kramerre: indoeurópai meggyőződése alól elszállt a történelem. A görögösen, külföldiül divatosan katafraktáknak leírt nehézlovasokat nevezzük egyszerűen szkíta nehézlovasságnak, megértjük azt is, Bakay Kornélnak az orosz szakirodalomból hozott helyreállított, rekonstrukciós ábrázolásaival pedig azonnal tudjuk, micsoda harcosok is voltak ők. Ez a méltán nevezetes szkíta-(alán-úz-pártos) nehézlovasság Brithonba kerülvén – ha hihetünk a forrásoknak - korai példát adhatott a középkorban ennek nyomán lábra kapó nyugati lovagi kultusznak mind szellemiségében, de külsőségeiben is. Máshonnét Brithonban testközelből, nemigen szerezhettek tudomást e hatékony fegyvernemről. A középkori nyugati páncélos nehézlovason jószerével semmi olyan jellegű felszerelés nincs, ami a szkíta lovasság felszerelésében ne lett volna meg.

 

 

 

33. kép. Szkíta nehézlovasok roham közben.[170] A harcosok sok egyéb mellett lábvértet is viselnek, ezzel találkozunk még.

 

            A következő néhány oldalon talán nem tudunk meg sok újat a kelta szellem hagyatékáról egy angol forrásunk lapjairól, vagy mégis? A kellemesen andalító legendák között kérem az Olvasót, ne hagyja figyelmét elaltatni, mert rövidesen szüksége lesz a korábban itt olvasottak felidézésére.

 

“Glastonbury: A legendás Avalon

 

A somerseti alföld sík vidéke és a glastonburyi sziklacsúcs ormán magasodó romos templomtorony fölött repülő pilótának Anglia egyik legtitokzatosabb pontja tárul a szeme elé. Glastonburyt ugyanis, az ország egyik legkorábbi keresztény települését, legendák és mítoszok sokasága övezi. Ez az apró, nyüzsgő vidéki város rengeteg látogatót vonz a világ minden tájáról. A romantikus hajlamúakat Arthur király legendája csábítja, a zarándokokat az ősi keresztény örökség, a misztikumok iránt vonzódók a Szent Grált keresik, az asztrológusokat pedig annak a zodiákusnak a híre csalogatja ide, amely a környező táj képéből egyesek szerint tisztán kirajzolódik. …

 

Itt nyugszik-e Arthur király?

 

Glastonbury tagadhatatlanul legnagyobb titka, vajon Arthur király testét itt, az apátság talapzatában helyezték-e örök nyugalomra? A szerzetesek úgy tartják, hogy ő és felesége, Guinevere maradványait találták meg 1190-ben, ám erre semmi bizonyítékunk nincs. Sőt, a legújabb kutatások szerint Dél-Wales-ben, Bridgend közelében temették el őket. Utolsó nagy ütközete után a haldokló királyt Camlann-ból (melynek helye ismeretlen) a titokzatos Avalon szigetére vitték. Arthur megparancsolta Sir Bedivere-nek, hogy hajítsa el rettenetes kardját, az Excaliburt. Abban a pillanatban, amikor a lovag egy tóba dobta a fegyvert, kinyúlt egy kéz a vízből, és megragadta azt. … A közfelfogás szerint egy azóta kiszáradt tónál Glastonbury közelében, a Pomparles Bridge-nél.

            Egy walesi bárd elárulta az apátsági sír titkát II. Henriknek. A király értesítette erről a glastonburyi apátot, és az 1184-es tűzvészt követő újjáépítés során a szerzetesek kutatni kezdtek a sír urán. Kb. 2 m mélyen egy kőtáblára bukkantak, amelyen ez a felirat állt: hic iacet sepultus inclitus rex arturius in insula avalonia, azaz: “Itt, Avalon szigetén nyugszik a híres Arthur király.” A kőtábla alatt 2,7 m-rel feküdt az üreges fatörzsből kivájt koporsó, benne egy 2,4 m magas férfi csontjai és sérült koponyája, valamint kisebb csontok és szőke hajfoszlányok, mely utóbbiakat Guinevere maradványainak tulajdonítottak.

            Dr. Raleigh Radford brit régész 1962-ben megerősítette, hogy valóban feltártak egy sírt annak idején, de nem tudják bizonyítani, hogy kié volt. Az apátságnak abba a részébe, amit ma Arthur király sírjaként ismerünk, 1278-ban helyezték el a csontokat egy fekete márvány sírkő alá, közvetlenül a főoltár elé. A Hölgy-kápolna déli ajtajától 15 m-re található eredeti sírhely viszont jelöletlen.

 

A Tor legendája

 

Arthur király már korábban is járt Glastonburyben. A monda szerint Melwas, Somerset királya elrabolta Guinevere-t és Glastonburyben tartotta fogva. Arthur a csapat élén a Tor nevet viselő sziklaerőd ellen indult abban a hiszemben, hogy feleségét ott őrzik, de az apát a harc megkezdése előtt kibékítette a szemben álló feleket.[171]”        

            Igen különösnek tűnhet fel, de Arthur, mint Atilla késői kortársa, ugyancsak egy paptól hagyta magát lebeszélni tervéről. Atilla Honoriáért kellett volna a városba – Rómába - menjen, Arthur is asszonyáért igyekezett volna. Arthur, aki Atillát vagy negyven évvel követte, hasonló eszmények szerint járt el életének döntő pillanatában. A hívságokról való önkéntes lemondás a korszellem parancsa lehetett, tiltakozásképpen az évszázados pusztítások ellen. Talán éppen a lovagság szellemiségének bölcsőjénél álltunk most meg egy pillanatra, amely eszmény nyolcszáz évvel későbben Árpádházi Szent László királyunk személyében újra megfogant, és újabb elemi példát szolgáltatott a későbbi leszármazottak számára. Szent László királyunkkal példálózni már csak azért sem hiába való, mert éppen őbenne ismertük fel már korábban is az évezredes keleti szkíta hagyományok folytatóját. Minderre már csak azért is gondolnunk kell, mert szellemének, kultuszának ereje megdöbbentő lendülettel jelenik meg a Kárpát-medencében, példája olyan elemi erejű, hogy az általában minden korábbi hagyományt kisöprő, vagy kisajátító keresztyénség kénytelen szentjei közé fogadni, és kultuszának a kötelező tiszteletet megadni. Szentté avatása magától értetődő. Igazi államalapító király Szent László, a nép szemében sokkalta inkább, mint Szent István. A vele felszínre vetülő keleti gyökerek kétségbevonhatatlanok. A Magyarországon is bevezetett római kereszténység általában is eszerint kellett eljárjon, a korábbi szent helyeket liturgiájába kellett fogadja, ha a hívek lelkének közelében akart maradni.

 

            (A Tor legendája tovább) Az 1960-as évek ásatásai során régi faépületek maradványait fedezték fel a 150 méter magas Tor tetején. De hogy ez a király lakóhelye volt-e vagy szerzetesi település, nem sikerült eldönteni. Ám bárki élt is ott, kényelmesen élt: a leletek között található fémből készült tűzhely és az állati csontok – marháé, ürüé, sertésé egyaránt – ezt igazolják. A cserépedények darabjai arra engednek következtetni, hogy az itt lakók mediterrán vidékek borait fogyasztották.

            A középkorban Glastonbury szerzetesei Szent Mihály arkangyal tiszteletére templomot építettek a Tor tetején, ezt azonban egy földrengés lerombolta. A ma itt emelkedő torony egy későbbi templom maradványa, amelyet az elpusztult épület helyén emeltek. A szerzetesek így akarták a kereszténység szolgálatába állítani a pogány Tort. A legendák úgy tartják, hogy itt rejlett a titokzatos föld alatti birodalom., Annwn (ejtsd Annun) bejárata, (a kora-ír mesékben a túlvilág neve: ANNWN, AnyaHon, az “Asszonyok Országa” volt) amelynek ura Gwyn ap Nudd, a tündérek királya volt. Amikor a 6. században Szent Collen meglátogatta Gwynt a Toron, egy titkos bejáraton haladt át, majd egy palota belsejében találta magát. A kísértéstől tartva szenteltvizet szórt maga köré, mire a palota eltűnt, Collen pedig egymagában állt a puszta sziklán.[172]”

 

 

 

34. kép.  A középkorban, 1127-től 1825-ig minden évben vásárt tartottak a glastonburyi Tor lábánál. A Szent Mihály tiszteletére rendezett hatnapos vásár utolsó napja a szent nevének ünnepe volt. A Toron lévő Szent Mihály-templomból csak a torony maradt meg – homlokzatán néhány igen furcsa faragvánnyal. Az egyiken az ördög látható, amint a mérleg egyik serpenyőjében egy emberi lelket tart, a másikban pedig a világot. A következőn egy asszony tehenet fej, a harmadikon pedig egy pelikán tollászkodik. [173]

 

            A képen látható avaloni torony faragványain szereplő ördög persze nem ördög, hanem Gwyn ap Nudd, vagyis Anubis maga, az alvilág ura Egyiptomból, - ismerjük őt Sumerből is, - aki az alvilág bejáratánál ott a helyszínen azonnal eldönti, bűnös-e vagy sem az éppen ítéletre érkező visszavonuló lélek. A holtat kísérő útilapu – a mai filmekben sajnos túl gyakorta látható lábujjra akasztott hullaházi cédula ennek maradéka, - már tartalmazza tulajdonosa viselt dolgait, azt is, ami a rovásán van, így az Alvilág őrére csak a végrehajtás marad. Ugyanígy használták a rovópálcát az etruszkok is. Magyarországon a XVIII. századig hosszában hasított rováspálcákon jegyezték az adófizetést. Az egyik fele az adózónál maradt, ezért hamisítani nem lehetett.

 

 

 

35. kép. Egyiptomi váza részlete.[174]

 

            A tehenet fejő és tején felnövekvő asszony a vörös(fülű) ír táltos tehén körül ügyködik, őt is ismerjük, a hajnalpírban, bíborban született Birghid, a magyar Piroska és nemcsak az Ír szigetről, hanem Keletről, éppen Szíriából és annakelőtte Egyiptomból, - amint arra már korábban is rámutattam Timaru-Kast Sándorra és Bíró Lajosra hivatkozva, - ahogy Anubis is onnét származik. A pelikán pedig egyáltalán nem tollászkodik, mert aki már látta az erdélyi magyar református és unitárius templomok szószékei fölött a szószéktetőn fából kifaragva, máshol szintén Erdélyben és a Felső-Tiszavidéken a templomokban festett mennyező fatáblákon az önnön vérével fiókáit tápláló madarat, mint az önfeláldozás és gondoskodás ősi keleti magyar szimbólumát, az nem kételkedhet a Tor templomát építők keleti kilétét illetően, rámutatva egyúttal Magyarország és benne Erdély népének részben keleti elszármazására is. E nem akármilyen leletért érdemes volt az andalító titkokról szóló mesét átolvasni. Mindezt az indoeurópaiak nem tudhatják, mert a barbárok földjén szerintük kár lenne műveltségük gyökerei után kutatni. Igazuk is van, hiába tennék, mert ez nem indoeurópai műveltség, hanem a miénk. Örüljünk a legendásnak és titokzatosnak mondott Avalon váratlan ajándékának, egy újabb jó érvnek keleti keltáink elszármazásának igazolása közben.

            Avalon immáron titkok és legendák nélküli öröksége a miénk, mert szellemét mi jól értjük. A Kelő Ős Hona, Glaston megszolgálta ősi nevét is, mert sikerült benne felismerni saját valóságát. Nem is csodálkoznánk Tor templomának faragványain igazán, ha azok az ókor termései lennének, de nem. A Toron ma is látható jelképek a középkor művei. Emiatt fel kell tegyük, hogy a keleti (kelta) szellem eszerint a vad és sötét középkorban is a kelta műveltség hagyományait követve engedte megfaragni az ősi jelképeket. E mozzanat még többet árul el nekünk: annyi szász, normann hódítás és pusztítás után még mindig fénylik a kelet műveltsége e tájon. Glastonbury valóban nem akármilyen hely, most már sokan tudjuk ezt, néhány titkától megfosztva még inkább. Most már szinte biztos, hogy ha egy ősműveltségben járatos magyar ember végre odamegy, többet is megtudhatunk még e szent helyről és keltáinkról is. Mielőtt odamennénk, nézzünk körül Tor hegye körül is. Ami a fel(TOR)lott sziklákat, Tor hegyének a környező síkságból kiemelkedő szokatlan (TOR)z alakját, nevét illetik, amint a (TOR)ony, - felhalmozódott, (TOR)lott anyag értelemben,- a kelta-angol TOweR hű párját, és DOveR (TOR)lott fehér szikláit, falait, vagy a sziklákon lezúduló habzó patak fel(TOR)lott vizét; a mai országutakon előforduló (TOR)lódásokat; az etruszkok és magyarok halotti (TOR)ló-it,[175] akik jóvoltából fel(TOR)lanak a fájdalom érzései az elvesztett családtag, rokon miatt, sok kétségünk már nem maradhat, miért nevezik (TOR)-nak Tor hegyét egy ősi magyar szógyökkel leírva. De ha már olyan sokáig gyöTÖRtük lovunkat, hogy a háta TÚRos lett a sok fekélyes szőrTORlástól, ha elTEReljük a forgalmat az útjavításnál, majd ha elTÖRöljük az elTÉRítési rendelkezést a munkálatok befejezésével, megköszönve az arra járók TÜRelemmel viselt TŰRését a TORlasz miatt, akkor megint továbbléptünk a gondolatfűzésben. Az erdő idejének lejártával TARoljuk, és felTORoljuk a fát is TORnyokba rakva, és TARra vágjuk az erdőt, és TŐRt döfünk a disznóTOR kezdetén szegény kiöregedett malacunkba, akkor végképp megnyugodhatunk. Azért, mert magyarul nevezték el azok, akikben mindig megbízhatunk, mert mindig mindent annak neveztek el, ami. Ha mégsem értenénk meg, az a mi bajunk. Ugyanilyen a TÖRökországi TORosz hegység TARajosan felTORlódott (T)ORmos csúcsaival, ugyanilyen a nagyTARajú TORlott vízhullám is a tengereken és a Balatonon is, a veszettül öklelő és erős szügyű TARjas bika is, amelyet a régiek TAURuszként, TORoszként[176] ismertek, az erős mellű disznó is zsíros TARjával, és az Alpok TAUERn nevű hegységei szintén igen TARajos, TARjás, TORlós csúcsaikkal. Aki pedig nincs az ősi tudás birtokában, az nem tudja felTÚRni FARagószerszámával TORva, TÚRva a fát, követ a fent említett jeleneteket megörökítendő, nem beszélve a vesződséggel felTÚRt, szántott földről, amelyen az eke által felTORlasztott, kifordított barázdák adják a vetés lehetőségét, és a betakarított, felTORnyozott termés után már csak a kopaszra TARlott TARló marad vissza a TARlás után. A magyar nyelv mágiájával megidéztük a Tor névadóit. Mindezzel rámutathattam egy újabb, igen erős, az élet szinte minden területére behatoló magyar ősi teremtő gyök létezésére is, amelyben a T-R mássalhangzók azonossága mellett mindig valamilyen szokatlan felgyülemlés, torlás, tornyosulás, durva és szokatlan változás, rendkívüli erő, illetve annak átvitt értelmű leképeződése látható az értelmileg összefogható jelentésmozzanati síkon.

            Nézzük most meg, hogy a Tor hegye körül élt kelták mai utódai használják-e a T – R gyököt, és ha igen, hogyan teszik ezt.

“TÁIR lealacsonyít, megaláz; csökkent, megkisebbít, letarol

TÁIR-g feláldoz, merényletet követ el

TÁIR-ge termék (tárgy) > TÁIR-ge-óir termelő, fegyverkovács (tárkány)

> (TARANIS a fegyverkovács, kalapácsával dörgést előidéző isten)

TAIR-se-ach megbízható, hűséges (> társas)

TAR jár, tér, térül, visszatér, megtér

TAR-la-igh összegyűjteni, összeszedni > TARRÁIL terel, összeterel

TIOR szárít, kiszárít; leéget, felperzsel > TUR száraz, tar; rideg

TIR vidék, terület; ország

TOIR-ch-igh (meg-) termékenyít > TOIR-ch-eas terhesség > TORR-ach terhes

TOIR-m-isc [toramask] meggátol, megakadályoz; eltorlaszol

TOIR-n-each dörgés > TOIR-n-éis hatalmas zaj, durranás

TÓRA-igh keres, kutat, túr > TARATHAR földfúró (-túró)

TOR-pa rög > TOR-pánta lassú, alig mozgó

TÓRRA-igh halottól ünnepélyesen elbúcsúzni, torozni > TORRA-mh halotti tor

TUAIRIN füves táj, puszta

TUAR jel, előjel, ómen; jóslat > TUAR-úil isteni, csodálatos, varázslatos; megjósoló, előrejelző

TÚR torony”[177]

            A T – R gyök kiterjedt és szerteágazó megléte, szerves jelenléte, beágyazottsága a szintén szerves kelta nyelvben nem engedi meg feltennünk sem a véletlen eltanulást. Ugyanolyan tömény, mint magyar párja, ezzel tovább erősíti a K – R gyök körül szerzett véleményünket a magyar-kelta nyelvazonosságról. Ott is összetartó szóbokrot alkot, amely a kelta szellem saját alkotása.

            Tor hegy Magyarországon is van. Ez is jeles hely, de későbbi esettel kapcsolatos. “Álmos halotti torát a Tor-hegyen tartották, és a Bodrognál lévő Szomoron temették el. Ebből lett a néphagyományban TOR + SZOMOR – Szomotor.”[178]

            Ha valaki ellenőrizni akarja e gyök meglétét az európai nyelvekben, vegye elő otthon fellelhető bármilyen szótárait, és máris sorjáznak majd elő az átvett gyököt mutató szavak. Mindezzel személyesen nyerhet bizonyságot a valóságról. Az élmény nem akármilyen, mert egyúttal az Olvasó beleképzelheti magát Árpádi és még korábbi elődeink 6-10 éves gyermekeinek helyzetébe. Ők ugyanis a mágusok és táltosok jóvoltából már ennyi idős korukban személyesen tapasztalhatták meg mindazt, ami az őket körülvevő világban fontos volt az eligazodáshoz, sőt maguk olvashatták le a csillagok állásából rájuk jutó üzeneteket, megadva részükre egyúttal az ellenőrzés lehetőségét is. Ennél még fontosabb az, hogy nem a feltétlen vakhitre alapozták oktatásukat, hanem megkapták a személyes azonosítás lehetőségét is. Most megkérdezném szívesen, hogy mai iskoláinkban pl. a rómaiakról és görögökről szóló meséket mikor képesek ellenőrizni gyermekeink – mást ugyanis nehéz ott hallani? Meg is válaszolom a kérdést: csak ha elvégeznek egy egyetemet, vagy elég öregek hozzá, és az így (vagy úgy) szerzett tudás birtokában képesek kérdést is feltenni, nemcsak szajkózni a megtanulásra felajánlott anyagot. Vagyis elődeink gyerekeihez képest 20-30 évvel később juthat először eszükbe, hogy valakik valahol hintába ültették őket. Arra már nem is térek ki, hogy őseink személyes tudása ma csak több egyetemi diploma birtokosainak kínál átfogó követési lehetőséget. Mert ugye, ha valaki mondjuk egy mennyezett templom tábláinak megfejtésére szakosodik, ami ugye akkoriban az írómester dolga volt, nem árt, ha ismeri a teljes magyar műveltséget oda-vissza, az asztrológiát, a vallást, az ősi magyar jelképrendszer elemeit és áttételeit általánosan és részletesen is, meg persze képes mondandóját kifejezni pl. ecsettel. Az sem ártalmas, ha ismeri a fa kikészítésének titkait, némi ismerettel rendelkezik a keresztény dogmatizmus szabályairól, hisz enélkül allegóriák megrajzolása sem lehetséges, és persze a teljes antik műveltség ismerete sem hiábavaló. Ha valami ravasz trükkel még üzenni is akarna utódainak jelképekbe vert, vagy festett műveivel, még további gazdagságra lenne szüksége szellemiekben. Itt nyilvánvaló ellentmondást kell azonosítanunk, habár manapság a Holdra járkáltunk, mint az emberiség képviselői, egyénenként viszont jelentősen butábbak lettünk elődeink általános tudásához mérten, amennyiben a szerves műveltség ma nem része elemi tudásunknak. Általában véve nyilvánvalóan borúlátó lehetne e megfogalmazás, ha nem tudnánk, hogy őseink életének sokkal nagyobb részét tette ki a puszta életben maradás biztosítása, mint manapság a szakosodott világunkban. Az a tény azonban, hogy őseink e hétköznapi fennmaradási küzdelmük közt voltak képesek olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek mai eszünket igen megterhelik, mindenképpen elgondolkodtató és nem válik javunkra. Arra pedig végképpen nem alkalmasak, hogy őket bármilyen előítélet szerint minősítsük, netán lenézzük. Ez egyébként nem is a mi szokásunk, hanem az indoeurópaiak kedvelik.

 

 

 

36. kép. A glastonburyi zodiákus 16 km-es sugarú körben szétszórva, dombok és folyók által határolva helyezkedik el. Az asztrológiai mintázatot régi korok emberei alakították ki utakkal, csatornákkal, földsáncokkal. A csillagok templomáról szóló elképzelés az asztrológiát, az Arthur-mondakört és az újkori filozófiát egyesíti magában.[179]

 

 

            Egyúttal vaskos köztörténeti változtatásokat kell javasoljak a brithoni szigetország keltáinak és főképpen műveltségüknek fennmaradását illetően, évszázadokkal későbbre téve a ma elgondolt és tanított műveltségi kihalásukat, legalább addigra, amikor az avaloni faragványokat elkészítették. Más ezt el nem készíthette, mert ha valamiről nem tudunk, azt ábrázolni sem lehetséges. Keltáink műveltségének kihaltnak és beolvasztottnak nyilvánításával kapcsolatban így az indoeurópaiak alaposan túllőttek a célon, mert ezek bizony évszázadokkal túlélték a nagy hódítók győzelmeit. Sőt, ezek után felette kérdéses, hogy kihaltak-e és beolvadtak-e egyáltalán. A mai kelta (ír) reneszánszt tekintve egyenesen a szigeten élő indoeurópaiak túlélése kérdőjelezhető meg inkább. Az évszázados elnyomást lerázva az írek ma újra egyenes gerinccel és derékkal járnak. Őseik szellemének helyreállításával új lendülettel élnek, sőt korábbi, a szegénységtől kivándorolt amerikai leszármazottaik hazafelé tartanak újra teljes életet remélve korábban elhagyott igazi hazájukban.

            A Grál megszállott kutatói számára ezek után új lehetőségek merülnek fel. Ha létezik egyáltalán dologi valóságában, nyilván tovább kell keresni minden elképzelhető lehetséges helyen. Amit viszont a Grál, - a közvetlen jézusi hagyományok – követése szellemiekben jelent, azaz mint szellemi elődeinkkel való eligazodást, azt elsősorban önmagunkban kell megkeresnünk. Ha megtaláljuk magunkban, máshová már nem is kell forduljunk tanácsért, mert otthon vagyunk.

 

 

37. kép. A glastonburyi apátság romjai megszentelt földön állnak. A vesszőből-vályogból épített “Öreg-templom”-ból a hagyomány szerint Arimateai József emelt tágas, gazdag apátságot, amelyet a 16. században leromboltak. Anglia leghíresebb szent helyei közé tartozik ma is. Avalon néven híres legendák színhelye, a holtak szigete, ahol állítólag Arthur királyt és Szent Patrikot eltemették.[180]

 

 

A Kehely kútja

 

            A Tor lábánál egy réges-régi kutat találunk, melynek halk csobogása a szívdobbanás hangjához hasonlítható. Mivel vizét a vas-oxid vörösre színezi, Véres kútnak is nevezik. Leginkább mégis a Kehely kútjaként emlegetik annak a legendának az alapján, amely szerint itt reltették el a felbecsülhetetlen értékű Szent Grált. Ebből a legendás kehelyből ivott Jézus Krisztus az Utolsó Vacsorán. A kelyhet állítólag Arimateai József hozta magával Angliába. A Grálnak természetfeletti erőt tulajdonítottak; a Kerekasztal lovagjai sokáig hiába keresték.

            A Glastonbury körüli legendáknak halvány valóságalapjuk van, mégis olyan misztikus légkört varázsolnak a táj köré, amely minden más történelmi helytől megkülönbözteti. William of Malmesbury 12. századi történetíró így jellemzi a glastonburyi apátságot: “Még a legkisebb kövéből is valamiféle szentség sugárzik az egész vidékre…” A későbbi változások, a modern kori fejlődés ellenére Glastonbury – William szavaival - “őrzi az égi szentséget itt a földön.[181]”

 

 

 

38. kép. A Kehely dombján, a Tor és az apátság között található a mágikus Kehely kútja. A legendák szerint a druidák ásták ki az aknáját, és hatalmas kövekkel rakták körül. Az Utolsó Vacsorán Jézus Krisztus által használt kelyhet ennek a kútnak a rozsda színezte vizébe dobták.[182]

 

            Nincs kétségem afelől, hogy a szóra bírt Glastonbury nem magányosan áll ősi műveltsége jelképeivel a brit szigeteken és Európában. Annál is inkább sem, mert a bretagne-i Carnac és Le Ménec közt százával talált ménhírek körül még további legendák és titkok keringenek. Ha a ménhírek neve valóban az anyajogú társadalmakat felváltó apajogúak szerencsecsillagának felemelkedését jelképező teremtő férfi isten, a magyar Mén ősi elnevezését idézi, - akit már Egyiptomból is jól ismerünk évezredekkel korábbról, - akkor jól értjük a falu nevét is: Le Ménec, magyarul A Mének így névelővel együtt. Hogy a franciák miért tartották meg a névelőt is szokásukkal ellentétben helynévként, talán ők sem tudják, de megőrizték, ahogy a tízezernyi ősi magyar helynevet is használják mind a mai napig. Le Ménec kelta-breton földön van, ahol a régiek leszármazottai még tudták a nevek szentségét, és bár ősi tudásuk elhalványult, volt erejük a névhez ragaszkodni.

 

 

38/a. kép. A kis falucska, Le Ménec 800 m-re fekszik Carnactól. Itt kezdődik a négy megalit emlékcsoport. Kelet-északkelet tájolással tizenegy párhuzamos sor áll itt.[183]

 

            Találtam a kelták és magyarok között még további közvetlen szellemi kapcsolatot is egy pazar égi jelenség, az 1999-es augusztus 11-i európai napfogyatkozás kapcsán szinte váratlan ajándékként. A Földön végigfutó árnyék most összekötötte Írországot (külvizeivel), Walest (Dél-Angliát) a Kárpát-medencével. A Magyar Televízió által szervezett élő műsor két jellegzetes színfoltja volt a walesi druidák tánca, akik harsány dobolással igyekeztek segíteni a Napot a sötétség legyőzésében, majd néhány perccel későbben az ópusztaszeri magyar sámán tette ugyanezt, miközben óriási máglyából is küldött egy kis fényt, meleget a Napnak, remélt győzelmét megtámogatandó. Csodálatos, - de ennek ellenére mégsem véletlen, - hogy mindkét helyszínen eszébe jutott valakiknek, hogy őseik közös gyökerű világába kell e jeles alkalomkor visszanyúljanak. Az ugyanazon gondolat, az ugyanazon ősi közös hit és szokás ugyanazon a módon való megjelenítése egymástól teljesen függetlenül megvalósítva döbbenetes bizonyíték az együvé tartozásra. Bámulatos és lenyűgöző volt látni a szinte teljesen azonos megjelenítés részleteit is. Ópusztaszer magyar sámánja, helyesebben talán táltosa nekünk hitelesebbnek tűnt, amennyivel közelebb áll hozzánk. Jól ismerjük már sámánkoronáját is, amelyben Pap Gábor a magyar Szent Korona egyik, eszmeiségében is megfogható párhuzamát látja, ugyanígy ismerjük már a druida koronát is Angliából, amely megszólalásig azonos a magyar Szent Korona abroncs-keresztpánt szerkezetével méretében is, bár azon a metszéspontokban fejábrázolásokat látni, a kereszt helyén pedig bronzkori eredetű gombdíszt láthatunk. Ismerjük a sámán dobját is, melyen az istenfát szokták ábrázolni, kifejezve a táltos egyik kötelességét, hogy e fára felmászva lépjen kapcsolatba az Istennel. Ugyanerre a fára mászott a druida (Torda!) is, szintén ugyanezért. Ha tudjuk, hogy kis híján elnyomorított nyugati kelta testvéreink most eszmélnek újra valódi őseik világának felfedezésével, akkor nem lesz haszontalan segíteni őket, mert az összetartozás sok évezredes gyökerei mindenképpen azonosak. Tudomásom szerint kettőnkön kívül más népek nem tisztelték meg, és nem segítették a Napot, égi uralkodását folytatandó. A sámáni máglya fénye és melege kis kölcsön, kis segítség csak, de a gondolat ereje Napot felemelő, szinte kozmikus méretű segítség. Mi, kelták és magyarok, esthoniak és kelhoniak voltunk az égi tünemény fényt sugárzó gyűrűje, amely körbevette és legyőzte a sötétséget. Számunkra talán ez az égről leolvasható korszakos üzenet. Az asztrológusok szerint a holdárnyékot átélő népekben új gondolatok fogalmazódnak meg, talán nem látványosan, de a tudati mélyrétegekben történhetnek változások. Ha ez lenne az, akkor becsüljük meg jól, és ne törődjünk a többi fenyegető kvadráns kedvezőtlen kilátásaival. Éltessen minket a gyűrű látványa és a hatalmát visszaszerzett Nap világa és a Fény.

            Az ember azt hihetné, hogy az ilyen tünemények tovább már nem fokozhatók, elfogy a szó látásukon, és már nem is fogadhatunk be még újabb csodákat. Pedig van mit befogadni, mert más hétköznapi csodák is léteznek. Ha valaki jól elraktározta emlékezetében azt a látóhatárt körülfogó, kissé sárgás ízű lebegő gyűrűt, amely a gyémántgyűrű földi párjaként a földi világot alulról nem engedte sötétségbe zuhanni, már többfelé is kiterjesztette érzékelő szerveit. Ha korábbi észleletei birtokában 1999 szeptemberének első vasárnapján ezekkel felhágott a fényben fürdőző Tokaj hegyére, megláthatta volna a látóhatár feletti gyűrűt újra, ezúttal kékes-fehéres színben. A kézbevett térképre és érzékeire hallgatva be kellett lássa, hogy 65-70 kilométernyi sugarú körbevevő szabad, kristálytiszta látványt zárt le a messzeségben meggörbült síkok felett lebegő újabb körgyűrű. Ezt már nem adták hírül az újságok, nem szóltak előre, de utána sem. Így követik a nagy csodákat a hétköznapi csodák. Közben azon gondolkodunk, megérdemeljük-e a soronkívüli ajándékokat, de még inkább azon, hogy nem botlottunk-e véletlenül újra valamilyen szent tájba itthon is. Tokaj, a felTORt szigethegy, összes hasonlójának, így Avalonnak is rokona lehet.

            E fejezet összefoglalása azt mutatja, hogy a mélyrétegekből kiásott alapozó jellegű gondolatokhoz az indoeurópaiaknak nincs semmi kapcsolatuk. Nem is értik. Amijük van, az a soha meg nem értett, de kisajátítani próbált szellemi mag-kincsek, és mag-hagyományok köd-lepte tárháza.

 

 

A kelta (keleti) időrend

 

            A keleti (kelta) időrendben felette gyér az évszámokhoz köthető adat ahhoz képest, hogy szinte egy teljes földrész tartozik bele. További nehézséget okoz, hogy ami van, az is jobbára indoeurópai kitaláció, vagy sejtés, vagy éppen a szokásos indoeurópai mese része. Mert mit is gondolhatunk, ha a National Geographic tudósítójának Jan Filip, a neves cseh keltista tudós, - akit a cikkíró, Merle Severy a kelta tudományok pátriárkájának nevez, - azt mondja a kezdetekről, hogy: … és akkor jött a zsinórdíszes vagy csatabárdos nép Kr. e. 2300-ban…[184] Jan Filip természetesen nagytudású professzor, csak nem úgy tanítja a történelmet, ahogy mi. Érdeme viszont, hogy elkötelezett indoeurópai létére a Közép-Európa keleti (kelta) kialakulás képviselője. Mindezek ellenére már korábban megszerkesztettem a magam keleti időrendjének vázlatát, közre is adtam a Kincsestárban. Voltaképpen szinte a teljes Európa benépesülésének története tartozik a kelta előtörténethez, így ezt itt nem ismételhetem meg. Részletesen felemlítettem a kelta etnogenezis jellemzőit is fentebb. Igazából azon keleti (kelta) néprészeinkről vannak csak gyér adataink, akik így vagy úgy szembe kerültek a rómaiakkal és a görögökkel. A többiek életéről csekély, vagy majdnem semmilyen ismereteink vannak, azaz nincsenek. Szerencsés – de nem véletlen - esetben azonban hozzájuthatunk új adatokhoz. Eképpen tudtam meghatározni nagy vonalakban azt az időszakot, amikor a Kárpát-medencei Ómagyarországból Etrúria felé népesség vándorlását rögzíthettem. Paradoxonként erről az etrúriai ügyek tárgyalásakor kerítettem sort. Mihelyst komolyabban vesszük az összehasonlító régészetet, vagy többet adunk a helynévkutatásra, mint remek lehetőségeket a múlt nem közvetlen vallatására, bízvást kerülhetnek elő új adatok. Itt éppen azzal léphetünk előbbre, ha szakítunk a korábbi ún. nagy keltavándorlások feltételezésével, és inkább a helyi folyamatosságok alapján a korábbi korok felé igyekszünk alaposabban tájékozódni. Megfelelő helyen be is mutatok néhány ilyen keleti (kelta) adatot, amelyeket az időben hátrálással emeltem ki éppen a magyar bronzkorból.

 

 

 


[1] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 55. o.

[2] Thevenot, Emile: Histoire des Gaulois. Paris, 1949. és 1971. 11. o.

[3] Filip Jan: A kelta civilizáció és öröksége. Budapest, 1966. 37, 70, 75, 77 sk.

[4] Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. Corvina, Budapest, 1971. 8. o. térképe alapján

[5] Eredeti térkép. Szerkesztette a szerző.

[6] Waddell L. A.: The Phoenician origin of Britons, Scots and Anglo-Saxons. London, 1924. 127-133. o., Hubert, Henry: Les Celtes. Paris, 1950. II. I.10., Pittard, Eugene: Les races et l’histoire. Introduction ethnologique á l’histoire. Paris, 1953. 151. o., Thevenot, Emile: Histoire des Gaulois. Paris, 1949. és 1971. 20. o.

[7] Hubert, Henry: Les Celts. Paris, 1950. I. 27.

[8] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA. 1993. 65-68. o. Jegyzetekkel.

[9] A gal szónak van magyarul gál, nagy értelme is, Labat 343. sz. ékjele.

[10] Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Amszterdam, 1997. Kézirat. 9. o.

[11] Thevenot, Emile: Histoire des Gaulois. Paris, 1949. és 1971. 12-24. o.

[12] Waddell L. A.: The Phoenician origin of Britons, Scots and Anglo-Saxons. London, 1924. 139. o.

[13] Waddell L. A.: The Phoenician origin of Britons, Scots and Anglo-Saxons. London, 1924. 139. o.

[14] Waddell L. A.: The Phoenician origin of Britons, Scots and Anglo-Saxons. London, 1924. 116. o.

[15] Waddell L. A.: The Phoenician origin of Britons, Scots and Anglo-Saxons. London, 1924. 139. o.

[16] Filip, Jan: A kelta civilizáció és öröksége. Budapest, 1966. 16. sk. 20. o.

[17] Leveel, Pierre: Histoire de la Touraine. Paris, 1956. 11. o.

[18] Hubert, Henry: Les Celts. Paris, 1950. I. 290. o.

[19] Hubert, Henry: Les Celts. Paris, 1950. I. 266. o.

[20] Hubert, Henry: Les Celts. Paris, 1950. I. 50. o.

[21] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. 68. o. Jegyzetekkel.

[22] Magyar Ház, Budapest, 1998.

[23] Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 236-237. o., 9. Fig.

[24] Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 236-237. o., 9. Fig.

[25] Pap Gábor: Pilis-szindróma. Kötött Kéve, 1996. július-szeptember.

[26] U.o.

[27] Pap Gábor: Pilis-szindróma. Kötött Kéve, 1996. július-szeptember

[28] Dr. Fürstner László: Történelem és kultúra új megvilágításban. II. Dunakeszi, 1996. 39-43. o.

[29] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA. 1993. 69. o.

[30] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA. 1993. 69. o.

[31] Hubert, Henry: Les Celts. Paris, 1950. 2. kötet.

[32] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA. 1993. III. 70. o.

[33] Gourvil, Francis: Langue et littérature bretonnés. Paris, 1952.

[34] Hubert, Henry: Les Celts. Paris, 1950. I. 74.

[35] étroite parenté, Gourvil, Francis: Langue et littérature bretonnés. Paris, 1952.

[36] le français est du latin prononcé par les Celtes, Hubert, Henry: Les Celts. Paris, 1950. I. 18.

[37] Reiss, Samuel: The rise of words and their meanings. New York, 1950. 282-285.

[38] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA. 1993. III. 70-71. o.

[39] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 60. old.

[40] McKenney: The Celts: Europe’s People of Iron. 128. o.

[41] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 27. o.

[42] Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862. Pest. I. 16. o.

[43] dr. Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Amszterdam, 1997. Kézirat. 13. o.

[44] Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862. Pest. I. 16. o.

[45]  Timaru-Kast Sándor szíves közlése, utóbb közzé is tette Kelta-magyarok avagy magyar-kelták c. cikkében. Ősi Gyökér, Miskolc, 1999. július-december, XXVII. évf. 3-4. szám.

[46]  Timaru-Kast Sándor: Kelta-magyarok avagy magyar-kelták. Ősi Gyökér, Miskolc, 1999. július-december. XXVII. évf. 3-4. szám. 60. o.

[47] Timaru-Kast Sándor: Kelta-magyarok avagy magyar-kelták. Ősi Gyökér, Miskolc, 1999. július-december, XXVII. évf. 3-4. szám, 56-60. o. Még részletesebben a szerző hasonló című utóbb megljelent könyvében, Magyar Ház, Budapest, 2000.

[48] Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Makkay János kiadása, Budapest, 1998. 13. o.

[49] Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 489. o.

[50] Dr. Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története. Editorial Transsylvania, Buenos Aires, 1968.

[51] Reaney P. H.: The origin of English place-names. London, 1961. 87. o.

[52] Dauzat, Albert: La toponymie francaise. Paris, 1946. 78, 89, 125-127, 144-148. o.

[53] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA. 1993. 73-74. o.

[54] Az egyszerűség kedvéért magyari gyűjtőnéven említem mindazon népeket, amelyek valamilyen fokú szellemi és műveltségbeli rokonsága igazolhatónak látszik a magyarral. A kifejezés inkább utalás a ragozó ősnéppel kapcsolatba hozható műveltségű népekkel általában.

[55] Aradi Éva: Kőrösi nyelvészeti kutatásairól. Turán, 1998. július. 80. o., F. E. Klay: Hindi Literature. Calcutta, Assosiation Press, 1970. 2-7. után.

[56] Timaru-Kast Sándor szíves közlése

[57] National Geographic Magazine, 1977. május, 600. o.

[58] National Geographic Magazine, 1977. május, 600. o.

[59] Magyar Néprajzi Értesítő folyóirat 1927. évf. 97. és 103. oldalain

[60] …a Mezopotámiában ősrégi időkben szerepelt sumér nemzet a szemere törzsünk egy ősrégi időkben oda kivándorolt ága volt. Mégpedig ezek nem is az általunk az ásatások révén már meglehetősen ismert, de már eltörökösödött sumérok, hanem az ezek előtti, még régibb nemzet, amellyel a már törökös nyelvű sumérok csak elkeveredtek, és a régebbi, igazi és náluknál műveltebb ős-sumérok nevét csak, örökségként, fölvették volt. (Magyar Adorján: Az ősműveltség. 196. o.) E rövid magyarázat Magyar Adorján szemere szóhasználatát igyekezett megvilágítani saját megfogalmazásában. Mai fogalmaink, illetve szóhasználatunk azonban nem magyarázzák meg kellőképpen Magyar törökös és eltörökösödött fogalmait. Nyilvánvaló, hogy a Kr. u. 500-as években Keleten színre lépő türkök, turkok nem törökösíthették el háromezer évvel korábban élő sumérokat. Az ő szóhasználata szerint a Kárpát-medencéből kelet felé kivándorló népelemeink gyűjtőneveként érvényes a török név, egyúttal nyelveik bizonyos fokú megváltozását is mintegy feltételezve, nem pedig egyes mai kutatók azon törekvését igazolva, akik származásunkat mindenáron a szó valódi, mai török értelmében kívánják igazolni.

[61] Illustrazione Vaticana c. római folyóirat 1937. június 1-15-i, 11. sz. füzete, 486. o.

[62] Magyar Adorján:Az ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995. 75-76. o. Jegyzetekkel.

[63] Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 1998. 313. o.

[64] Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862. Pest. 66-118. o.

[65] Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka, magyar népművészet. Pódium Műhely Egyesület – Magányos Kiadó, Debrecen, 1993. 115-126. o.

[66] Magyar Adorján: Az ősműveltség. Budapest, 1995. 1044. o.

[67] Badiny Jós Ferenc: Ősi gyökér XXIV. 1996. 60. o.

[68] Grandpierre K. Endre: Aranykincsek hulltak a Hargitára. Budapest, 1990. és Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. USA, 1993.

[69] Bíró József: Kőrösi Csoma Sándor és a szabirok. Los Angeles, 1988. 57-58. o., és Budapest, 1998. 84. o.

[70] Dr. Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Amszterdam, 1997. 21-25. o. Jegyzetekkel.

[71] Köln, 1987.

[72] Magyar Adorján: Az ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995. 600. o.

[73] Meszlényi Róbert Imre: Az ó-európai nyelv. Bázel, 1997. Kézirat.

[74] Meszlényi Róbert Imre: Az ó-európai nyelv. Bázel, 1997. Kézirat. 3-4. o.

[75] Meszlényi Róbert Imre: Az ó-európai nyelv. Bázel, 1997. Kézirat. 3-4. o.

[76] Bíró Lajos: A fehér ló. Magyar Demokrata, 1999. 49. sz. 21. o.

[77] Herodotosz IV. 126-127.

[78] Vö.: Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Magyar Ház, Budapest, 1999. 132. oldalon: ír: nemed – szentély, breton: nemeton – menedék-hely, magyar: men-hely!

[79] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 6-14. o.

[80] H. Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1968.

[81] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 14-15. o.

[82] Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Budapest, 1998. 272. o.

[83] Köln, 1987.

[84] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995.

[85] László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 118-119. o.

[86] Bourney, C. - Lang, D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens. Magnus Kulturgeschichte, Magnus Verlag, Essen, 1975. 81. o.

[87] László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Akadémiai Kiadó. 1961. 121. o.

[88] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, II. Band: Jungsteinzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1968. 165. o.

[89] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, II. Band: Jungsteinzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1968. 166. o. és Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.

[90] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.

[91] Childe, V. G.: Vorgeschichte der europäischen Kultur. 1960. és Hancar, F.: Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit. Wien, 1956.

[92] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 358. o.

[93] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 355-356. o.

[94] Müller-Karpe H.: Handbuch der Vorgeschichte, III. Band: Kupferzeit. C. H. Beck Verlag, München, 1974. 485. o.

[95] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 1054-1059. o.

[96] Kartográfiai Vállalat, Budapest, 1991.

[97] Történelmi világatlasz. Kartográfiai Vállalat, Budapest, 1991.

[98] Történész-szerkesztő: dr Katus László egyetemi tanár, Budapest, 1996.

[99] Történész-szerkesztő: dr Katus László egyetemi tanár, Budapest, 1996.

[100] Sebestyén László: Szkíták, hunok, magyarok. Az Első (Szegedi) Iskola Előadásai és Iratai. Zürich, 1993. 40-44. o.

[101] Grespik László: A szkíták törvénye. Magyar Demokrata, 1999. 51. szám 20. o.

[102] Zajti Ferenc: Magyar évezredek. Mit mondanak a régi krónikák. Magyar Ház, Budapest, 1999. 11. o.

[103] Zajti Ferenc: Magyar évezredek. Nagy Géza: A szkíták. Magyar Ház, Budapest, 1999. 105. o.

[104] P.MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 15. o.

[105] Dr. Szabó Károly: Etruszkok és magyarok. Design & Quality, 1997. Budapest.

[106] Csőke Sándor: Indogermán eredetű-e a hethita nyelv? Eberstein, Ausztria, 1975.

[107] Csőke Sándor: Az urartui, a hurrita és az uralaltáji nyelvek. Eberstein, Ausztria, 1975.

[108] Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető, Budapest, 1972. 284. o.

[109] Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető, Budapest, 1972. 312. o.

[110] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 15-19. o.

[111] Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. Osiris, Budapest, 1997. II. 113.

[112] Bíró Lajos: A magyar Jézus és Izrael elveszett törzsei. Magyar Ház, Budapest, 1999. 46. o.

[113] Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. Osiris, Budapest, 1997. II. 113-114. o. Jegyzetekkel.

[114] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 261-262. o.

[115] Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862. Pest. Újranyomta a Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 1999. 25-28. o. Majd CzFo. így folytatja (28. o):  “Az elszámlált szanszkrit igéken kívül még mások is találtatnak a nevek, névmások, számnevek, névhatározók, tagadók, kötszók, stb. között, melyek a magyarral mind alaphangra, mind érteményre rokonok. Ennyi hasonlóságot nem lehet csupa vak találkozásnak, véletlen esetnek venni, sőt ésszerűleg gyaníthatni, hogy részint egy ősibb, elődibb közös nyelv maradványai, részint az emberi szellem közös természetében alapszanak.”

[116] Vö. J. Friedrich: Hethitisches Elementarbuch. C.W. Heidelberg. 1974.

[117] Csőke Sándor: Indogermán eredetű-e a hethita nyelv? Eberstein, Ausztria, 1975.

[118] Csőke Sándor: Az urartui, a hurrita és az uralaltáji nyelvek. Eberstein, Ausztria, 1975.

[119] Vö. A Falkenstein: Grammatik der Sprache. AnOr 28/29. Roma, 1955.

[120] Vö. A Falkenstein: Grammatik der Sprache. AnOr 28/29. Roma, 1955.

[121] Vö. A. Poebel: Grundzüge der sumerischen Grammatik. Rostock, 1923, op. cit. §157.

[122] Vö. A. Deimel, op. cit. § 19, 75. o.

[123] Csőke Sándor: Az urartui, a hurrita és az uralaltáji nyelvek. Eberstein, Ausztria, 1975. Jegyzetekkel.

[124] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 850-851. o.

[125] l. Schachermeyr, F.: Die minoische Kultur des alten Kreta, 1979. 237. o. és 8. sz. jegyzet 341. o.

[126] l. Schachermeyr, F.: Die minoische Kultur des alten Kreta, 1979. 264. o.

[127] l. Schachermeyr, F.: Die minoische Kultur des alten Kreta, 1979. 265-266. o.

[128] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 850-851. o. Jegyzetekkel.

[129] Pap Gábor: Pilis szindróma. Kötött Kéve, 1996. július-szeptember

[130] G. Doumézil: L’ideologie tripartie des Indo-Européens, 11. p.

[131] E. Benveniste: Le vocabulaire des institutions indo-européenes, II. 10. p.

[132] Cézár: De bello Gallico, VI, 17.

[133] Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. Osiris, Budapest, 1997. II. 114-115. o. Jegyzetekkel.

[134] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 33. o.

[135] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 33-34. o.

[136] Bíró Lajos: A magyar Jézus és Izrael elveszett törzsei. Magyar Ház, Budapest, 1999.

[137] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 86. o.

[138] P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 82-83. o.

[139] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 99. o.

[140] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 64-65. o.

[141] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 36. o.

[142] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 37. o.

[143] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 96-99. o.

[144] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 25-26. o. Jegyzetekkel.

[145] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 79. o.

[146] Timaru-Kast Sándor szíves közlése. 1999. november.

[147] National Geographic Magazine, 1977. május. 608. o.

[148] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 3. o.

[149] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 23. o.

[150] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 98. o.

[151] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 31. o.

[152] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993.

[153] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 8. o.

[154] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 42-43. o.

[155] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 114-117. o.

[156] Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 127. o.

[157] Dr. Zakar András: A sumér hitvilág és a Biblia: I. a világ teremtése / Emesh és Enten, 44. o.

[158] Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 7. o.

[159] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 62. o.

[160] Pharsalia, I, 444-446

[161] Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. Osiris, Budapest, 1997. II. 115-118. o.

[162] Fitz Jenő: Pannonia születése. Enciklopédia Kiadó, 1993. 35. o.

[163]  Timaru-Kast Sándor szívességéből: Ellis, P. B.: Die Druiden. 1994. 46-48. o.

[164] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 36-39. o.

[165] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 35. o.

[166] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 11. o.

[167] Pap Gábor: Pilis szindróma. Kötött Kéve, 1996. július-szeptember

[168] A kép újbóli közlése Kiss Irén és Tábori László szívességéből vált lehetségessé. Ezúton is még egyszer köszönöm.

[169] Tábori László: Gilgamestől Jézusig. Melkizedek Könyvek, Budapest, 1999. 131-138. o., eredetileg Kiss Irén – Tábori László: A Grál nyomában. 1997. Tanulmány.

[170] Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. I. Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 1997. 102. o., 55/c. kép.

[171] The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited, 1993. Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub. 10-12. o.

[172] The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited, 1993. Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[173] The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited, 1993, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[174] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III., Okmánytár 19., 12. tábla.

[175] Dr. Szabó Károly: Etruszkok és magyarok. Design & Quality, Budapest, 1997, 31-32. o.

[176] Az –usz, -osz, stb. görög főnévvégződések egyszerűen a régi magyar hátravett határozott névelőt – így itt névutót jelzik, erről a hettita-hurri nyelvi részben példát is mellékeltem. Vagyis az ősrégi ragozott alanyesettel (nominativus) állunk szemben – ld. magyarban: atyus, após. Ha ezekből a görögök révén (csak a példa kedvéért) Atthus vagy Aphos vált későbbi átvételeik során, megleltük az átváltozás lényegét.

[177] Timaru-Kast Sándor szíves közlése. 1999.

[178] Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 505. o.

[179] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[180] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[181] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[182] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.

[183] The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 44. o.

[184] National Geographic, 1977. május. 588. o.