A keletiek (kelták) és az
etruszkok összehasonlítható régészeti hagyatéka
Áttekintve a rendkívül gazdag etruszk tárgyi hagyatékot - egyúttal a kelta anyaggal is összevetve, - néhány kézenfekvő azonosságra és hasonlóságra felhívom a figyelmet. Az egyszerű külső hatáson jelentősen túlmenő mélységű párhuzamok, - kiterjedt műveltségi azonosságokat hordozó észleletek - figyelhetőek meg e két nép anyagi kultúrájában is, nemcsak nyelvükben és gondolkodásukban. Ismeretes mindkét nép híresen fejlett fémművessége, elsőre innét hozok példát, de szinte teljes panorámát tekinthetünk át műveltségükben.
Bronzkocsik alakos ábrázolással
Etruszk
55. kép. Kora-etruszk plasztika a Villanova-kultúrából: bronz füstölőedény madártesttel és szarvasfejekkel (Kr. e. VIII. szd.) Tarquinia, Museo Nazionale: Tarquiniából.[1]
55/a kép. A spoletói borított bronzkocsi.[2]
Kelta
56. kép. Kultikus kocsi ábrázolása a spanyolországi Meridából. A kocsin lovas harcos, aki vadkant üldöz, a szobrocska a Kr. e. II-I. században készülhetett. A jelenet a csodálatos vadkan vadászatára, az inzuláris kelta irodalom jól ismert témájára emlékeztet, amely például a “Culhwuch és Olwen”-ről szóló kelta történetben is olvasható. Arthur a Twrch Trwyth-t üldözi és embereivel együtt szintén lóháton vadászik. Az ír Fionn-mondakör elbeszéléseiben viszont a vadászok általában gyalog, kutyáikkal üldözik a vadat. Musée des Antiquités Nationales, St-Germain-en-Laye.[3]
57. kép. Kultikus bronzkocsi. Strettweg, Ausztria, Kr. e. VII. század.[4] Anu Ősanya ábrázolása.
58. kép. Bronzkocsi napszimbólummal a koppenhágai múzeumból, az ún trundholmi napszekér.[5]
Fejek a falakon
Etruszk
59. kép. A Porta Marzia Perugiában: etruszk boltív, fölötte loggia alakú építészeti díszítés domborműves istenalakokkal.[6]
Kelta
60. kép. Fejeket ábrázoló dombormű, amely egykor az entremont-i kelto-ligur templom egyik oszlopát díszítette.[7]
A fejeket ábrázoló hagyomány továbbélése legalább a XII. századig igazolható az alábbi képen. Glastonbury Tor templomának faragványai után ez a második, itt fellelt középkorban készült kelta munka.
61. kép. Az írországi Galway megyében található clonferti székesegyház kapuzatának részlete. Az eredeti templomot és kolostort ezen a helyen Szent Brendan alapította 563-ban, de a mai templom legrégibb része a XII. századból maradt fenn.[8] A fejek ilyetén módon való ábrázolásai a szellemi világ fontosságát és jelentőségét hirdetik. Emiatt hiábavaló bárhol levágott fejekről beszélni, és a vérszomjas kelták hátborzongató meséivel riogatni az embereket.
61/a. kép. A párthus fővárosban, a hatrai Naptemplom egyik támpillérén szintén fejábrázolást találunk. Egy nőt és egy férfit.[9]
A ló
Etruszk
62. kép. Bronz amazonszobrocska campaniai etruszk műhelyben készült edény fedeléről (Kr. e. V. szd. eleje) London, British Museum, Capuából.[10]
Feltűnő, hogy az alak magyar típusú reflexíjat tart a kezében és hátrafelé fordul a nyeregben. A szobor készültének idején még csak a szkíták voltak ismertek Európában a turáni sztyeppe népei közül. Kisázsiából, Egyiptomból, Médiából azonban ismerhették korábbról is a szkíták révén.
63. kép. Klasszikus és hellénisztikus kori templomok agyag szobordíszítése: szárnyas lovak a tarquiniai “Királyné Oltára” templomának homlokzatáról, Kr. e. IV-III. század. Tarquinia, Museo Nazionale[11]
63a kép. Lovas harci kocsi ábrázolása. A ló tomporán spirálmotívum látható. Ischia di Castro, VII. szd. utolsó negyede, Róma, Museo di Villa Giulia.[12]
Kelta
64. kép. Töredék Nages-ből (Gard), amelyet két levágott fej és két ügető ló díszít. Musée Archeologique, Nimes.[13] A “levágott fejekről” fentebb már megemlékeztem.
Nők egyenrangú szerepe
Etruszk
65. kép. Etruszk nő lóháton, dárdával harcol. Szarkofág, Kr. e. IV. sz.[14]
Kelta
66. kép. Táncoló lányt ábrázoló öntött bronzszobor Neuvy-en-Sullias-ból. Kr. u. I. század.[15] A kelta nők csatlakoztak férjükhöz a harcban. A leghíresebb kelta női harcos, Boudicca Kr. u. 60-ban felgyújtotta a római Londont. Musée Historique et Archeologique de l’Orléannais, Orléans, Franciaország.[16]
Tükrök
A tükrökről Magyar Adorján írja: Hogy elődeink a kerekséget a tükörrel eszmetársulásba kapcsolták, azért van, mivel tükreik mindig kerek alakúak voltak, úgy hogy eredetileg “a tükör” tulajdonképpen csak annyit jelentett, hogy “a kerek”. Viszont az ősi tükör meg azért volt kerek, mert “teké”-vé kalapált aranygömbből készült úgy, hogy e gömböt előbb kerek lappá kalapálták, ami az arany lágysága és nyújthatósága miatt igen könnyen ment, azután pedig fényesre csiszolták. Így lett azután a kerek aranytükör egyúttal a Nap jelképévé is. Hogy pedig az összes említett török és mongol szavak – teker, tigir, tügerek, tögörök, - valamint a magyar teker, tekerük és tükör szavak is mind az eredetileg kerekséget és gömböt jelentő ősmagyar, azaz őskun tek (névutóval tek-e), tök szóból származtak, kétségtelenné teszi egyrészt az, hogy ez még egyszótagú, és még a természetben is előforduló valamit jelent, másrészt kétségtelenné teszi azt is, hogy egyazon nyelvben és azonos t-k szóalakkal csakis a magyarban vannak meg együtt a tök, teke, teker, tekereg, tekerük és tükör szavak.[17] Majd máshol így folytatja: A régészek és a néprajztudósok jól ismerik a szkíta népek, az etruszkok, valamint a mai magyarság és rokonnépei kerek tükrét. Magyar őseink fölfogása szerint ha a kerek tükörbe nézünk, amely régen aranyból is készült, ez tehát ugyanannyi, mintha édesapánk, a Napisten szemébe néznénk, akit e tükör jelképez, de jelentheti a tükörbe nézés saját lelkiismeretünk megkérdezését is, a saját szemünkbe nézést. A tükröződés jelensége csak a Napból származó testnélküli erőny (erő), de a tükröződés is csak a Földanya által nyújtott anyag által válik lehetségessé, akár víz, fém avagy üveg segítségével. A tükörben látható képünk van, látjuk, pedig az anyagilag nem létező, testnélküli, amiért is a lélekkel volt összehasonlítható.
De ezek szerint tehát amit lelkiismeretünk mond: az tulajdonképpen édesatyánk, a Napisten szava, tanítása, vagyis azon “isteni szózat”, amelyet, ha igazak akarunk maradni s a rosszat és ennek következményét: a bűnhődést el akarjuk kerülni, követnünk kell. Ha lelkiismeretünk szavát követjük, azaz Magyar Napatyánktól örökölt lelkünkre hallgatunk, ez annyi, mintha a Napisten szeretetteljes atyai tanítását, az általa hirdetett igaz törvényeket követnők. Ősvallásunkban ugyanis még nem voltak “parancsolatok”, sem ezeket meg nem fogadók számára fönntartott kegyetlen megtorlások, pokollal, ördöggel való fenyegetések, hanem csak szeretetteljes tanítások, amelyeket aki megfogadta, maga látta ennek hasznát, aki meg nem, az el kellett viselje ennek természetes, magától bekövetkező kárát. Parancsokra és ezeknek meg nem fogadása esetén kegyetlen, örökkön-örökké tartó büntetéssel, ördögök általi kínzatással való rémítésre csak gonosz természetű vagy romlott népeknek, embereknek van szüksége, akik a szeretetteli tanítást meg nem hallgatnák, meg nem fogadnák, akiket gonosz tettektől csak borzalmas büntetéstőli félelem tarthat vissza.
Ha megszokjuk mindenkor lelkiismeretünk szavára hallgatni, úgy nemcsak javulni fogunk, de életünk is megelégedettebb lesz. Ez a tiszta lelkiismeret boldogsága. Tiszta lelkiismeret nélkül nincsen lelki egyensúly, lelki egyensúly nélkül nincsen boldogság.[18] Ezek után megérthetjük, hogy a Disciplina Etrusca, amelyet erkölcsi kódexként is tekintenek, miként volt alkalmas az etruszkok lelki életét vezetni.
Etruszk
67. kép. Pava Tarchies (Tages?) a béljóslásra oktatja Tarchunus (Tarchon) hőst; tükör bekarcolt rajza (Firenze, Museo Archeologico: Tuscaniából).[19]
68. kép. Uni istennő egy etruszk mítosznak megfelelően Herclét szoptatja; tükör bekarcolt rajza (Firenze, Museo Archeologico: Volterrából).[20]
68/a kép. Ezüsttükör Bomarzoból Tinia (középen), Aplu és Turms ábrázolásaival. Firenze, Museo Archeologico.
(Foto Soprint. Arch.
per
Kelta
69. kép. Kelta bronztükör.[22] British Museum, London.
A finom rajzolat mintázata rendkívüli hasonlóságot mutat Huszka Jenő: A magyar turáni ornamentika története 164-169. oldalakon közreadott gyűjteményében szereplő darabokkal.
Magyar
70. kép. Rózsa a többszemhéjas szemalakból.[23]
Halomsír (tumulusz)
Etruszk
71. kép. A cerveteri (Caere, Ceri) etruszk temető, az ún. Banditacchia sírok.[24]
72. kép. Caere, a Banditacchia necropolis ásatásainak légi felvétele. Kivehetők a tumulusok és a sírváros utcái, különösen a feltárt középső részen. A temető magaslatától jobbra húzódik a Manganello árok; ezen túl terül el a régi város fennsíkja a mai kis Cerveteri helységgel.[25]
72/a. kép. Populoniai tumulusz, Kr. e. VIII. század.[26]
Kelta
73. kép. Az írországi
Meath megyében lévő New Grange bronzkori tumulusának (sírhalmának) külső képe
helyreállítás előtt. A 0,4 hektárnyi sírdomb egész Európa egyik legjelentősebb
őskori emléke. A
Harc meztelenül
Etruszk
74. kép. Csatajelenet Mastarna etruszk hőssel (a bal szélső) és a Vibenna -testvérekkel; ellenfeleik között van egy római Tarquinius. A Kr. e. VI. századi etruszk és római történelem eseményeit örökíti meg (Róma, a Torloni család tulajdona: a vulci François-sír freskója).[28]
Kelta
75. kép. Bolognai sírtábla; domborművei a túlvilági utazást ábrázolják (középen) és egy etruszk lovas küzdelmét gall harcossal (lent). Korabeli bizonyítéka a kelta terjeszkedésnek a Pó-vidéki Etrúriában (Kr. e. V. század vége) Bologna, Museo Civico.[29]
Bemutatom még itt a művészettörténet egyik méltán nevezetes, lélekben megindító, drámai műalkotását is, amely mély emberi tragédiát fogalmaz meg hallatlan magabiztossággal és láttató erővel. Az őseik szülőföldjére, Kis-Ázsiába visszatérő, galata néven ismert keletiek népének drámája ez, mert a régi haza már nem úgy fogadta őket, ahogy elgondolták, vereséget szenvedtek helyvisszafoglalásuk során az elgörögösödött helybéliektől. A haldokló gallus nyakában lévő torques magyar szóátvétel a latinban, eredileg tukarcs, tekercs, karika[30] névvel illették, - hisz turáni találmány - amely ma szolgai módon a külföldiből magyarítva nyakperec, tarkóperec neveken ismert. A magyar bronz című fejezetben bemutatom tukarcsolt, tekercselt, karikázott tukarcsainkat. Ezért javasolom valódi, régi, ízes magyar nevének visszaállítását is egyúttal, nevezzük ezután – ahogy korábban is, - újra tukarcs-nak.
76. kép. “A haldokló gallus”. I. Attalosz, Pergamon királya által a Kr. e. III. században, a Kis-Ázsiában letelepedett galaták felett aratott győzelmének emlékére emeltetett bronz szoborcsoport egyik alakjának római márvány másolata. A harcos a nyakán látható torquestől eltekintve mezítelen, ami megerősíti a klasszikus szerzőknek azon állítását, miszerint a kelták mezítelenül mentek a csatába, csak a fegyvereiket öltötték magukra. Museo Capitolino, Róma.[31]
Most láthatjuk a görög szobrok, római testábrázolások, sőt a reneszánsz toszkánai művészetek Dávidjának valódi előképeit e képek áttekintésével. Az előkép talán nem is a megfelelő szó, hisz egy korábbi, igen mélyen gyökerező gondolat visszatérését, tovább élését látni valójában megszakítás nélkül évezredeken keresztül. Miközben illő tisztelettel adózunk Michelangelo és kortársai kifejező tehetségének, nem felejthetjük el, hogy igazi őseik lélekben újjászületett utódai ők valójában. Azt is érezzük, hogy a reneszánszt itt délen, a mindig is szabadabb, szabadosabb hagyományú közegben kellett kiérlelni, mert erre itt voltak a kézzelfogható, hasonló életvitelű elődök példái.
77. kép. Michelangelo Dávid szobra. Akadémiai Múzeum, Firenze.[32]
Fejszobrászat
Etruszk
78. kép. A veii Apollo részlete (Kr. e. 500 körül.) Róma, Museo Nazionale di Villa Giulia.[33]
Kelta
79. kép. Bronz maszk Garanciéres-en-Beauce-ból (Eure-et-Loir). Az arcvonások kelta módra stilizáltak, a hátrafésült hajat a párhuzamos sávok érzékeltetik. (Fotó): Musée des Beaux Arts, Chartres.[34]
E két fejkép nem tanulságok nélküli mostani kutakodásaink során. Híven mutatják a délebbi és északabbi életfelfogás különbözőségét. A délebbi megfogalmazás díszesebb, keresi a lehetőséget részletekben kifejthető bravúrokban is. Az északabbi letisztult, szinte realista megfogalmazásban ad elő olyan eredeti és hétköznapi arcot, hogy ma sem készíthetnénk ilyen eszköztelenül szebbet. Lényegük mégsem a művész kezében, kalapácsában lakik csak, hanem igen régről és mélyről áradó magabiztosság segíti őket a megfogalmazásbeli tökéletességben. E tekintetben időtlen kifejezőkészségük, emiatt kapunk időtlen élményt látásukon. Hogy mennyire időtlen az arcok szépsége, és mennyire ősi a megvalósító gondolat, vessünk egy pillantást a sumér Urukban, a templom területén lelt márványmaszkra. E példák az eszményített szellemiség darabjai, ettől szépek és nemes vonalúak, bármikor is készültek.
80. kép. Az uruki márványmaszk. Kora kb. 5000 év.[35]
A labirintus
Etruszk
81. kép. A labirintus őrzője. Studi Etrusci III. 1929., Tab. XXVI. c. [36]
Kelta
82. kép. A jellegzetes krétai labirintus a világ sok táján megtalálható. Ezt a mesterien faragott példányt és párját Angliában, Tintagel közelében, a Rocky Valley hegyszorosban találták.[37]
A két labirintus rajza hajszálra ugyanaz, erről meggyőződhet bárki. Az ábrázolások elterjedése feltehetően hasonló módon zajlott le az európai benépesedés leírásával. A Krétán Kr. e. 2800-1150 között államalkotó … népesség[38] áttelepült a szárazföldre, magával vive ősi eredetű, helyben kifejlesztett műveltségét. Etrúria innét kapta égei elszármazású műveltségének jelentős részét, szemben a ma (még) hellénizálónak nevezett elgondolással, amely voltaképpen ma már nem más, mint a mindenáron való görög elszármaztatások gyűjtőneve. Miután a görög szárazföld is kapott krétai népességet, így csak legfeljebb a közös gyökerek meglétét állapíthatjuk meg, amely után bármennyi hasonlóságot rögzíthetünk a görög, etruszk és kelta anyagban. Érdekes módon a kelta anyagban még senki sem keresett görög gyökereket, az etruszkban meg csakis ezt akarják látni.
Mitikus állatok
Etruszk
83. kép. Az arezzói Kiméra. Bronzfigura, talán fogadalmi szoborcsoport részlete. A reneszánsz korban találták és restaurálták (Kr. e. IV. század első fele). Firenze, Museo Archeologico.[39]
Kelta
84. kép. A Gundestrup-üst belseje. A jeleneten egy isten látható, aki jobb kezével hozzáér egy szolga által tartott kerékhez. Valószínűleg Taranis isten, akinek attribútuma a szent kerék. Nationalmuseet, Koppenhága.[40] Itt most a kép alján szökdelő állatfigurákat nézzük.
A fenti két állat, a kiméra és a kelta szárnyas-csőrös állat nemcsak abban közös, hogy mitikus tulajdonságaik vannak. Abban is, hogy igen jól követhető elődeik is megvannak Kádár István munkássága nyomán. Ezek Urartuból ismertek, pávasárkányok és egyéb csodalények.
Urartu
85. kép. Pávasárkány más csodalények között.[41]
Hétország
86. kép. A hettita kiméra, Kr. e. II. évezred.[42]
Ezen ábrázolások már még tovább visznek, mégpedig a szkíta és a magyar fémművesség motívumai felé. “Mind az állatok, mind a csodalények legnagyobb része az urartuiak által nagyon kedvelt elugró testtartásban van ábrázolva, hátsó lábuk majdnem függőleges, mellső lábuk viszont vízszintesen van előrenyújtva.[43]” Ugyanezt elmondhatjuk etruszk és kelta állatainkról is. Van itt azonban még más is. “Az indás hálózat találkozási és végpontjainál alkalmazott fejek is urartui jellegzetességek. A szembenéző emberfejek az urartui nagy rézüstök emberalakú fogantyúihoz hasonlatosak. Szintén hasonló fejeket ábrázoltak a szkíta sírokból előkerült kardhüvelyen, melyet Piotrovskij urartui eredetűnek tart. Ott hasonló emberfejeket láthatunk az életfát megtermékenyítő két szellemalaknál és egy emberfejű, bikatestű nyilazó alaknál is, akik mind profilban vannak ábrázolva, azonosságuk azonban mégis könnyen felismerhető.[44]” Vannak természetesen emberfejeink a keltáktól hétköznapi használatban is, általában edényeken. Ezek közül az elsőt éppen a címlapon láthatjuk
Kelta
87. kép. Az angliai Kent grófságban található Aylesford kelta temetőjéből előkerült bronzborítású favederre erősített két bronzfej egyike, valószínűleg a Kr. u. I. század. Ezekhez a mandulavágású szemmel ábrázolt fejekhez hasonlók szép számmal találhatók a korábbi kelta művészetben.[45] Megjegyzem, hogy a címlapon szereplő, a keszthelyi Balatoni Múzeumban őrzött kerámiafej ugyanezt a szerepet töltötte be, a kelták hite szerint vigyázott az edény tartalmára.
A bemutatott anyaghoz nem szükséges talán további kommentár, az magáért beszél. Mégsem haszontalan megjegyezni, hogy a felette hasonló kifejezésmód a tárgyiasult anyag tanusága szerint azonos szellemi gyökereken építkező műveltségeket vetít a szemlélő elé. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: kik is voltak hát az etruszkok? Már legalábbis abban az értelemben, hogy miért nem kelta név alatt ismertek, ha ennyi azonosságot rögzíthetünk közöttük. Hogyan “kerülhették el” a keltává válást? De ha a Pó-völgyében kelta állam volt Etrúria közvetlen szomszédságában, - törzsterületeik részbeni átfedésével - mi volt az a különbség köztük mégis, amitől nem keltának, de etruszknak nevezték őket? Felvethető-e az a kérdés, hogy talán nem volt Etrúriában szkíta megjelenés, amely Európa más részein megvalósult, majd a kelta név megjelenését eredményezte volna, és így maradt el a “keresztelő”? Ugyanakkor szkíta párhuzamok is vannak Etrúriában mégis szép számmal. A feltett kérdésekre egyelőre nem tudom a választ, de azok puszta felvetése is előbbre vihet új, megfontolni való tényanyag elemzésével. Ez a tényanyag Kis-Ázsiában és Itáliában található leginkább az etruszkokra vonatkozóan és nem mondhatjuk azt, hogy e területek ma a magyar kutatók érdeklődésének középpontjában állnának. Talán mindaz, ami ebben a könyvben összegyűjtetett, a megrögzött szkeptikusokat nem győzte még meg teljesen. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ennyi merő véletlen sem létezik, amiről eddig és ezután szó volt és lesz, mert nem előre elképzelt történethez keresem a nekem megfelelő adatokat, hanem fordítva.
A keleti (kelta) és etruszk tárgyak közvetlen összevetésén túlmenően további tanulságok is levonhatóak e pazar anyag láttán. Nemcsak a két nép műveltségének tárgyiasult alkotásairól van csak ugyanis szó, hisz látható, helyenként további ragozó nyelvűektől származó megfelelések is kimutathatóak már első látásra. A rend kedvéért megjegyzem, ezeket most nem erőltettem, szinte csak jelzésszerűen vetettem közbe a magyar, urartui, krétai és szkíta párhuzamokat annak a véleményemnek alátámasztására, miszerint a magyar őstörténelmet eurázsiai méretekben kell kutatni. Természetesen jobbára az 50. szélességi körtől délre. E néhány szerény leletet pedig ajánlom mindazok figyelmébe, akik ezután mélyednek el a ragozók történelmében.
Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a keleti (kelta) és etruszk nyelv, szellemi élet mellett a régészet által napvilágra hozott anyag is ugyanazon alapelveken építkező világokat állít a szemlélő elé. Ezek közös gyökere a ragozó nyelvűek ősi műveltségében található meg. Miután a gondolat terjedéséhez ember is kell, nem vitatható, hogy azok tulajdonosainak is meg kellett jelenniük Itáliában, mint ahogy meg is jelentek, és fellépésükkel világtörténelmet írtak. Az Olvasó joggal várhatja ezek után, hogy ezen említett művelődési alapelvek meglétét ki is fejtsem. Meg is teszem, de bővebb ismertetése a második kötetre marad. Most annyit hoznék csak fel, hogy magam jónéhány ponton másképpen látom Európa, de ezen belül is elsősorban a korai újkőkortól nagy erőkkel Magyarországról szétáramló vonaldíszes kerámia által belakott területek későbbi történelmét. Lényegében felismerésem az említett – Írországtól, Franciaországtól Ukrajnáig érő – területnek a későbbi évezredekben nyomon követhető általános műveltségbeli összetartozását jelenti. Európa e részének különösen a réz-, bronz- és vaskorban látható tárgyiasult és ebben egységesült kifejezésmódjai megengedik feltételeznünk egységes tudatú, hitű, nyelvű népesség létezését. Ahogy e hatalmas területen sem, úgy nem elégedhetünk meg Etrúria esetében sem az egyszeri bevándorlás elgondolásával, de kifejezetten évszázadokban mérhető összeolvadás (etnogenezis) leírásában találhatjuk meg a valóságot leginkább közelítő folyamatot. Ennél még sokkal fontosabb azon észrevétel figyelembe vétele, hogy az etnogenezis leírása mindig az őslakossággal kezdődik
A bemutatott kelta és etruszk hasonlóságok és azonosságok további kérdést vetnek fel. Ha e két műveltség ennyire közeli alapokon nyugszik, akkor nemcsak az etruszkok jelentősebb európai – pontosabban a keltához igen hasonló - eredetére gondolhatunk, hanem érvet is kapunk a bronzkori Európa ez eddig elgondoltnál sokkalta erősebb egységes szellemi életére, és népességére is. Ez igen lényeges felvetés, mert ebbe az indoeurópaiak nem férnek bele éppen a fentiek miatt.
Még tovább haladva az összehasonlításból adódó következtetésekben nem kerülhetjük meg általánossá váló, immár az egész európai népességre vonatkoztatható újabb felvetésünket. Ha a teljes keleti (kelta) területek egységessége Itáliában is kimutatható, sőt szemünket kiszúrja azonossága, akkor azt kell megkérdezzük, ki nem tartozott bele ebbe a nagy európai azonosságba. Éppen a keltákról szerkesztett részekben fejtettem ki ragozó nyelvű hovatartozásuk szellemi világból származó bizonyítékait. Hol voltak ebben az időben az indoeurópaiak? Úgy tűnik, a kelták és etruszkok által belakott földön nem találni őket.
Az etruszk időrend
Kr. e. 14-12. szd. Mykénéi cserepek San Giovenale (Etrúria) területén.[46]
Kr.e. XIII-XII. szd. forduló-jától
Megindul a harmadik néphullám is Európa felé a Régi keletről a pikt (kus) és maúri (magyar) magyar nyelvű néprészei után. Évszázadokon át tart e folyamat. Az első jelentősebb rajok Asszíria nagyhatalommá válásával indulnak, I. Tiglathpilesar király (Kr.e. kb. 1116-1078) uralkodása alatt. Ő hódította meg először Libanont, Kappadóciát, Hétország nagy részét és tömeggyilkolási módszereivel halálfélelmet keltett a lakosság körében.[47]
kb. 1230-1170 között ismételten Egyiptomra támadó ún. “tengeri népek” között egy “twrwš.w” népnevet (olvasata turušu vagy tereš) is emlegetnek, melyet a kutatók túlnyomó többsége az etruszkok “tyrrhen” vagy “tyrsen” nevével azonosít.[48]
1043 körül Etrúria déli részén tyrrhenusok telepedtek le, akikhez egy Raetiából bevándorolt faj csatlakozott, amely magát Rasena- vagy Rasna néven nevezte.[49]
1200 körül A Van-tótól keletre, az Urami-tó vidékén Uzzi (Hayasha, Kum-uzzu) katonaállamok. Mitanni megdöntése után az ottani úz erők szétszélednek, Kisázsia - negyven lovas nemzetség költözik a Hettita birodalomba manda katonai kaszt néven -, az Urami-tó vidéke és ősterületük, az Elámi hegyvidék mögötti síkra. Ez utóbbiban megalakul a mada (méd) hatalom, szintén lovastársadalom.
A hettiták birodalmát a Tengeri népek döntik meg, az úzok Szubartu szívébe, Uzzuba költöznek nemzetségfőik, a kálok vezetésével.[50]
1000-700 Villanova kultúra – vaskorszak.[51]
87/01 kép. Etruszk ABC Marsilliana di Albegnából Kr. e. VII. szd. Jobbról balra halad a sor.[52]
87/02 kép. Etruszk ABC Veiiből Kr. e. VII. szd. Itt balról jobbra halad a sor.[53]
800 Etruszk írásbeliség kezdete. (Pontosabban a feliratok keletkezése erre az időre mutat.)
87/a. kép. Etruszk boltozatos kapu Faleriiben[55]
kb. 800 Az etruszkok Campaniaban is urai a földnek.[56]
VIII. szd. Befejeződik a
csoportos bevándorlás Etrúriába. Az etruszkok örökösei voltak mind a
mezopotámiai, kisázsiai, mind a sokféle égei hagyománynak.[57]
Latium a VIII. században etruszk fennhatóság alatt áll.
kb. 750-400 Folyamatos Kárpát-medencei magyar nyelvű népesség bevándorlása Etrúriába és a Pó-völgyi keleti (kelta)- bój államba.
VIII. szd. 12 etruszk város laza szövetsége.[58] Ezek: Pisae (ma: Pisa), Faesulae (Fiesole), Arretium (Arezzo), Cortona (Cortona), Volaterrae vagy Velathri (Volterra), Vetulonia, Rusallae, Clusium (Chiusi), Volsinii vagy Velsuna (Bolsena), Tarquinii (ma rom), Caere (Cervetri), Falerii vagy Falesia, Falisci, Aequum Faliscum.[59]
VIII. szd. Cumae etruszk alapítása Campaniában. A megerősített etruszk város az etruszk uralom alatt nagyságban, szépségben és erőben felülmúlta Rómát is.[60]
753 Ekkor nem alapították Rómát, az mondai hagyomány csupán.
753 Latium etruszk megszállás alatt.[61]
VII-V. század Etruszk tengeri hegemónia elsősorban a Tirrén-tengeren. … az etruszk műtárgyakon a Kr. e. VII. és V. század között sűrűn ábrázoltak kereskedelmi és hadihajókat vagy tengeri ütközetek jeleneteit…. [63]
VII. század második fele – Az etruszk aranykor.[64]
616 táján Tarquinius Priscus Róma uralkodója, Aricában és Velitrae-ben (Velletri) megtelepült etruszkokkal egészíti ki a római szenátust. Etruszk város volt ezen kívül Latiumban: Tusculum, Satricum (Satres etruszk istenről elnevezett város) és Preneste, (fejedelmi sírjairól nevezetes gazdag település.)[65]
598 Volturnum (a
88/a. Etrúria teljes kiterjedése Kr. e. 535-ben.[68]
575 Rómát - mint várost - Tarquinius Priscus etruszk király alapította Kr. e. 575 körül, s ennek következtében ő volt Róma első királya is. Így tehát “...Rómában egyetlen latin király sem uralkodott, hanem azok csupán a késői idők kitalálásai.[69]”
540 körül A karthágói és etruszk – pontosabban a caerei – hajóhad tengeri csatája a phókaiaiak ellen a szárd tengeren. Ezt az újkori történetírás általában, bár helytelenül, alaliai csataként említi.[71]
88b kép Tengeri csatajelenet, VI. szd.[72]
88c kép Tengeri csata ábrázolása etruszk vázán[73]
535 Tengeri csata Alalia (Korzika) mellett. Etruszk győzelem a görög gyarmatosok ellen.[74]
525 Tarquinius Superbus felépíti a Jupiter templomot és a Cloaca Maximát.[75]
520-510 táján Tarquinius Superbus etruszk király olyan monumentális etruszk stílusú templomot építtetett a Capitoliumon, amelyhez mérhetők abban a korban Görögországban is alig akadtak.
A későbbi császári család, az Octavianusok sorsa azt sugallja, hogy az etruszk királyok elűzetése után az etruszk patríciusokat is kiűzték a szenátusból. Az Octavianus család tagjai, akiket az etruszk királyok emeltek patríciusi rangra, Suetonius szerint plebejusi sorba süllyedtek, majd kereskedőkként a Kr. e. II-I. században lettek ismét lovagokká, s csak Julius Caesar segítségével kerültek újból a patríciusi, majd a szenátori rendbe.[77]
507 Az 5. etruszk század, “saeculum” kezdete.[79]
504 Porsenna, Chiusi királya Róma alá vonult, hatalmas seregével megriasztva a szenátust. Azt kívánta, hogy állítsák vissza a királyságot, fogadják vissza a Tarquiniusokat. Látva azonban az ellenállás erősségét, visszavonult a megerősített etruszk területre. Ez volt az utolsó kísérlet az etruszk hegemónia visszaállítására.[80]
504 Porsenna, Chiusi királya elfoglalja Rómát.[81]
496 Róma győzelme a latin városok fölött a Regillus-tónál (493: Spurius Cassius konzul szövetsége a latin városokkal), Róma a latin városok szövetségének egyenrangú tagja.[82] Ez arra mutat, hogy Róma ekkor még nem lehetett latin.
493 Róma belép a latin szövetségbe.[83]
A kisázsiai Halikarnasszoszban született Herodotosz görög történetíró születése és halála. 484-424.[84]
88d kép Kisázsia Herodotosz korában[85]
486 Etruszk konzulok jelenléte Rómában.[86]
482-
480 Karthágói vereség Szicíliánál. Karthágó a görögök elleni perzsa támadás árnyékában megtámadta a szicíliai görögöket, de a Himeránál vereséget szenvedett az acragasi Theron és a szirakuzai Gelon hajóhadától.[88]
477 Cesone Fabius vereséget szenved a Veii-beli etruszkoktól.[89]
474 Hat évvel később a cumaei görögöket, (akik 524-ben már sikeresen megvédték magukat egy támadás ellen), megtámadták az etruszkok mind Campania felől a szárazföldön, mind észak felől a tengeren; és Szirakuza, amelyet most Gelon bátyja, Hiero vezetett, szövetségese segítségére sietett, olyan súlyos vereséget mért az etruszk flottára, hogy az soha többé nem volt elrettentő erőnek tekinthető.[90]
454 Húsz évvel később a szirakuzaiak elfoglalták Elbát és Korzikát. Az etruszk haderő a sikeres latiumi forradalom által, - amelynek következtében az etrúriai etruszkokat elválasztották a campaniaiaktól, - politikailag gyorsan lehanyatlott.[92] Aristodemus, cumaei görög uralkodó többet tett annál, mint a sajátját védte volna az etruszk támadások ellen Campaniában, és hagyományainak megfelelően csatlakozott az itáliaiakhoz egy, az etruszkok állásai elleni támadáshoz Latium déli részében. A római forradalom a Tiberistől északra lévő etruszkokat elválasztotta campaniai atyafiságuktól.[93]
445 Campania városai sorban a szamnitok kezére kerültek, majd megtámadták Capuát is. Az etruszk alapítók Titus Livius szerint: “…fölvették őket a teljes jogú polgárok közé, s földet adtak nekik.[94]”
445-
438-
430 Az etruszk uralom Campaniában néhány évtizeddel túléli területének elvágását a szoros értelemben vett Etrúriától, de végül is Kr. e. 430 körül a szamniszok foglalják el.
420-400 Az ötödik század végén nagyszámú kelta, ismeretlen okból hajtva, átözönlött az Alpok hágóin Lombardia és a Pó-völgye termékeny síkságaira. A századfordulóra lerombolták az Appeninektől északra eső etruszk városokat.[98]
414 Az etruszkok Athén szövetségesei Syracusa ellen.[99]
406-396 (Harmadik) háború Veii etruszk város ellen, Róma megveti lábát a Tiberis jobb partján (M. Furius Camillus dictator hadi sikerei).[100]
Kb. 400 után Pompeius Trogustól tudjuk, hogy kb. háromszázezer gall indult meg részben Itália, részben Pannonia felé. Hogy a nagy többség Itáliát vette célba, azt az ottani betörés elemi ereje és sikere bizonyítja. A vándorlás okaként ugyancsak Pompeius Trogus a túlnépesedést jelölte meg.[101] Az adathiány következtében ezen, bár önmagában valóban jelentős népmozgás jelentőségét messze túlnőve szerepel az irodalomban. Nyilván ilyen, már írásban is rögzített esetek nagyban hozzájárultak a nyugat-keleti irányú kelta vándorlások, sőt hódítások felvázolásához. Bizonytalan forrásokra hivatkozva idézett szerzőnk a biturig törzs Rajna-völgyi elszármazású (lehetséges) megmozdulásának írja le az eseményt, többet nem tehet. Ugyanakkor Európa többi részének esetleges népmozgásairól, amelyek kívül estek az ókori szerzők által belátható területen, nincs közvetlen értékelhető forrás. Igazából azt sem tudjuk, hogy a közölt létszám népességre, vagy haderőre vonatkozik-e. Ennél sokkal nagyobb gondot jelent, hogy kézzelfogható források sem tekinthetőek minden kétséget kizáróan hitelesnek. Ezzel együtt nem haszontalan e körülmények ismertetése. Úgy tűnik, hogy az indoeurópaiak történelemszemléletében mégis a valahol lejegyzett, - esetenként zavaros, kétséges – kútfők elégségesnek bizonyultak végleges történelem kialakítására. Magam éppen ettől irtózom a legjobban, mert eszerint fel kell tegyük, hogy nem végezték el azon kutatásokat más módszerekkel, amelyek bővíthették volna a feltárás mélységét. Magyarul az indoeurópaiak félbehagyott történelmet avattak igazivá, és most csodálkozniuk kell, ha ezt mégsem akarja nekik mindenki elhinni.
396 Veii elfoglalása. Az északi és középső etruszk városok közönyösen szemlélték végzetét, és a hozzá legközelebbi Caere Róma barátja volt.[102] Veiit csak csellel, alagúton keresztül tudták elfoglalni. A várost felgyújtották, lakosait lemészárolták, vagy rabszolgának hurcolták el. .. A Veii elleni háború a Fabius patríciuscsalád ügye volt.[103]
Ez lenne az első olyan eset, amikor érdemben felvethető Róma latin többségű irányítása. Ugyanakkor meglehet, a város elleni dühödt és kitartó hadjárat más, általunk jelenleg még nem ismert okok miatt folyt.
393 Veii földjére helyőrségeket telepítettek.[104]
89. kép. Volterra, Porta dell’Arco, Kr. e. IV. század.[105]
390 (Róma) hat évig gyűjtötte erőit, hogy Veii szomszédjával és szövetségesével, Faleriivel is leszámoljon. Feldúlta Faleriit, azután még ugyanabban az évben Tarchuna – Tarquinia – ellen indult. Könyörtelen háború következett, melyben rómaiak és etruszkok tömegei pusztultak el. A római Forumon egyetlen alkalommal 358 tarchunai etruszk nemes vére folyt el, Tarquiniában pedig 307 római foglyot áldoztak fel.[107]
IV. század a gall támadások jegyében zajlott. Etrúria Padana, a Pó menti Etrúria, a gall betörések áldozata lett. Így vált a földdel egyenlővé a Kr. e. VI. században épült Marsabotto (Misa), Bologna (Felsinea), Chiusi (Kamars) és több etruszk település.[108]
89/a Marsabotto városa tipikus példája az etruszk liturgikus rend szerinti városépítészetnek.[109]
387 Római polgárok közt osztották fel a földet Veii környékén négy új törzzsel gyarapítva a meglévő eredeti húszat. Eljárásukkal követték Athén korábbi telepítési gyakorlatát.[110]
387 Kelta támadás Róma ellen, római vereség az Allia folyónál. A gallok Brennus vezetésével fölégetik Rómát (A “capitoliumi ludak” azonban gágogásukkal megakadályozzák a teljes római vereséget.)… Hosszú harcok a gallokkal.[111]
384 Pyrgit, Caere gazdag kikötővárosát Ilythia híres templomával az id. Dionysius fosztotta ki.[112]
360 körül A gall (kelta) támadás meggyöngítette Róma helyzetét, háború az aequusokkal, etruszkokkal, volscusokkal, a latin városokkal, míg egy újabb gall (kelta) támadás Latium ellen egyesíti ismét a latin városokat Róma vezetésével.[114]
358 Tarquinia és Cerveteri együtt harcol Róma ellen.[115]
353 Caere …. a tizenkét ősi etruszk szövetséges város egyike, amelyet a pelazgok építettek. Gazdagságát mutatja az, hogy Delphiben külön kincstárral bírt, hatalmát az, hogy tengeri összeköttetése Görögországig, Karthágóig terjedt. Vergilius szerint Mezentius király fejedelmi székhelye. Rómával jó ideig barátságos viszonyban és vallási közösségben (állítólag innen volna a caerimoniae kifejezés) élt, a gallus égés alkalmával szívesen fogadta a menekülő papokat és Vesta szűzeket[116] s ezért polgári jogot kapott; később azonban összezörrent Rómával, ez Kr. e. 353-ban legyőzte s ennek következtében a város elveszítette a suffraginumot (civitas sine suffragio – korlátozott polgárjog), területe felét[117] s önálló igazságszolgáltatását; előbb praefectura, azután Sulla idejében katonai gyarmat lett. A császárság idején újra föllendült meleg fürdői révén. Helyén ma Cervetri falu áll érdekes régi sírokkal. Itt fedezték fel a Tarquiniusok sírját.[118]
351 … A meggyengült Róma önvédelemre kényszerült, Faleriivel negyven esztendőre, Tarchunával – melynek környező településeit, termőföldjeit elvette – 60 évre kötött fegyverszünetet. A megmaradt kis városállam, Tarquinia, önkormányzatot, autonómiát kapott.[119]
343-341 Róma Latium vezető városa. Első samnis háború.[120] Ekkortól számolhatunk komolyan azzal, hogy Rómát az erősen ellatinosodott etruszk nemesség vezeti, amelynek a vidékről beözönlő latin köznépe jelent hatalmi ellensúlyt a város életében. Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól a ténytől sem, hogy a samnisok az etruszk Campaniát támadták meg 445-435-ben, vagyis ez a háború is inkább etruszk indítású visszavágásnak, mintsem latin vezetésű római akciónak tekinthető.
340-338 Róma Campania ura; a latin nemesség összeesküvése kirobbantja a latin háborút, amely Róma győzelmével és a latin szövetség föloszlatásával végződik. ).[121] Magyarul visszaszerezték Campaniát, ahol etruszk népük másik fele jobbára görög fenyegetettségben élt. De nem ez az igazi történés, van már latin nemesség, amely akciókra képes, sőt úgy tűnik innét kell a latin Róma történetét tárgyalni. Ebben az időben vált a beszivárgó latinság a vezetésben is olyan helyzetbe, hogy döntést tudott kicsikarni saját érdekében, de ezúttal már latin név alatt.
327-326 Róma először kerül nyílt háborúba független görög városállammal - Nápollyal.[122]
327-304 Róma elfoglalja Nápolyt, ami kirobbantja a második samnis háborút. Váltakozó sikerek után (római vereség a caudiumi szorosban) végül (fordulat Róma javára 316-ban) Róma győzelmével végződik. (A hernicusok és aequusok végleg Róma fönnhatósága alatt.)[123]
311-308 Az etruszk felkelés.[125]
302 Arezzoból belső felkelés tör ki.[126]
300 Etruszkok, kelták és szamniszok szövetségben Róma ellen.[127]
299 Gall (kelta) – etruszk egyesült támadás Róma ellen. E háború előrehaladott ellatinosodást jelenthet, de a helyzet még valószínűleg olyan, hogy a támadók visszafordíthatónak láthatták Róma sorsát az etruszk irányba.
299 Clusiumnál a kelták legyőzik a rómaiakat. [128]
298-
296 Róma Közép-Itália urává lesz.
295 Sentiumnál a rómaiak legyőzik a keltákat.[130]
293 Caere lakóit az általános etruszk felkelés után a síkságra telepítették.[131]
283-
89/b. kép. Rómaiak és kelták harca. Szarkofág a Capitoliumi Múzeumban.[135]
273 Vulci lerombolása után Ceri (Caere – Cerveteri), mely előbb önkormányzatot kapott, római prefektus irányítása alá került. Kulturális színvonalának elismerésére utal az a tény, hogy Rómából ez időben, de még a császárkorban is, ide küldték az előkelő rómaiak gyermekeiket műveltséget szerezni.[137]
Fel kell tenni a kérdést, milyen nyelven folyhatott az oktatás az etruszk Ceriben? Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy amint az Octaviusoknál is láttuk, Rómában meghúzódó etruszk nemesség él, amelyik kitartóan várja a visszakapaszkodási lehetőséget.
265 Volsinii etruszk város bevétele, ezzel befejeződik Itália meghódítása.[138] (?)
Élt még Volsinii, a megszentelt liget - és még 600 évig ezután is! - az etruszkok vallási központja, ahol a vezetők és a nép évről évre megtartotta tanácskozásait. Róma következő lépése tehát Volsinii feldúlása volt. Római katalógusok szerint 2000 bronzszobrot hurcoltak el a megszentelt területről, és úgy szétdúlták, hogy a mai napig sem sikerült még bizonyosan eldönteni, valójában hol létezett, vajon Orvieto vagy Bolsena területe, vagy talán a körülöttük fekvő erdőség, ligetek adtak-e helyet a nagy jelentőségű, nemzeti, vallási jellegű ünnepeknek, amelyek az egész országot megmozgatták.[139]
225 …Nem lehet tudni, hogy önként vagy kényszer alapján, a közös ellenség, a gallok ellen olyan közös etruszk-római hadsereg szerveződött, amely Telamonnál győzelmet aratott a gallok felett.[141]
205 Az etruszk városokat Róma adófizetésre kényszeríti.[144]
193 Bononia (az etruszk Felsina) római gyarmat lesz a fenti Scipio vezette győzelem után. A legyőzöttek maradékai Strabo (V 213, 216) szerint az Alpeseket túl lakó törzsrokonaikhoz vándoroltak ki.[146]
191 után A bójok Itáliából a Dunához vándorolnak[147] - vissza – ld. 420-400 – megjegyzés tőlem)
189 Felsina bój megszállás alá került városát elfoglalják a rómaiak.[148]
179 Luna (ma Luni) római gyarmat, nevezetes kikötő és márványbánya.
178 Luca (ma Lucca) római gyarmat.[149]
88 (Sulla) … Katonáinak birtokot ajándékozott, Etrúriában földeket osztott számukra. Római veteránkolóniákat alapított az etruszk területeken, a felkelésre hajlamos tartomány féken tartására. Kr. e. 88-ban a Pó-síkságtól délre valamennyi tartomány – így Etrúria – lakosai számára is megadta a római polgárjogot, hogy a szomszédháborúk ne gátolják Itália belső fejlődését.[151]
79 Volterra eleste.[153]
Kr. u. 54. Az utolsó “saeculum” vége. Minden jel szerint az etruszk műveltség vége.[155]
Kr. u. IV. század – Constantinus császár engedélyezi a Volsiniiben, Voltumna ligetében megtartott évi etruszk szövetségi ünnepségek megrendezését.[156]
Kr. u.
Ha valaki figyelmesen áttanulmányozza a felhozott etruszk időrendet, néhány megjegyzést nem fojthat el magában. Előtte azonban rögzíthetem, hogy magyar forrás hiányában itt is a meglévő indoeurópai jellegű történetírás adataiból kell kihámozni az esetleges ellentmondásokat. Szerencsére van elég.
Az első az, hogy semmiféle latin diadalmenetről nem esik említés, ahol valamilyen céltudatos nép gőzhengerként legyűrte volna az útjába kerülőket. A történet elején nincs is szó róluk, meg sem említik őket. Az ún. mondai alapítástól a Tarquiniusok felléptéig tartó idővel nem foglalkozom, mert azt ma már mindenki tudja, hogy a mondai kor terméke, a rómaiak adatai valós adatokkal nem támaszthatóak alá. Veii ostroma az első olyan mozzanat, amely római kezdeményezésű háborút mutathat, de ez is erősen kétséges éppen a többi etruszk város semlegessége miatt. Éppen ez a semlegesség jelentheti egy balvégzetű testvérháború megtörténtét.
91. kép. Harcos és kocsihajtó nő. Színes alabástrom szarkofág Tarquiniából, Kr. e. IV. század.[158]
Igen különös, hogy Róma Latiumot is legyűrte, miközben egyben szövetségese is volt. Voltaképpen a – hivatalos történetírás szerinti - Kr. e. IV. századig logikailag nem követhető háborúk zajlanak a félszigeten, és a figyelmes olvasó igen gyakran nem is tudja, ki kicsoda és miért azzal háborúzik, akivel. Legalább ilyen fontos lenne megválaszolni azt a kérdést, meddig tekintendő Róma etruszknak és mikortól latinnak? Ameddig ezt megnyugtató módon nem tisztázzuk, addig csak a lényeg elkenése folyik római jelzővel ellátott álruhában. A korai rómaiak háborúiban ugyanis – már ha mindvégig latinnak tekintenénk – komoly ellentmondások rejtőznek, és a maiak egyszerűen átsiklanak felettük. Miért kellene azt gondolnunk, hogy az etruszk alapítású Ruma latin népességű volt, amikor ott az etruszk (keleti) technológia szerint készült az egész város. Az etruszk Rumának van előzménye bőven, gondoljunk csak a szakrális tervek alapján felépített városaikra. A latin Rómáról ugyanez nem mondható el. Az igazság kiderítését talán segíti, hogy az itáliai félszigeten két nép használt három elemből álló nevet, az etruszkok és a latinok. Miután Latium korán, a VIII. században már etruszk fennhatóság alatt állt, továbbá teljes műveltségüket túlnyomó mértékben tőlük vették át, kézenfekvő az etruszk eredetre gondolni. Mivel az etruszkok saját történeti munkái – amennyiben egyáltalán léteznek, – ma még nem igazítanak útba e fontos kérdések vizsgálatakor, a legkorábbi római történetírókra kell hagyatkoznunk a nyomozás során. A legkorábbi, már római, etruszkot felváltó latin öntudatot mutató történelmi munka datálása sokat segíthet a kérdés eldöntésében, bár az is csak a politikai hatalom átvételének megállapításában segíthetne leginkább. Valószínűen azonban nem segíthet, mert a római történetírás évszázadokkal később jelentkezik csak. “A rómaiaknál a legrégibb történetíró Q. Fabius Pictor, a 2. pun háború idején; ő, valamint L. Cincius Alimentus és C. Alisius görögül írtak. Latin nyelven először Cato (<origines>) írt; L. Calpurnius Piso és Cassius Hemina szárazon és hanyagul írtak. Fontosabb Polybius a Kr. e. 2. században, ki görögül írt egyetemes történetében oknyomozólag tárgyalja az eseményeket a 2. pun háborútól Corinthus bevételéig. A történelmi monográfiát L. Caelius Antipater (a 2. pun háború történetével) és Q. Claudius Quadrigarius (a gall tűzvésztől kiinduló történetével) alapították meg. L. Cornelius Sisenna keresett nyelven és elfogultan tárgyalta a szövetséges és a Sulla-féle polgárháborút; L. Cornelius Sulla pedig 22 könyvben saját életrajzát írta meg latinul. Mesterkélten és mégis zamatos nyelven írta meg C. Julius Caesar emlékiratait a gall háborúról és a polgárháborúról. A rómaiak első művészies történetírója C. Sallustius Crispus. Thuküdidesz mintájára az események összefüggéseinek feltüntetését tűzte ki feladatául. Cornelius Nepos megismertette a rómaiakat a leghíresebb férfiak életével, és többnyire görög művekből merítette adatait, míg T. Livius a rómaiak egész történetét Drusus haláláig tárgyalta 142 könyvben. Mesterkélt és rétori pátosz jellemzi Vellejus Paterculus római történetét. Kortársa Valerius Maximus egyes történelmi vonásokat gyűjtött össze iskolai, nevezetesen retorikai használatra. A rómaiak legnagyobb történetírója Cornelius Tacitus, nem mindig részrehajlatlanul és igazságosan, de mindig magasztos, merev, majdnem sötét világnézettel és velős rövidséggel panaszolja el a régi római erény és szabadság elvesztét.[159]” Mindez egyben azt is jelenti, hogy Róma korai történetére nézve nincsen hiteles, testközeli római forrás, sőt saját történetükre nézve csak idegen források igénybe vételével térhettek ki. Különösen jellemző, hogy a pun háborúkról tudósítók görögül írtak római történelmet. Római forrásból így a II. pun háborút megelőzően semmilyen kézzelfogható sincs Róma történetére nézve. Vagyis az akkor már hatszáz évesnek hirdetett birodalom történetéről senki sem készített feljegyzést latinul. Egyszerűen nincsen történetírásuk! Nyilván nincsen még semmiféle latin tudatuk sem. Ilyen körülmények között valóban nem csodálkozhatunk azon, hogy a teljes római előtörténet a levegőben lóg, és az első század római történetírói kedvükre szerkeszthetik képregények szintjén álló hősi történelmüket.
Felfigyelhetünk a Róma városával kapcsolatos névhasználat gyakorlatára. Eszerint Róma háborúzik, Róma veszi be a meghódított városokat, minden feljegyzésre érdemes eseményt Róma neve alatt olvashatjuk el. Önmagában e szokásban nem találhatunk kivetnivalót. A szóhasználat gyakorlata azonban nem ad számunkra felvilágosítást arról, kik, mely nép nevében lépnek fel Róma neve alatt, pedig ez igenis főbenjáró jelentőségű. A kérdés felvetése éppen arra irányul, hogy nem kapunk támpontot a Rómát lakó nép nemzetiségére nézve. Sőt, éppen a Róma név úton-útfélen való használata segít elbújni az elől, hogy meg kellene nevezni a Rómát birtokló népet. Tarquinius Priscus, az etruszk alapító nyilván nem a latinoknak építette a capitoliumi Juppiter templomot és a várost, hanem magának a terjedőben lévő etruszk népnek. Mikor vált hát ez az etruszk Róma hódítókedvű latin várossá? Kik lakták a várost akkor, amikor Veii városát ostromolták, és kik adták el teljes népét rabszolgának? Sokat segíthet, hogy a Rumából kiebrudalt Tarquinius Superbus Caere-be futott seregével és nem latin földre. Érdekes, hogy a zsarnokot nem ölték meg a polgárok, hanem csak kizárták a városból. Az eljárás nem vall az indoeurópaiakra. Az igazi kérdés itt azonban mégis az, honnan volt annyi öntudatos szabad polgár (és szabad nő) Rumában, hogy királyt leváltani képes erőt alkotott?
Az ilyen polgárok csak lassan alakulnak ki megfelelő körülmények között, mint pl. virágzó állam, fejlett technológia, fémfeldolgozás, nem korlátozott szabadságjogok megléte, és végül elegendő mennyiségű vagyon elegendően nagyszámú ember kezében. Vagyis egy bizonyos fejlettségi szint alatt nincs polgár, aki a városokat lakja. Kr. e. 509-ben semmi jele a latin mentalitásnak Rómában. Arra kell gondolnunk, hogy itt bizony csak egy etruszk házi perpatvar történt. Ráadásul Tarquinius Superbus Kr. e. 509-ben történt menesztése után a város Róma története évszázadokig a föld körül forgott. Szinte permanens forradalomként is felfogható, amelynek gerjesztője a földügyek végeláthatatlan sora. Az etruszkoknak szent volt a föld, képesek voltak érte bármire. A 400-as és 300-as évek hosszadalmas politikai csatározásait a földbirtoklás körül egyáltalán nem tekinthetjük még a frissen bevándorolt műveletlen latinok szárnypróbálgatásainak – akikről egyébként említés sincsen. Ezek a történések igen fejlett társadalom sajátosságai, amelynek van elegendő hagyománya ehhez. Száz évvel későbben Veii lakosságának rabszolgává való eladása viszont elvileg már lehetne latin akció, egy ellatinosodó rabszolgatartó állam talán egyik első igazán kegyetlen és véres szárnypróbálgatása.
92. kép. Vaskohászat “fényes papi segédlettel”. Vázakép, Kr. e. IV. század.[160]
A második az, hogy a ma már Latium szerves részeként kezelt Campania, továbbá a mai Észak-Olaszország jó része szinte éppen annyira etruszk lakosságú volt, amennyire az etruszk törzsterület. Ebből arra következtethetünk, hogy az etruszkok erősen terjedőfélben lévő nép voltak Itália déli és északi területei felé, ezt bizonyítja a temérdek etruszk város létezése törzsterületükön kívül. Mindenesetre a Pó és Nápoly vidékét nem etruszknak nevezni ma már tudatlansággal egyenértékű lenne, - pedig az indoeurópai propaganda ezt a tényt igyekszik háttérbe szorítani, - ennek ellenére a saját maguk feljegyzett történelme adja a jól használható adatokat. Mindez még alaposabban indokolja a hatalmas arányú etruszk nyelvi anyag átszüremlését a latinba.
93. kép. Aranyfibula Vulciból, Kr. e. VI. század.[161]
94. kép. Aranygömböcskékkel díszített (granulált) kacsa Krétáról, Kr. e. XVI. század. Ez a technika Krétáról ered![162]
Harmadjára egyetlen indoeurópai forrás sem felejt el alaposan megemlékezni a kelták Kr. e. 389 táján bekövetkezett római kalandjáról, általában kellő súllyal kifejezni megrökönyödését e barbár cselekedetről, amely Róma elfoglalásával végződött. Ha alaposabban utánanézünk, ebben az időben igen hosszadalmasan folyt Veii ellen a római ostrom és háború. Etruszkjaink megelégelhették a latin (?) támadásokat, és felkérhették a szomszédságukban élő keltákat testvéri segítségnyújtásra. Ez történhetett, hisz a kronológia áttanulmányozása során más etruszk-kelta szövetségek is felszínre kerültek. Vagyis nemcsak tudtak egymásról, de hadi vállalkozásaikban is szövetségesként viselkedtek. Ugyanakkor ennek ellenkezőjére is akad példa, éppen Felsina (Bologna) etruszk alapítású városa került a délre húzódó kelta …bójok foglalták el és tették fővárosukká (Liv. 33, 37), mígnem Kr. e. 189-ben a rómaiak vették birtokukba…[163] Kár lenne hát a Pó medencéjében államot alkotó keletiek (kelták) népét annyira lenézni, hogy véletlenül keveredtek volna régi-új hazájukba. Ha ugyanis el tudjuk fogadni a sokat vitatott Villanova-műveltség ragozó nyelvűektől való származását azon érvtől vezetve, hogy a fejlett fémművességet a ragozó nyelvűek valósították meg Európában is, akkor nem csodálkozhatunk az etruszk fémművesség fejlettségén sem. Éppen ők, akik Elba és Korzika bányáit művelés alá vették, már csak emiatt is rokonoknak tekintendők.
Valószínűen akkor járunk el helyesen, ha az itáliai etruszk történelem kezdeti, de szerves szakaszaként tekintünk a vaskori Villanova műveltségre, vagyis a kb. Kr. e. 1000-700-ig tartó, leginkább csak régészetileg megfogható időszakot az etruszk társadalom államalapítást megelőző, összekovácsolódási folyamatként vesszük. Erre már csak azért is gondolnunk kell, mert a Villanova műveltség és Etrúria területe egy és ugyanaz.
95. kép. Gömböcskés (granulált) aranyékszer Populoniából, Kr. e. VI. század.[164]
96. kép. Gömböcskés (granulált) ékszer Krétáról, Kr. e. XVI. század.[165]
Összefoglalva az időrendben fellelteket, Róma többségi latinságára, latin vezetésére az első samnis háborút, vagyis 343-341-et megelőzően semmilyen bizonyíték nincs. Hiteles latin forrás úgyszintén nincs, mert a pun háborúkat megelőzően történetírásuk sincsen, csak görög nyelven író latinok feljegyzései. E háborúk történtekor gondolhatunk először komolyabban immáron többségi latin jellegű vezetésre Róma életében, ezzel együtt az etruszk Campania felszabadítása felette különös lenne latin részről. A császárkor latin történészeinek műveit forrásként legjobb elfelejteni a kezdetekre vonatkozóan, mert ők akkor hátrafelé írtak római történelmet, és egy birodalom dicső kezdeteit szerkesztették meg. A korai századok Rómájának története a tömegek földéhségének kielégítése és földosztási akciók, és az ezekkel összefüggő gazdasági érdekek körül forog, ami a városba áramlók vehemenciáját, mi több erőszakosságát és nagy számát mutatja. A nyelvét vesztő etruszk nemesség, amely korábban még kordában tartotta a tömeg nyomását, maga is átalakul latinná és sodródik az árral. A város erős vonzása igen erős betelepedési hajlandóságot gerjesztett a környéken, a megélhetési lehetőségeket messze meghaladó mértékben. Ebben a helyzetben kereshetjük annak a később is élő és követelődző, majd még később szinte kielégíthetetlen étvágyú plebs létrejöttét, amely azután a triumvirátusok tagjait is, - leginkább az elsőét, - természetesen nem közvetlenül, de észbontó vállalkozások felé lökték. Legalább ennyi az a Rómára vonatkozó köztörténetet módosító következtetés, amely a korábban említett etruszk-latin átalakulás, összeolvadás feltérképezéséből elsőre adódik. Legalább ennyi lenne az a római történetet módosító tényező, amely a ma is feltárható latin nyelvi anyag állapotának elemzéséből kiszűrhető. Ennyi most elég és ez nem kevés, mert négy - ötszáz évnyi latin történelemtől szabadítottuk meg a földrészt már eddig is. Ami az Egyetemes történelmi kronológia[166] időrendjének zűrzavarát illeti, azzal maguknak kell számot vetniük. Rendszeres és durva, évszázadban mérhető latin érdekű tévedéseik kétségessé teszik a kiadvány hitelét, mert nem állítható Itália (győzedelmes) latin birtokba vétele Kr. e. 265-ben, ha 193-ban foglalják el Bolognát és később még sok további Pó-völgyi helységet. Vagy nem tudnák, hogy az Arno még messze nem Itália határa? Ugyanez a zűrzavarkeltés követhető nyomon manapság a nyakló nélkül és szolgai módon átvett, gyakorta hibásan lefordított indoeurópai eredetű ún. népszerű tudományos történelmi sorozatokban közöltek esetében is. Élenjáró e kritikátlan és szolgai átvételben a Magyar Könyvklub a Helikon és az Inkvizítor Kiadókkal egyetemben, ráadásul tárgyi és fordítási hibáktól hemzseg az a sok színes kiadvány, amit könyvnek neveznek. Leginkább a gyerekek számára készített sorozatokról van szó, amelyek leplezetlen propaganda-anyagoknak tekinthetőek, és a múlt századi ortodox indoeurópai szempontok szerint készültek. Sokan mégis elhiszik, mert látványos, színes ábrázolásaik, méretarányos rajzaik a hitelesség álruhájába öltöztetik a közreadott anyagot. Az összes ilyenben elolvasható az a bizonyos 753-as évszám Róma alapításáról. Egyúttal paradox módon még jó is ez, mert ezután a magyar olvasó, ha olyan könyvvel találkozik Róma történetéről, amelyben ez az évszám szerepel, biztosan tudhatja, hogy azt a könyvet – bármilyen színes – nem szabad komolyan vennie.
7. kép. Halotti urna Chiusiból, aranyfüggővel, Kr. e. VII. század.[167]
98. kép. Fekete, bucheróból készült canopus. Chiusi, Kr. e. VI. század.[168]
